Valachi Anna egy régebbi és két újabb József Attila-könyvéről
(József Jolán, az édes mostoha – Egy önérvényesítő nő a XX. század
első felében; „Irgalom, édesanyám...” – A lélekelemző József Attila
nyomában; „Amit szívedbe rejtesz...” – József Attila égi és földi
szerelmei) és egy drámájáról („Minket, Gyuszi, szeretni kell”)

Valachi Anna „Irgalom, édesanyám...” – A lélekelemző József Attila nyomában és „Amit szívedbe rejtesz...” – József Attila égi és földi szerelmei című irodalomtörténeti könyve egy-egy témakör alapján tekinti át a költő életét és műveit. Műfajukat így határoznám meg: tematikus monográfiák. A szerző nem a 2005-ös József Attila-centenáriumra, hanem – szakmai megfontolásból – egy évvel később jelentette meg azt a két könyvét, amelyekkel láthatóvá tette és megkoronázta a nagy költőnek szentelt, húsz éve tartó kutatómunkáját. Nem használta ki a közérdeklődést ideiglenesen felajzó centenáriumi kampányidőszakot, hanem megvárta, míg az évfordulóra megjelennek a József Attila-irodalom újabb adatai, s rájuk is támaszkodhat műveiben. Hogy milyen meglepetésekkel szolgált a centenáris időszak, arra csak egy példát hozok fel. Szőke György kutatásai szerint születésekor József Attilát – a költő közismert, Curriculum vitae című, vallomásos írásától eltérően – nem görögkeletinek, hanem reformátusnak jegyezték be; a görögkeleti vallást csak a születési anyakönyvi kivonatában tüntették fel. Ez az „apróság” is segít megérteni József Attila több világvallás iránti érdeklődését, illetve kritikai hajlandóságát.

A részkutatásokhoz Valachi Anna maga is hozzájárult: tavaly, a százéves évfordulón a József Jolán, az édes mostoha – Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében című, önállóan búvárolt adatokban bővelkedő kötetével tisztelgett kedves költője emlékének. Ez is szervesen kapcsolódik a József Attila-irodalomhoz, hiszen József Jolán a költő „pótanyjaként”, levelezőtársaként és életrajzírójaként (egy igaz 1940-es és egy hamis 1950-es könyv írójaként) egyaránt megkerülhetetlen személyiség. Valachi Anna e munkájában mégis József Jolán (1899-1950) a főszereplő: a század első felében (az öccse halála utáni tizenhárom évét is beleszámítva) a proletársorból feltörekvő, előnyös adottságaival és tehetségével érvényesülni akaró – s e szándékát sokban meg is valósító – nőtípust képviseli. A karrier a ferencvárosi Világ mozi cukorkaárus lányának tizenöt évesen kötött házasságával kezdődött – Magyarország tornászbajnoka vette feleségül –, három további frigykötéssel, színésznősködéssel, kártyaszalonnal és tollforgatással folytatódott, s a Rákositói-Révaitól kapott Kossuth-díjjal tetőződött be a protokollszemélyiséggé előlépett asszony sorsa. Érdemekről és gyarlóságokról – a szigorú öcsöt idézve bizonyos „prostitúcióról” – egyaránt szó esik (a Hazám szavaival a „zsoldos a férfi, a nő szajha” fogalma jegyében). Jolán nem csupán József Attila életrajzának nélkülözhetetlen mellékszereplője, és nemcsak a költő életrajzához szolgál értékes adatokkal (noha ezért beszélünk róla egyáltalán), hanem ő maga is érdekes „regényhőssé” válik a könyv lapjain: sorsával és személyiségjegyeivel alkalmat adott Valachi Annának arra, hogy nagy filológiai apparátust megmozgató művét regényszerűen izgalmas monográfiába öntse.

Ez a már két kiadást megért sikerkönyv azért is fontos, mert a szerző József Attila életével, költészetével és korával foglalkozó újabb irodalomtörténeti műveiről is hasonlókat mondhatok. Valachi Anna két újabb könyvével sem csupán a filológiai hűség szempontjából értékes életrajzi, műelemzői és pszichológiai-oknyomozó irodalomtudományi kiadványok számát gyarapítja, hanem az érdekes és olvasmányos művek iránti várakozásokat is kielégíti. A temérdek régi és új adalék feldolgozása során jól kamatoztatta személyiségfelidéző képességeit, a dokumentumok sokaságából kibontakozó emberi sors iránti érzékenységét. E tulajdonságokkal s az értekező próza és a megjelenítő stílus közt biztosan egyensúlyozó kifejezésmóddal jellemezhetem Valachi Anna sajátos dokumentarista íróegyéniségét. (Ilyenként engem Száraz Györgyre emlékeztet, a tudományos igénnyel dolgozó közíróra, illetve a dokumentumokból építkező drámaíróra.)

