Az eső, amit éjszaka hallottunk zuhogni, leverte a meggyfákról a szirmot. Még néhány hét, és a vékony pálcikák végén húsosodó apró, zöld bogyókról lehullik a virág utolsó maradványa, az okker korona is. Anyám azt mondta, még hűvössel induljunk el. Ebédre haza kell érni. A nők mindig mosolyognak, ha az az eshetőség kerül szóba, hogy halat is fogunk. Pedig az utóbbi időben ritkán jövünk haza üres kézzel.

 

Az utca végéig toltam a biciklit, ő a csomagtartón ült, előrehajolva könyökölt az ülésen. Lehet, azt gondolta, fel kellett volna ülnöm, hogy minél hamarabb kiérjünk a főutcára, de a járdán nem szabad biciklizni, bármikor nyílhat valamelyik kapu, és kiszaladhat egy ugyanilyen kisgyerek. A sáros kocsiúton pedig beragadna a bicikli. Három vagy négy óránk így is marad, tisztán.

 

Keresünk valami homokos partot, én majd lerúgom a cipőm, fölhajtom a nadrágom, és belegyalogolok a vízbe. Így messzebbre ér a botom. Vaníliás-tojásos kenyérbél a mellényzsebben. A merítőszák az övemben; csak akkor kell kilépni a partra, amikor megakasztok valamit. Ő a parton marad, keveri az etetőanyagot, a kisebb halakat sorban visszaengedi.

 

Mindketten a járdát nézzük. A szirmok megtapadtak a bicikligumin, aztán eltűntek; és úgy figyeltük ezt, mint valakiknek a történetét.