Valamikor a nyolcvanas évek elején tanulmányt vagy talán esszét „kíséreltem meg” Mándy Ivánról. (Ha csakugyan esszé, azaz kísérlet volt, mást nem is tehettem volna, mint hogy megkíséreljem.) Eszmefuttatásomban futólag áttekintettem a költészet és a tárgyak viszonyát. Már nem is tudom, honnét, kivel kezdtem, de az biztos, hogy eljutottam A mosoda, A lift, A trafik, A bútorok, A villamos meg A mosdók, vécék szerzőjéig - az elbeszélőként is költőnek minősített Mándy Ivánig.

Nem sokkal a dolgozat megjelenése után összetalálkoztam az íróval. Első mondata ez volt: „Jenő, meg kell írnod a könyvedet, melynek témája: tárgyak a költészetben. Filológiai apparátussal vagy anélkül, de meg kell írnod. Kitérve a legfontosabb művekre, Faludi Ferenc pipájára, Csokonai ételes kaskájára, Babits lichthófjára és amforának nevezett szemetes urnáira, József Attila sárgafüves vaslábasára és összekoccanó molekuláira. Nyílván szóba hozod Szolzsenyicin kanalát, Semprun fogpasztás tubusát, Pilinszky Bibliáját vagy kavicsát (mely mindörökre az övé), és mindenkit, akit írásodban említettél - még engem is -, meg akik még eszedbe jutnak.” Megilletődötten bólogattam. Azóta még néhányszor összehozott vele a véletlen, s intelmére minden esetben emlékeztetett: „Ugye, nem felejtkeztél el a könyvről, melyet meg kell írnod? A tárgyak költészetéről!”

Az ujját intésre emelő író most is előttem van. A szíves szavakkal rám rótt kötelezettség súlyát ma is érzem, de könyvvel még (vagy már?) nem állhatok elő. Hogy mulasztásom ellenére gondolkoztam a témán, azzal bizonyíthatom, hogy az 1982-ben mintegy tíz oldalon írt kísérletemet néhány újabb észrevételemmel bővíthetem.

Közbevetve: megszállott gyűjtőmunkára aligha volnék képes, s hiába is szeretnék a költészetbe emelt tárgyak rendszerének Linné Károlya lenni. Az irodalomtörténészek leggyakrabban leírt szokásmondásától mégis tartózkodom, mely szerint csupán a teljesség igénye nélkül vágok a témába. Simonyi Imre egyszer a rá jellemző indulattal írt verset egy kritikusról, aki „a teljesség igénye nélkül” írt bírálatot az ő költészetéről. „Hát lehet az én verseimről a teljesség igénye nélkül írni?!” - háborgott a költő élőszóban is. Ha van zseniális félreértés - no persze szándékos félreértés -, akkor ez az: nem kevesebbet sugall, mint hogy Simonyi költészetéről csakis a teljesség igényével lehet beszélni, mert az ő versei a teljességről szólnak. A kritikus mindössze annyit akarhatott mondani, hogy nincs tere vagy módja ismertetni Simonyi minden egyes költeményét. De mióta ezt a Simonyi-verset ismerem, a szokásmondást meghagyom másoknak. Akadnak, akik tudják, hogyan kell a teljesség igénye nélkül méltatni az írókat kis lexikoncikkekben és nagy monográfiákban, gonddal hangsúlyozva a mellékest, elhallgatván a lényegest.

Az alábbiakban mindössze néhány példányt kölcsönzök ki a költészet tárgyainak kimeríthetetlen tárházából. Annyit, ahány elfér egy nem túl terjedelmes folyóiratcikkben. A tárgyak költészetében - ha lehet erről eléggé „kisképűen” tárgyalni, úgy, ahogyan Szerb Antal szándékozott és tudott - most arra összpontosítanék, hogy az irodalom történetében mikor és hogyan következett be az a tektonikus erejű fordulat, amelytől kezdve minden más lett, mint volt azelőtt.

Hatalmas jelentőségük volt a tárgyaknak kezdettől fogva, a homéroszi és a bibliai időktől meg a népdaloktól. Sőt, már a vadásztársadalom embere is kultikus tisztelettel kezelte az elejtett nagyragadozók metszőfogait, karmait. Hinni kellett abban, hogy egykori hordozójuk ereje és bátorsága átszáll az elzsákmányolt „fegyverrel” az új tulajdonosra. Az indiánok tolldísze sem csupán „dísz”, hanem a szárnyaló gyorsaság eszköze, mely a lenyilazott sólyomról átvihető az emberre. A sámánok pedig nem csupán a totemisztikus tárgyak elkészítésével, hanem rituális dalaikkal is kifejezték hitüket szertartásaikban.

