Soha nem foglalkoztatott a kérdés: nagy költő-e Simonyi Imre vagy sem. Elég hamar belém ívódott a tapasztalat - igen, tényleg a tapasztalat, még akkor is, ha művek és alkotói sorsok könyvek általi tanulmányozása folytán állt össze -: a történelem emeltyűje hány igazi s még több álságos nagyságot emelt a magasba, hogy azután örök időkre a feledés bugyrába zuhintsa.

 

Percig sem állítom, hogy más pályatársakkal kapcsolatban sem környékezett meg a nagyság kérdése, egészen József Attiláig visszamenően, kinél kezdettől - mármint az én értelmi kezdeteimtől - fogva zavart, hogy az ún. „proletárdiktatúra” emelte az egekbe nyúló piedesztálra. Némi elmélyült tanulmányozás meggyőzött, hogy József Attila kétségkívül nagy költő, ám egészen más jellemzői folytán az, mint ahogy a letűnt hatalom próbálta belénk szuggerálni évtizedeken át, s ezzel épp a szerencsétlen zseninek ártott a legtöbbet annak halála után sok-sok évvel. Illyés Gyuláról viszont, noha impozáns halmot hordott össze műveiből, tiszteletet parancsoló manírjai ellenére is tudtam, hogy nem igazán nagy költő, annyira azért mégis jelentős alkotó, hogy csak összetett megítéléssel lehet hozzá közeledni; a Puszták népe szociográfiája és a kalandos sorsot befutott Egy mondat a zsarnokságról című verse a vonzalmaimtól függetlenül is felszínen tartja a szerző nevét. Nagy László lénye - természetesen versbéli lényét is ideértve - messziről sugározta, hogy homlokán ott az isteni bélyeg. Folytatható volna a sor napestig, de ez a történet most másról szól; a még élőket, kiváltképp az utánam következő nemzedékekhez tartozókat, szándékosan nem említeném.

 

A diktatúra éveiben - a főváros túlsúlyát ellensúlyozandó - szorgalmazta a hatalom a vidéki irodalmi műhelyteremtést. Az igazi tehetségeket többnyire így sem a műhelyek vonzották oda, illetve marasztalták ott, hanem hajlamuk és sorsuk. Hangsúlyozom, hogy a dilettánsok és az epigonok siserehada mellett a majdhogy nem számkivetettségben élő valódi tehetségekről van szó, kiknek azonban művei összességére ránehezült valami idegesítő másodlagosság. Fél kézen meg lehet közülük számolni azokat, akik úgy tudtak költői lélegzetet venni, hogy fejüket a vidéki atmoszféra fölé emelték. Közöttük az egyik bizonyosan Simonyi Imre volt, méghozzá egy szellemi szélárnyékba szorult országszögletben, habár ez sem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik, a békéscsabai bunkóságot Gyula graciőz mozdulattal hárította el, úgy is, mint a Trianon utáni Tiszántúl egyetlen nem paraszti eredetű polgárvárosa.

 

Minden lehangoló vélekedés ellenére az igazság mégis csak az, hogy akár van az embernek, mármint a versolvasónak kedve, hangulata, akár nincs, a jó költő nevét s tehetségét megjegyzi. A rendszeres publikálás adja meg az alkalmát az intim szellemi találkozásnak. Mennyire jól tudta ezt Ady! S nyomában mások is rájöttek a „titok” nyitjára. Így Simonyi Imre is, kinél a jelenlét óhajtása, s persze a szerkesztők unszolása, élete utolsó pár évtizedében ellentmondásba került a versírói kedv hanyatlásával. Imre - hadd szólítsam most már csak a keresztnevén - sajátos, bár talán nem egészen egyedülálló módon hidalta át ezt a dilemmát: régebbi, gyakran már kötetben is megjelent versét forgalmazta újfent. A szerkesztők többsége - csak azért, mert Simonyiról volt szó - hümmögve bár, de kiegyezett a „visszaköszönő” közléssel. Bízva a költő ígéretében, amit a legtöbbször be is tartott: legközelebb újdonatúj verset fog küldeni.

Karakter volt - költőként is, emberként is. S ráadásul - mily ritka adottság ez is! – a kettő tökéletesen fedte egymást. Sokáig csak a verseit ismertem, ezek alapján alkottam képet a személyiségéről. Amikor összeismerkedtünk - talán a '70-es évek közepén - egy az egyben, mondhatnám, hibátlanul, elém állt a versek által kirajzolódott alkat. Ha egyszerűen akarom jellemezni, elég annyit mondanom: karizmatikus ember volt.

