Valamikor az ötvenes évek derekán a Felső-Tiszavidéken jártam, folyóparti falvakban kerestem szállást, s némely helyen kosztot is kaptam. Már nem emlékszem pontosan a községre, talán Tiszakerecseny lehetett. Kora ősz volt, a Tisza csendesen folydogált a medrében, az árterület fáinak derekán a régi áradás megszáradt iszapfoltjai sárgállottak. Gyakran kijártam a partra, főleg alkonyat tájt, s ha megszomjaztam, ihattam a sekélyből merített folyóvízből.

 

Házigazdáim is a Tisza vizét itták, vacsora után - burgonyás lángos fokhagymamártással - a lehűtött korsóból a folyó vize került a poharakba. Emlékeztetett ez engem a réges-régi időkre, amikor a budai polgárok a Tabánban vagy a Krisztinavárosban a Dunán feltöltött, szamár fogatú lajtos kocsikból vették az ivóvizet. Az árusok járták a szűk utcákat, a dombokat, és váltig kiáltozták, hogy Donnau wasser!... Donnau wasser! ... De hol van ez már?! Pedig már jártak akkoriban a Dunán a gőzhajók. De még nem mocskolta be a természetet civilizációs mocskával az ember.

 

Régóta nem iható a Tisza vize sem. Most meg, hogy ciánnal fertőzték, még az élővilága is pusztult. De pusztulnak partján a szárazföldi állatok meg a madarak is, ha óvatlanságukban zsákmányul ejtették a fuldokló halakat.

 

Ha a Tiszára gondolok, mindig az a régi ősz jut eszembe, s mintha még érezném a folyó vizének édeskés zamatát. Mint valami óbor emléke egy jó vacsora után.

S most, Debrecenbe utazván, nézem a vonat ablakából, Szolnok és Szajol között, a töltésig áradó Tiszát.

 

A vonat óvatosan halad át a veszélyes szakaszon. És este, a tévé híradójában megint látom az árvíz sújtotta vidékeket, a síró asszonyokat, a gátakat erősítő, az árral szemben kitartóan: küzdő férfiakat...

 

Mennyi baj, keserűség!

 

Nemrég az emberi gondatlanság okozott katasztrófát a folyónak, most a folyó támad az ember világára.

 

Mintha csak visszavágna.