Azt hiszem, a költészetbe emelt tárgyak mágiáját egészen idáig lehetne visszavezetni. E varázslás öröksége vagy maradványa lehet az, hogy minden gyerek és minden felnőtt-gyerek (még az öregebbje is) őrizget látszólag értelmetlen és „haszontalan”, valójában rituális tárgyakat, kacatokat: fenyőtobozt, szalagocskát, kagylót, tengerisün-vázat, pávatollat és hasonlókat, persze hajtincset is. Pilinszky föntebb idézett kavicsa igazi telitalálat. A kavicsot végképp nem azért őrizgetjük, mert valamire még jó lehet, mint az útszélen talált csavaralátét vagy a rézdrót-darab. A kavics rituális tárgy. Marokba szorítható szobor. A víz mosta tökéletesre. Mert a maga eszményi szabálytalanságában akkor is tökéletes, ha nem „hibátlan”. Nem tudunk betelni a kvarckristály keménységével, mely kezünkbe simulva mégis oly lágy és gömbölyű. Érzékiség és tisztaság közös jelképe. Talán akkor is szerelmi fétis, ha erre sosem gondolunk. A gyerekek „tyúkistennek” mondják a lukas kavicsot. Szeretném egyszer tudni, miért.

Pilinszky „kavicsos” verse több kiadásban „helyesírási hibával” jelent meg, így: „A tengerpartot járó kisgyerek / mindig talál a kavicsok közt egyre, / mely mindöröktől fogva az övé, / és soha senki másé nemis lenne.” (Kiemelés: A. J.) Ez a „nemis” a kisgyerekek beszédmódját érzékeltette számomra, és szándékos poetica licentiának véltem. Mióta egy életműkiadásban (Osiris Kiadó, Bp., 1998) az akadémiai szabályokhoz igazították írásmódját, elbizonytalanodtam, de ma is az öt-hatévesek érzelmi hangsúlyozásával cseng fülemben a sor.

Az Egy szenvedély margójára költője valami alapvetőt tud az emberi lényről: valami „elveszíthetetlent” keresünk egész életünkben, de furcsa módon olyat, amelyről készek vagyunk bármikor lemondani, mert kimondatlanul érezzük, hogy nemcsak a miénk, hanem a kozmoszé vagy Istené is. A paradoxont így fejezi ki a lírikus: „Nem szabadúl már soha többé tőle. / A víznek fordul, s messze elhajítja.” A tárgy maga fölösleges, bármikor megválunk tőle, de amit számunkra jelent, az holtunkig megmarad - nem is az emlékezetünkben, hanem érzelmi konstitúciónkban, hajlamainkban. Egyszeri voltunknak az örökkévaló világhoz való viszonyában. A költő szebben mondja: „Hangot sem ad a néma szakítás, / egy egész tenger zúgja mégis vissza.” Igen, a világ visszaigazolja megmagyarázhatatlan szeszélyünket. Vannak szent fölöslegességek, melyektől szabadulni szeretnénk, mégis örökre miénk maradnak. A legjobb fotósok tudják, mit érdemes megörökíteni a természetet járva. Vannak a világban szerteszórva szimbólumok, sziklaképződmények, odvas és csomós facsonkok, amelyek a szemünk által nyerik el, nem is jelentésüket, mert az megfejthetetlen, hanem titokzatos vonatkozásaikat. Hatásukra valami megzendül bennünk. Csak a költő tudja, hogyan. „Bennem zeng a világ, ki a világot visszazengem”, mondja egy kései versében Kálnoky László.

Bármennyire a varázslat eszközei és „tárgyai” voltak a totem- és talizmánszerű tárgyak, bárminő teljességet hordoztak a régieknél, a tárgyaknak még nem volt lelkük. Azt hiszem, nem volt még az ókoriaknál sem, s még jó sokáig az ember történetében. Hiába hangzott el már a római ókorban a „sunt lacrima rerum” szentenciája, a tárgyakba igazából a modern költők leheltek lelket szavaikkal. Hogy mikor? Azt hiszem, a szimbolizmus korában és azóta. Úgy tetszik, a költők a szimbolizmustól fogva valamit nagyon nem tudnak a tárgyakról. Annál több viszont a sejtésük róluk, illetve általuk valami egyébről. Magának a Sunt lacrima rerum aranymondásnak (,van a dolgoknak könnye’) Babits, a szimbolista és objektív, azaz tárgyias költő adott lelket ilyen című versében.