Az emberek információéhsége növekszik az idő előrehaladtával, az adattároló és közvetítő eszközök, az elektronika és a számítástechnika felgyorsult fejlődésével. Ez valószínűleg visszahat ízlésünkre: még több hírt és jóval nagyobb fokú megbízhatóságot várunk, mint régebben (számolva persze az adatközlésbe avatkozó, a sorok közti olvasásra késztető, „finomodó” manipulációval). Ellentétes nézetek, politikai, világnézeti, szakmai és magánérdekek csapnak össze a József Attila-i életmű kutatása és értelmezése örvén, s ez bizonyos tekintetben jó: bizonysága annak, hogy a költő ma is elevenen hat, mert könnyen aktualizálható gondolatai még mindig parázs vitákat gerjesztenek. Ez csak maradandó művekkel fordulhat elő. Van persze hátránya is ennek: akadnak, akik úgy vélik, hogy a József Attila-irodalommal foglalkozni csak külön egyetemi jogosítványokkal szabad. Ha ezt Németh Andor és Bálint György, Gyertyán Ervin és Beney Zsuzsa (s még jó néhány kitűnő egyetemen kívüli irodalmár) tudta volna, akkor most sokkal szegényebb volna a József Attila-irodalom. Szerencsére Valachi Anna sem hallgat az ilyen előítéletekre, és általában az egyetemi emberekre sem jellemző a kasztszellem.

József Attila életműve (ami nemcsak a költői-írói mű, hanem a benne tükröződő és kifejeződő élet is) több szempontból végiggondolható. Bizonyságot szolgáltatnak erről mindazok a művek, amelyek markánsan kimutatják egy-egy eszmei vagy esztétikai magatartásforma kifejlődését, érvényesülését és módosulásait József Attila műveiben. Gyertyán Ervin könyvei például mélységükben mutatták be József Attila társadalmi harcait és ideológiai fejlődését az anarchista, majd szocialista forradalmiságtól az egyetemes humanizmusig. Németh G. Béla bölcseleti vizsgálódásai a bergsoni időfelfogás és az egzisztencialista létfilozófiák (Jaspers, Heidegger) hatásáról, illetve a József Attila-versekkel kimutatható megfeleléseikről világosítanak fel; Beney Zsuzsa ihletett esszéi József Attila istenképéről és halálösztönének elhatalmasodásáról adnak képet a költő utolsó három esztendejében. N. Horváth Béla verselemzéseivel s különösen a költő és a folklór viszonyának nyomon követésével hívta magára a figyelmet. Szigeti Lajos Sándor motívumvizsgálataival vagy Bagdy Emőke és mások lélektani megközelítéseikkel, Bókay Antal, Lengyel András, Szőke György, Tamás Attila és mások elemzéseivel csak jelzésszerűen utalhatok a kutatás lankadatlanságára; a jelek szerint Tverdota György széles körű munkája Szabolcsi Miklós impozáns nagymonográfiájánál is nagyobb teljességre törekvő művet ígér. E néhány kiemelkedő példa már érzékeltetheti, hogy a József Attila-irodalom messze meghaladja bármely más klasszikusunk utólagos fogadtatását, például Vörösmartyét, Adyét, Radnótiét. Összterjedelmével és a vizsgálatok sokszempontúságával egyaránt. Ám ahogy Valachi Anna írja, a munka még korántsem fejeződött be: a kimeríthetetlenül gazdag, sokoldalú életmű rengeteg további feltárnivalót rejt, s még mindig előkerülhetnek lappangó kéziratok, adatok.