 

Önértékével tisztában volt s adott magára, kivívott rangjára úgyszintén. S bár mi sem állt tőle távolabb, mint a pöffeszkedő nagyképűség - kik közelről ismerték, ezt kellőképp tanúsíthatják -, néha a puszta önérzet kinyilvánítása is elegendő a kínos helyzetek előidézéséhez. Még valamikor a ’60-as években járt Kecskeméten, a megyei lapnál is megfordult - magam akkor a mezőgazdasági rovat munkatársa voltam -, persze „elkerültük” egymást, Imre csak afféle átutazó vendégként volt jelen talán valamelyik csabai rovatvezető kíséretében, a pontos részletekre már nem emlékszem. Némi poharazgatásra azért sor került a főszerkesztő szobájában, jelen volt az én rovatvezetőm is, barátságos, közvetlen ember, kinek két vékonyka prózakötete jelent meg az ’50-es években, de rajta kívül erre senki nem emlékezett, íróként már hosszú ideje nem jegyezték sehol. Simonyit nyomban letegezte, s ha más nem, a hírlapírói kollegialitás a bizalmaskodásnak élét vehette volna, de Imre ezt valami pillanatnyi ellenszenvtől vezérelve másképp fogta fel, s ha szavakkal nem is, metakommunikatív módon annál határozottabban visszautasította a tolakodásnak ítélt baráti közeledést.

 

Ha Simonyi Imre nőkapcsolatairól rendszeres írói „beszámolókat” készít, netán naplót vezet, avagy önéletrajzi kulcsregényt ír, alighanem a hagyaték legizgalmasabb művét s egyben tán a huszadik század második fele magyar irodalmának egyik legérdekesebb olvasmányát tarthatnánk a kezünkben. Ám különösebb örömét nem lelte olykor nagyon is zsúfolt magánélete ügyeinek a kiteregetésében, elegendő volt számára, hogy számosan tudtak a nők iránti vonzalmairól. A szebbik nem elszánt és rafinált amazonjai, kik be akarták cserkészni a „nemes vadat”, végeláthatatlan sorban vonultak végig az életén, ám a csapdát mindig ügyesen kikerülte: a függetlenséget többre becsülte az állítólagos családi örömöknél. Helyzeteket azonban nemigen hagyott ki, az örömnyújtásra felkínálkozó alkalmakat bőségesen megszüretelte. Egy közös ismerősünk, ki Simonyit becsülte is, kedvelte is, nőügyeivel kapcsolatban nemes egyszerűséggel csak „rablólovag erkölcsöket” emlegetett.

 

Olykor elunta magát Gyulán, talán még a naponta látott ismerős arcokból is elege lehetett, szinte ösztönösen küzdve a bezápulás ellen, óhajtotta a művészek, irodalmárok, szerkesztők társaságát, a ritkábban látott hazai tájakat, városokat. Valószínű, hogy messzebbre is elkívánkozott, külhonba, ám nincstelensége s talán a kényelemszeretete is meggátolta abban, hogy engedjen a „léha ábrándoknak”. Egyébként pedig a kisebb kiruccanások is elegendőek voltak ahhoz, hogy élvezhesse a hazaérkezés viszonylagos biztonságot adó nyugalmát. Olykor trágár és pogány átkokat szórt a viharsarki retrográd viszonyokra, de arra soha nem gondolt komolyan, hogy megválik a szűkebb pátriától.

 

’76-77 táján lehetett, hogy egy kora délelőtt váratlanul beállított hozzánk Kecskeméten a Forrás szerkesztőségébe. Szerencsés napot fogott ki, semmiféle határidős, feszes és ideges tempót diktáló elvégezni való feladatunk nem volt, s noha más hasonló alkalmakkor eléggé nagy ívben elkerültük a „műhelyt”, most valahogy mégis többen benn voltunk. Igaz ugyan, hogy napokkal korábban erre a délelőttre jelentette be magát Páskándi Géza, akkoriban sűrűn szerepelt darabjaival a kecskeméti színház repertoárján, jött vele egy rendező is, de már nem tudom felidézni, ki lehetett. Lényeg, hogy a két jeles költő nálunk és akkor ismerkedett össze egymással. A kis padlásszobai társalgó villamossággal telítődött körülöttük, Páskándi következetesen Mesteremnek szólította Simonyit, minden szarkazmus nélkül, s Imre egy percig sem tiltakozott, sőt élvezte a titulust. Ennyi hiúság azért volt benne... A Forrás szerkesztősége nem először s nem is utoljára vált „istenek találkahelyévé”.

 

A hangulat egyre oldottabbá vált. Hosszabb időre Imre vette át a szót, egyik legújabb szerelmi történetével hozakodott elő:

 