Persze, hogy a tárgyaknak mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak a vallási szertartásokban. A totemoszlop felállításakor és körültáncolásakor. Az úrfelmutatáskor, a szentáldozáskor, a kereszteléskor. Vagy az úrvacsorán. De ilyenkor a szertartás celebrálói csakúgy, mint a hívek, pontosan tudták, hogy mi mit jelent. - És persze, hogy a tárgyaknak a legrégibb időktől kezdve óriási jelentőséget tulajdonított a költő maga is. Achilleusz pajzsa olyan tárgy az Íliászban, amelynek ötvösművészeti domborításain elfér az egész ókori világ, derűs égboltjával, békés és háborút viselő városával, legelésző nyájaival, erdei vadászataival, asszonyaival és gyerekeivel, civakodó, garázda polgáraival és bővérűen mulatozó lakodalmas népségével. De Hephaisztosz remeklése költői értelemben akkor sem mágikus-szimbolikus tárgy, ha ábrái az archaikus görögség minden ismeretét kimerítik. Azazhogy éppen azért nem. Rengeteget „tud” ez a pajzs - magát a teljességet tudja néhány oldalon! -, de ez a rengeteg és ez a teljesség pontosan annyi, amennyit a költő elmond róla. Nem több és nem kevesebb. A modern költészet nagy fordulata óta a remekművekben megírt tárgyak sokat veszítenek a róluk kapható ismeretekből, de annál többet nyernek a rajtuk túlmutató sejtésekből. Az a kevés, amit elárul a költő, a végtelenségre, a kimeríthetetlenségre utal.

Aquinói Szent Tamás azt mondja a jel fogalmáról - nem annyira az esztétika, mint inkább a nyelvelmélet előfutáraként -, hogy a jel az érzékelésünknek önmagát mutatja, értelmünk számára pedig valami egyébre utal. A szimbólum meghatározása hasonló, de ennél egy fokkal - egy jó nagy fokkal - bonyolultabb. A szimbólum az érzékelésünknek egy tárgyat mutat, s az értelmünknek valami ezen túlit, amely további utalások és vonatkozások végtelen sokaságára nyit kaput.

Teljesen találomra ütöm fel Babits Összegyűjtött verseit. A véletlenre bízva, hogy a találó példát nála megtalálom. A Zengő légypokolnál nyílik ki a könyv. A betegszobában fekvő költő a meszelt mennyezetet nézi, „mely mint az élet pusztasága nyúl / közted s a szabad ég közt makacsul”. Ez az információ nemcsak azért lényeges, mert megismerjük belőle a szemlélődés körülményeit, a versszituációt, hanem azért is, mert tisztázza, hogy a költő önmagát szólítja meg, s így egyszerre konkretizálja és általánosítja a vers alanyát - a költői ént, aki nem csupán Babits Mihály; ő „csupán” az, aki megszenvedte, hogy mindnyájan azonosak legyünk vele. A plafonon, a füstös olajlámpa körül csúf sötét vadak raja rajzik, és valamivel arrébb a légvonatban lobogó/enyves pántlika leng: a légyfogó (hangtani remeklések egész sora zeng, zenél itt); rajta elfogott legyek tízei (nem eltúlzott százai vagy tetszetős-hanyagul mondott tucatjai, hanem pontosságigényt jelző tízei) vergődnek: a ragacsos csapda halálig tartó kínjuk zengeti. A kép önmagában iszonyatos és végzetes, elegendő ahhoz, hogy elgondolkoztasson a lét kínjáról, az okozott halál és a nem kért látvány kettősségéről. A „magasrendű” ember hirtelen rádöbben az „alacsonyrendű” férgek szenvedésére, s a magáéra ismer benne. Több ez, mint szánalom: a szemlélő azonosul a lírai pillanatban az utolsókat verdeső lényekkel. „...mintha vergődő saját / lelked sötét zengését hallanád; / szárnyát veri, halálos csöpp fogoly” - s a következő sorban bekövetkezik a kozmikus fordulat: „s röpül a Föld, a zengő légypokol.” Az egész világ minden kínszenvedése ide, a betegszobába összpontosul, és ugyanebben a mozzanatban kiterjed az egyszeri ember végzete a nagyvilágra. A záró versszak mintegy „földet ér”, már amennyiben a szenvedés alvilágából a földre visszajutni annyi, mint földet érni: „Ottkünn az eső megered s kopog” - de a mindennapi jelenség nem hoz megnyugvást, az eső kopogása csak tovább sulykolja egyhangúságával a vég tudatát, s ismét a pokolba ránt, a szennyes és puha földi pokolba: „mint majd ítéletnapján a dobok / s mindent valami nagy magányba zár / szennyesen és puhán a sár, a sár.”