Az „Irgalom, édesanyám...” című könyv tudományos értelemben lélektani monográfiának, művészi értelemben (Martin du Gard-ra utalva) „egy lélek történetének”, azaz lélektani regénynek nevezhető. Az „Amit szívedbe rejtesz...” pedig József Attila szerelmeinek története, a témakörhöz kapcsolódó dokumentumokban és verselemzésekben. A szerző közvetlen célja nem annyira versek teljességre törekvő esztétikai átvilágítása, hanem elsősorban az, hogy kiépítse a költői egyéniséghez vezető utakat, s így hozzájáruljon egy majdani, minden előzőnél megbízhatóbb pályaképhez, amelyet ő vagy mások állítanak össze. Örülnék, ha idővel József Attila társadalmi harcairól és világnézeti fejlődésének, filozófiai nézeteinek és a népi gondolathoz való, sajátos viszonyának is könyvet szentelne. (A költő egy időben rokonszenvezett a népiekkel, de a Gömbös-féle megvesztegetési kísérlet hatására ellenfeleinek tartotta őket, majd a Márciusi Front idején ismét szövetségeseket látott bennük.) Nem tudom, e témakörök mindegyikéhez van-e affinitása, de azt látom, hogy alapossága, megbízhatósága s a téma iránti fogékonysága a munka folytatására jelöli. A költő „istenes” (Istennel, illetve Isten hiányával perlő) verseire például kiemelkedően szép fejezetet szánt a József Attila égi és földi szerelmei című kötetben, mintegy az „égi szerelem” szemléltetéséül. (A szerző értelmezésében az égi szerelem nemcsak Flóra eszményítését jelenti – az ég vizében kékítőt oldó mama iránti, ellentmondásos – eszményítő és istenkáromló – érzésekre is utal.)

Valachi Anna nézeteit sem konzervatív, sem neofita elfogultságok nem terhelik. Például a Bérmunkás-ballada, A tőkések hasznáról, a Vigasz, A város peremén, a Külvárosi éj, a Munkások vagy a Forgolódnak a tőkés birodalmak című versét nem áldozza föl napjaink divatos, fonákra fordult módon „vonalas” esztétikáinak kedvéért. Bízom a szerzőben, hogy a költő faluképét, a paraszti nép iránti szolidaritásérzékét, az anyanyelv és a haza iránti szeretetét és felelősségérzetét is ugyanolyan érzékenységgel tárja majd föl, mint ahogy mostani könyveiben a nőkhöz, a családhoz, a szerelemhez vagy a pszichoanalízishez s a halálösztönhöz, haláltudathoz fűződő költészetét kezeli. József Attilával kapcsolatban Valachi Anna eddig a költő szerelmei és pszichoanalitikai „pokolraszállása” terén mélyítette el legjobban ismereteit és érvényesítette legeredményesebben kombinációs készségét. Egyik legfontosabb fölismerése – érvek, bizonyítékok sokaságával támasztotta alá –, hogy a költő idegrendszerében meglevő (s az utolsó években felfokozott) labilitást nem az elfajuló „betegség” számlájára kell írni – ez túlságosan kényelmes megoldás. Másról van szó: József Attila végzetesen kockázatos kísérletet folytatott saját mélylélektani önelemzésével, s ez egyrészt a világirodalomban is egyedülálló költői fölismerésekre vezette, másrészt életképtelenné tette. Végzetes vállalkozása – Faustnál faustibb kalandja – elkerülhetetlenné tette korai halálát; művét a magasba emelte, őt magát pedig a sínekre lökte.

A sok-sok életrajzi adalékot Valachi Anna nem pusztán a pozitivista adatgyűjtő szenvedélytől hajtva kutatta föl és rendezte témakörökbe. Az életrajzi dokumentumok és a versek rejtett üzeneteiről írott, stílusvizsgálati szempontból is kitűnően hasznosítható észrevételei főként a költői személyiség megértését szolgálják. József Attila önmagával könyörtelen alászállása a lélek alvilágába, „pokoljárása” s a szokványos értelmezést nem tűrő szellem és a szerelem nyomon követése izgalmasan áll össze ezekben a könyvekben az emberi lényeget felmutató sorstörténetté. A költői személyiséget akarja megérteni Valachi Anna, és jól tudja, hogy ez az út vezet egyenesen a József Attila-i mű esztétikai birtokba vételéhez. A lélektani és az életrajzi vizsgálódás átfedésekkel jár és összefonódik, s olykor szükségképpen ismétlődésekre készteti a szerzőt a két könyv más-más aspektusból végzett sorsanalízisében, ám ezek az ismétlődések nagyon is indokoltak. Csupán egy példa: a világirodalmi rangú szerelmes költemény, az Óda éppúgy vizsgálható mélylélektani oldalról, mint a szerelmi életepizód szempontjából. A poétikai szempontokat persze mindkét esetben figyelembe kell venni. A költői forma vizsgálata az Óda esetében rendkívül tanulságos. A szerelmi vágyat és az elképzelt beteljesülést kifejező himnikusság, a két embert magába fogadó természeti környezet szépsége és az alászállás a női test rejtelmeibe, a lélek kétségbeesett vergődése s az önmagának is, a másik félnek is szuggerált összefonódás-élmény nemcsak az érzelmek összetettségére utal, hanem arra is, hogy minden lélekrezdülést az emberiség évezredes „közös ihletével” hitelesíti a klasszikus mű.

