Simonyi Imre drága emlékének

Az ajtómélyedésben álltál,
nagy párát vetett a szemed,
a kertben a fák gömbje úszott
a kerítés felett.

Kiáltanak a drót mögött a pulykák,
húsostaréjú, részeg állatok,
de még hatig, pontosan és kimérten,
még tart ez a vidéki állapot,
még látom a fehér patakba bukni
a rojtos labdát, amit az ütő
kiperdített a dróthálón keresztül,
hisz a világ bizonnyal gömbölyű,
rács volt az ablakon a szuterénban,
és abba kellett kapaszkodni, hogy
a mélyedésből kilássak a földre,
hol éltek a vidéki állatok -,
meg sincs a ház, a zöld festék lepergett,
a beton is fölbomlott, mint a varrat,
s a kerítésen imbolyogva ülnek
hatalmas csőrükkel a varjak,
a lámpa ég, az égő fémkalapja
egyetlen pontos kört vetít
az utcafordulóban a salakra,
és kizárja az árnyék testeit,
a hídon korlát is mehet keresztül,
a töltésen a vonat fut s megáll,
s a tűzoltók vöröskeretű lapja
világít, mint egy nagy medál.

Kezünkben volt a vásáros zsinórja,
amelyre fűzve szálltak kinn a fák,
mint zöld léggömbök, nagy burájukat
a bukó nap világította át.