Nem Babits találmánya ez a fajta szimbólumalkotás, melyben a szimbólum nem pusztán egyetlen kép, hanem egész képsor, mely gondolatot görget magával. Baudelaire verse, az Egy dög ugyanerre a rúgóra jár, és Babits tanítványa, Szabó Lőrinc - mesterét megelőzve - évekkel előbb megírta a Baudelaire-vershez még közelebb álló Körúti éjszakát. Maga Babits is túlvan e verse írásakor szimbolikus remekeinek egész során. De nem a feltalálás pillanatában keresem a költészet kopernikuszi fordulatát; magának a bekövetkezett fordulatnak a ténye izgat. Mi az, ami a 19. század első felében és régebben még elképzelhetetlen volt, s egyszer csak bekövetkezett?

Babits a tízes évek elején írta Juhász Gyulának egy levelében, hogy eladná lelkét egy tál objektív lencséért. A szójáték sokatmondó: a bibliai eladja egy tál lencséért a „lelki üdvösségét” szállóigét beoltja egy fotográfus-metaforával. Az „objektív lencse” a fényképező kamera látószerve, mely hamisítás nélkül és a fényképező érzelmi állapotától, előítéleteitől és jelentést kereső mohóságától szabadon, mindenféle befolyástól mentesen vetíti a fényérzékeny lemezre azt, amit lát. A felvevőgép semleges; nem sírja és nem neveti el magát, nincsenek előítéletei, ideológiáktól érintetlen, semmiféle lírizálásra nem hajlandó jószág. A tárgyat meghagyja annak, ami.

Vagyis a költőnek sikerült fából vaskarikát csinálnia? - vethetnénk közbe a kérdést. - Hiszen a költészet eredendően érzelemkifejezés, méghozzá a költő érzelmeinek a kifejezése; lényegén esik csorba, ha ettől megfosztjuk a verset. Így van, de azt sem nehéz belátnunk, hogy a költők az utóbbi másfél-két évszázadon át egyebet sem tettek, mint lemondtak a vers valami nélkülözhetetlennek hitt eleméről. Lemondtak a történetről, a jelenetről, a vallomásról, a kötött formákról, a zeneiségről, majd miután fölfedezték a futó benyomásokat, gyorsan ezeket is elvetették, elhajigálták az írásjeleket, elhagyták a szabatos, kerek mondatot, olykor az értelmes szavakat is. Eljutottak az üres lapig. Valóban, az avantgárd nagy pusztítást vitt véghez a vers testén. De a tárgyias költészet ezt is túlélte. Ma is virágzik a kis példányszámban megjelenő verseskönyvekben, miközben a dadaista vagy a lettrista verset a muzeális tárgyakat megillető főhajtással szemléljük, bár hamar elfelejtjük. A tarvágás helyén tárgyias költők, formaművészek és közéleti tartalommal megtöltött versek virulnak és nőnek sudár magasra, noha egyelőre még nem hódították vissza azokat a széles közönségrétegeket, amelyeket valamikor a hatvanas évek vége felé elvesztettek.

A költő ugyanis nem mondott le az érzelemkifejezésről, mégpedig saját érzelmeinek kifejezéséről. Igaz, hogy azt a rejtélyes tartalmat keresi a tárgyakban, amely tőle, a költőtől függetlenül benne van, de ő ennek titkára szeretne ráhangolódni, remélve, hogy így sikerül megteremtenie a harmóniát önmaga és az általa nem befolyásolt tárgy között. Az idebent és az odakint között, József Attilával mondva. A „tárgy” lehet valóban tárgy, mint a Tisza Petőfinél vagy mint az új lakás Szabó Lőrincnél; lehet egy másik személy, mint Árpádházi Szent Margit Ady versében; lehet maga Ady is - József Attilánál: Ady emlékezete -; lehet egy kitalált költőnő a 19. század elején, mint Weöres Sándor Psychéje; lehet a rég meghalt nagyapa keze, mint Illyés Gyula versében, a Két kézben vagy ennek párjában, a Hunyadi kezében. És lehet egy elvont fogalom, mint az anyanyelv a Koszorúban és A törzs szavaiban. Vagy mint számos Csoóri-versben a szabadság, a szerelem, a magyarság - ezek a Petőfi óta korántsem elavult, csak másként kezelt „tárgyak”. Lehet még nagyon sok minden, ami szóra bírja a költőt.

Minden rajta múlik: a költői személyiségen. Azon, aki a kamerát - a Babits-féle „objektív lencsét” - kezeli és ráirányítja a világ titokzatos, kimeríthetetlen gondolati és érzelmi gazdagságot rejtő dolgaira.