Valachi Anna mindkét irodalomtörténeti könyvében remek oldalakat szentelt ennek a költeménynek. Gyönyörűen mutatja ki az életrajzi körülmények alapján a „költő szerelme szalmaláng” példájának vehető, valójában tragikus mélységekről hírt adó mű lelki tartalmát. A vallomásban a de profundis kétségbeesése rejlik, de közben a boldogságról is teljes értékű képzetet ad rajongó hangvételével s reményben fogant, meghitt Mellékdalával „Az emberi test összehangolt működésének grandiózus látomásával a költő a világ rendjét, az isteni tökéletesség „öntudatlan örökkévalóságát” tette nyilvánvalóvá” – írja az elemző. Bizony, hogy ez nem a testiség sematikus, vulgármaterialista értelmezése, hanem az eszménykereső, ha úgy tetszik, az „idealista” József Attila jellemzése. A testiség a legmagasabb rendű lelkiséget fejezi ki, anélkül, hogy „földhözragadtan” érzéki eredetét megtagadná. S hogy lélektanilag is mennyire biztosan ítéli meg Valachi Anna az önelemzés útvesztőibe bonyolódó, a lelkiállapot szélsőségei közt hánykolódó személyiséget, arról ez a részlet árulkodik: „az Óda a tehetetlen és hisztérikus önzés lázadása az elmúlás ellen (zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton)”. S hogy stílusérzékét is mennyire mélyen foglalkoztatja a költemény, arról azok a részletek tanúskodnak, amelyekben (a középkori Mária-himnuszokat analizáló nyelvtudósokra hivatkozva) az összehasonlító irodalomtudomány módszerével vizsgálja az Óda merész fordulatait. A műelemzés nem terjed ki a nagy mű teljes létfilozófiai, poétikai és esztétikai vizsgálatára – ám ezúttal nyilvánvalóan nem ez volt a cél. Így is sokat köszönhetünk a versről adott fejtegetéseinek. Engem ráébresztett, hogy az Óda nemcsak esztétikai és ontológiai vizsgálatot igényel, hanem teljes értékű sorsvizsgálatot is, hiszen „a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget” bírja szóra a szerelem. S itt nem arról van szó, mint a költemény 4. részében, ahol a képzelet leszáll a női test, a szervek, az örök anyag, a természet körforgásában rejlő öntudatlan örökkévalóság rejtelmeibe: itt egzisztenciális magányról van szó, s ez a motívum az 5. versegységben az „el vagyok veszve, azt hiszem” halálsejtelmében és tragikumában tér vissza magasabb síkon. S akik a műről szeretnének teljes értelmezést kapni, azok nem kerülhetik el az összevetést más költeményekkel. Valachi Anna tudja, hogy amikor József Attila valamelyik remekét írja, egyszersmind az egész életművén dolgozik. A legintuitívabb költő egyben a legtudatosabb is. Minden fontosabb vers (olykor a kevésbé jelentős is) előre- és visszamutat az életmű más pontjaira. Egyetérthetünk az elemzővel, amikor (mások tapasztalatait is felhasználva) az Ódát a Flóra (1-5) kompozíciójával veti össze, és a Flóra-szerelemben fokozott éterizálódást vesz észre, noha lényegében mindkét szerelem csak a képzeletben létezett. Más példát is mondok a nagyobb összefüggésekre, ha már az „öntudatlan örökkévalóság”-ot említettem. Ha az Óda az érzéki-érzelmi gazdagságot árasztó művek reprezentatív darabja, akkor az életmű másik, ugyancsak grandiózus költeménye, az Eszmélet a filozofikus József Attila-i minőséget képviseli a legmagasabb fokon. S milyen szépen jelzi az átellenes pólusokat az öntudatlan örökkévalóság az Ódában – és az arany öntudat az Eszméletben! E nagy költészet két sarkpontja ragadható meg ezekkel. A fogalmak nyelvén mondva, a lét és a tudat állítható párba e költői képekkel. Az ilyen ellentétek, egymásnak dialektikusán felelgető fogalompárok bősége egyedülállónak tetszik ebben az életműben, ahogy azt a József Attila-irodalom oly pazar bőségben vonultatja föl – Valachi Anna írásait is beleértve.