„Innen a ti megyétekből írt a tizenhét éves diáklány, egy világtól elzárt, bár nem túl kicsiny faluból, de amelyikhez húsz kilométerre van a legközelebbi vasútállomás. Menyhei Mónika... (A név csak távolról emlékeztet arra, amit Imre mondott, de nem azonos azzal.) Mert a gimnáziumba, ahová jár, hallott rólam, s hogy meglátogatna néhány napra. Írta a napot, az órát, a percet, hogy melyik vonattal érkezik. Tizenhét éves diáklányok még engem sem látogatnak meg sűrűn, így azonnal válaszoltam pár sorban, hogy gyere a jelzett időben, várlak az állomáson. Lélekben, testben egyaránt készültem a találkozásra. Amikor eljött az ideje, este tájt volt az idő, kimentem az állomásra, a vonat jött is, de a lány nem. Rosszkedvűen hazabandukoltam, helybeli barátaimat szidtam, mint a bokrot, mert kópéságnak véltem a dolgot, s valami hasonlót korábban csináltak is velem. Magamra is haragudtam, amiért felültem az ugratásnak s főleg a primitív módon kiagyalt névnek. Menyhei Mónika - ilyen név nincs is a valóságban, vallottam akkor meggyőződéssel. Otthon aztán mérgemben hamar elaludtam. Hajnalban arra ébredtem, hogy zörgetik az utcai ablakot. Még mindig bosszankodva kiszóltam, hogy ki az. Kellemes női hang válaszolt, hogy Menyhei Mónika. Na, az mindjárt más, mondtam, nyitva a kapu, indulj befelé. Magamra kaptam a köntöst, hogy valahogy mégis fogadjam, s mielőbb túl legyünk a kölcsönös mentegetőzésen. Az övé abból állt, hogy lekésett valami csatlakozást a Duna-Tisza közén, s így nem érhetett ide az esti vonattal. Láttam, hogy a lány nagyon szép, csinos és fejlett. Tehát épp a kedvemre való... Azonkívül igen értelmes, de ez a tulajdonság néhány óra múlva, amikor kezdett közelíteni az ágyamhoz, veszített a jelentőségéből. Szóval bekövetkezett az, amivel eleve számolnia kellett, s hangsúlyozom, a lány egyáltalán nem volt bugyuta, tudta, hogy egy ilyen látogatás mivel jár. Attól kezdve többet voltam benne, mint kívüle. Egy ízben, amikor igen lendületesen műveltem a testét (Imre ugyan más kifejezést használt, de a mostani felidézés nem indokolja a pornográf szóhasználatot), a lány kéjesen felsóhajtott: Ha tudná, hogy milyen jó ez nekem! Erre egy kissé gorombán ráförmedtem: Az anyád úristenit, ebben a helyzetben csak tegeződni lehet!

 

Imre méltányolta az elbeszélését végigkísérő feszült figyelmet s jólesően azt is megérezte, hogy abban a pillanatban, ott és akkor, mindnyájan irigyeljük. Függetlenül attól, hogy kinek, milyen kalandjai voltak vagy nem voltak az idő tájt.

 

A tizenhét Kohán-kép, melyet közvetlenül a művésztől kapott baráti ajándékként, halála napjáig lakása falain függött. A festményeket feltehetően Gyula városára hagyományozta. De, mondom, ez csak feltételezés, jótállni nem tudok érte.

 

E képek között érte meg jó tíz évvel ezelőtt azt, amit nemrég egy országos rendezvényen a nyelvünket kissé rosszul artikuláló előadó vagy hozzászóló szájából „gengszterváltásnak” értettem, s az elhallás, afféle freudi képződményként, máris meggyökeresedett bennem.

 

Pár év múltán nagy homlokráncolással, töprengve kérdezte egyik csabai írótársamtól:

 

- Te tényleg elhiszed, hogy kimentek az oroszok?

 

- Imrém, ez ténykérdés végül is. Minden jel szerint csakugyan kivonultak - hangzott felelet.

Simonyi továbbra is kétkedve csóválta a fejét. Elmondta:

- Negyvennégy őszén elszállásoltak hozzánk egy szovjet kapitányt. Nem volt rossz ember. De egyszer kissé felöntött a garatra s tolmács útján közölte velünk: ahová ők, mármint az oroszok, egyszer beteszik a lábukat, onnan soha a büdös kurva életben ki nem mennek többé.

 

Költőkkel kapcsolatban a népszerűség leginkább fel sem vetődik. Ha nagy ritkán mégis, hamar kiderül: a népszerűség sugaraiban többnyire az arra kevésbé érdemesek fürdőznek.

 

Egészen más dolog az időtállóság. Simonyi Imre költészetével kapcsolatban ez a magától értetődőség evidenciáját jelenti. Függetlenül attól, hogy hányan olvassák, vagy olvassák-e egyáltalán.

 

És hogy állunk az időszerűséggel? Ez jó ideje avíttas kérdésnek tűnik, sőt tán illetlennek is, mintha csak távoli ismerősünktől minden átmenet nélkül olyasmit tudakolnánk: szokott-e éjszaka bepisilni.

 

Annyi azért bizonyos, hogy Simonyival kapcsolatban nem haszontalan a kérdés. Még a gyulaiak közül is egyre kevesebben tudják, hogy városuk jeles költője fiatal hírlapíróként az 1945 utáni koalíciós években elsőrendű publicisztikát művelt.

 

Egyik cikkében például ezt írta: -”Az ország, amelyben nincs demokrácia, ne essen kétségbe, mert ott még lehet. - De az ország, ahol demokratikus jelszavakkal gyökeret ver a diktatúra - hagyjon fel minden reménnyel.”

 

Nos, ennyit Simonyiról, és az időszerűségről.