Még egy versre kitérnék, amellyel részletesebben foglalkozik Valachi Anna. A költő „kedvencéről” van szó, a Holt vidékről. Nem tudom pontosan, hogy 1932 elején írt művét meddig vallotta legkedvesebb alkotásának József Attila, de az adatok szerint évekig erről beszélt, ezzel példálódzott leggyakrabban versbarát ismerőseinek. (Idővel valószínűleg más művére tette át a hangsúlyt. Megtehette, hiszen a témakörön belül maradva is, a két és fél évvel később keletkezett Falu még mélyebbre ás ugyanannak a paraszti világnak a megértésében, mint a Holt vidék.) A költeményt elemző Valachi Anna észrevétele kétirányú. Egyrészt arra hívja föl a figyelmet (a József Jolán-féle életrajz, illetve a szabadszállási helyszínt mintegy fél évszázada fölkereső Szabolcsi Miklós nyomán), hogy a tájleírás szinte térképszerűen pontos: tó, a halászkunyhó, a szőlő, a szilvafák helyrajza tódítás-szépítés nélkül kerültek a versbe. Másrészt arra figyelmeztet, hogy mégsem közvetlen megjelenítés ez, hanem (ahogy Csoóri írta a Téli éjszakáról) lelki táj, az emlékezetben letisztult, személyes elemekkel felruházott táj. A költő éppúgy megőriz(het)te benne gyerekkori benyomásait, mint a későbbi, kamaszkori és felnőtt ifjúkori látogatások során szerzetteket, s így a különböző időpontokból származó emlékképek egymásra rétegződhettek. A költő szabadszállási emlékei közül Valachi Anna joggal részesíti előnyben azokat, amelyek egybeesnek a Mama halálának idejével. A tizennegyedik évében járó fiú a háború utáni ínség idején falusi rokonaihoz utazott, hogy élelmet szerezzen anyjának. A vasúti közlekedés 1918 végén lehetetlenné vált, Attila hetekkel az anya halála után érkezett haza. A vers harmadik szakaszának dermesztő képeibe belejátszhat ez az emlék: „Jeges ágak között zörgő / időt vajúdik az erdő. / Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni.” Nemegyszer találkozom olyan véleményekkel, amelyek szerint az ilyen életrajzi eredetű adalékok nem érintik a mű esztétikumát, így az olvasói élményt sem. A fagyhalállal fenyegető tél önmagában is szuggesztív kép. A költészetben, ősidők óta locus communisként összekapcsolódó tél és halál metaforikus azonosításához s a kép átélhetőségéhez a versmagyarázók egy része szerint nem kell tudni a költő anyjának haláláról és pubertáskori lelki megrázkódtatásról. A vers értéke független attól, hogy a szerző mit érzett, a műélvezet csakis a leírt szavaktól függ.

Úgy érzem, ezzel a József Attila-irodalom (és általában a műelemzés) egyik legsúlyosabb kérdését érintettem. Ha csak futólag is, igyekszem állást foglalni. A műalkotás csakugyan teljes értékű élményt nyújt önmagában, akkor is, ha keveset tudunk írója személyéről, életkörülményeiről, egészségi állapotáról és a korról, amelyben a mű keletkezett. Ám végzetes felületesség volna, ha szemünket befognánk, és fülünket becsuknánk minden információ előtt, amely a szövegen kívülről érkezik, s legfeljebb azokkal a művekkel vetnénk össze a költeményt, amelyekre konkrétan utal. Az olvasó természetes ösztönétől, az elemi kíváncsiságtól hajtva szeretne minél többet tudni arról, ami megragadja, ami tetszik neki, és ami a mű szerzőjével kapcsolatos. Az egyes verseken kívül az életrajzi és történelmi háttér-információk is érdeklik. És nem csupán azért, mert kíváncsi, hanem mert minél több támpontot szerez a megértéshez, annál több ponton nyílik meg előtte a végtelenség. T. S. Eliot írja, hogy amikor műveket elemezünk, nem beszélhetünk kizárólag csak magáról a műről, gondot kell fordítanunk a körülállásra is. Abban igazuk van az „életrajzellenes” irodalmároknak, hogy a műalkotás szépsége a szövegközpontú, azaz nyelvi-poétikai megközelítésben is kimeríthetetlen, „végtelen” gazdagságot rejt. De az olvasó szeretné bővíteni az ismereteit kedvenc verseiről. Nekem például diákkoromban sejtelmesen szép volt a „kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot” sor (Bevezető), de többet értettem meg a dalból, amikor megtudtam, hogy amikor Szabadszállásról késve hazaérkezett a költő, s megtudta, hogy a Mama halott, egy nagy lábas bab főtt a tűzhelyen. Tudatában a (talán pokolképzetet sugalló) látvány összeforrt a halál fogalmával. Értesülésem nyomán a metafora mégsem veszített sejtelmességéből: ellenkezőleg, a goethei konkrét-szimbolikus jelentésnek megfelelően tartalmasabbá és gazdagabbá vált, mint azelőtt.

Nem Nemes Nagy Ágnes írja egyik ars poetica értékű versében: „vödörnyi óceánt kerítek el a semmi ellen”; ez tökéletesen megfelel a József Attila-i „határolt végtelenség” fogalmának. Az olvasó is így van ezzel, amikor a műben tükröződő végtelenséget birtokába veszi. Nem mindegy, miféle és hányféle „merítésben” veszi magához a végtelenséget. Az az érzésem, hogy a dogmatikusan szövegcentrikus irodalomesztétika képviselői akaratlanul is úgy tesznek, mintha a műélvezet csupán egyszeri befogadói alkalomra, szinte csak az első benyomásra és a reá vonatkozó magyarázatokra korlátozódna. Talán még az is kiderül, hogy rejtett naivistákkal állok szemben, akik a befogadói ősártatlanságot védelmezik a tudatos befogadással szemben. Én úgy gondolom, a műélvezet élethosszig tartó folyamat (József Attila verseit, más klasszikusokkal együtt, egész életünkben forgatjuk), s az életrajzi vonatkozások, az alkotóval összefüggő értesülések mindig új és új megvilágításba helyezik a számunkra fontos műveket. Nem először idézem kedves Dosztojevszkij-aforizmámat: „Valakit ismerni már annyi, mint szeretni”. Ez a visszájáról is igaz: ha valakit szeretünk, akkor minél többet szeretnénk tudni róla. S ez érvényes a művészi befogadásra is. Valachi Anna azért teljesíti jól vállalt feladatát, mert szereti azt, akivel foglalkozik – ezért akar mindent tudni József Attiláról és kapcsolatairól, mindenkiről, akinek köze volt hozzá, s akinek révén megtudhat róla valami apróságot, szerencsés esetben valami lényegeset. Összeegyezteti a szeretet szükségszerű elfogultságát az igazsággal szembeni elfogulatlansággal és a tények tiszteletével.

Ennek bizonyságául ajánlom az olvasó figyelmébe azt a drámát, amelyet Valachi Anna „Minket, Gyuszi, szeretni kell” címmel írt meg. (A Palócföld 2006/3. száma közölte, s a Petőfi Irodalmi Múzeumban adták elő 2005 őszén.) Ebben a kiélezett lélektani szituációt és szerelmi konfliktust megjelenítő, megrendítő színpadi műben – túlzás nélkül állíthatom – minden elhangzó mondat, szó, történés megbízható irodalomtörténeti forráson, idézeten, dokumentumon nyugszik, s a legaggályosabb filológiai ellenőrzésnek is megfelel. Ugyanakkor a szerző irodalomtörténeti munkáiban ennek a fordítottja is igaz: az alapjában véve filológiai mű a jó regények izgalmával és érdekességével hat a költő iránt érdeklődő, adatok, tények és összefüggések sokaságára kíváncsi olvasóra. Dokumentumirodalom ez is – dokumentumdráma –, de még inkább szépirodalom, mint az eddig taglalt művei. Nehéz behatárolni, mi az írónő titka, hiszen a legcsekélyebb változtatás nélkül idézi fel és alakítja drámává számos szerző emlékiratait, leveleit, följegyzéseit. Miképpen tudja úgy csoportosítani és tálalni a puszta történteket, hogy drámai szerkezetté rendeződjenek, s ennyire az elevenünkbe vágjanak? Kombinációs műveleteiben oly észrevétlen fogásokkal él, hogy egy pillanatig sem kelti föl a „manipulációs” beavatkozás gyanúját, mégis megteremti a drámai egységet. A korábbi kísérletekkel szemben részrehajlás nélkül, a szerelmi háromszög mindhárom résztvevője iránti értéktudatossággal írta meg drámáját, s egyforma felelősséggel kezelte hőseit. A „Minket, Gyuszi, szeretni kell” József Attila-i felszólítás többesét komolyan vette, mert megfelelt hajlandóságának. A hatvanas években láthattunk József Attila sorsáról olyan drámai „feldolgozást”, amelyik Illyés személyében kereste a költő sorsához a bűnbakot, s a női felet sem kímélte hamisan moralizáló vádjaitól. A halott költő nem kapott elégtételt, ám az életben maradottakat sikerült megrágalmazni. Valachi Anna nemcsak József Attila emlékének – a megsértett igazságnak is adózott művével.

„Sokat töprengtem azon, vajon miért kiválasztott költőm József Attila. Miért érzem úgy, hogy – noha szinte mindent elolvastam róla, amihez hozzáférhettem – változatlanul olyan kíváncsi vagyok rá, mint legfontosabb hozzátartozóimra” – írja „Amit szívedbe rejtesz...” című könyvében Valachi Anna. Ritkán enged meg magának ennyi „lírát”, ekkor is csak azért, mert olyan szerzőre hivatkozik – Nemes Lívia pszichoanalitikus személyében –, akiben rokon lélekre talált: „Revelációként éltem meg, amikor kiderült, mások is hasonlóképp gondolkoznak róla.” Hozzáteszi: József Attila „az önmagában feladott reményt támasztja fel bennünk verseivel, ezért próbáljuk halála után ötven évvel is megmenteni, megmutatni, hogy jobb anyái lennénk, mint a mama és Jolán, jobb pártfogói, mint kortársai voltak, jobb analitikusai és pszichiáterei, mint az ötven évvel ezelőttiek. Emiatt kell diagnózisát is folyton újra átgondolni, és emiatt kell még emlékét is megvédeni a skizofrénia bélyegétől”.

Én úgy gondolom, hogy ha az irodalomtudós pár mondatban elárulja érzelmeit, azzal még nem vét a – némelyek által minden emberi megnyilatkozástól „féltett” – tudományosság elve ellen. Valachi Anna e vallomásától eltekintve mindig megőrzi tárgyilagosságát, sőt, ilyeneket is leír féltett kedvencéről: „Amikor önveszélyesen provokatív cselekedetei bumeránghatást keltve ellene fordultak, érzelmi labilitásán és identitás-problémáin is gyermek módjára, dacos indulattal vagy szeretetet zsarolva igyekezett felülkerekedni.” József Attila devianciáiról nem lehet hallgatni a pszichikai alkatot részletező életrajzi műben.

A szerzőtől idézett „skizofrénia bélyegével” és a „deviáns alkattal” a József Attila-irodalom másik, ugyancsak sokat vitatott, „kényes kérdéséhez” érkeztem: a költő idegrendszeri labilitásához és az összeomlásához kapcsolódó stigmatizációhoz. Ahhoz, hogy elmebeteg volt-e a költő, vagy „csak” túlérzékeny, a csapások súlyát elviselni nem tudó ember. Devianciája csakugyan „rossz jellemre” vall-e, mint ahogy olykor állítják, vagy csupán a túlérzékeny, csapásoktól kikezdett idegrendszer elkerülhetetlen reakcióiként értékelhetjük viselkedését bizonyos helyzetekben (agresszív kitörések, menekülési kísérletek az öngyilkosságba, megbízhatatlanság, alkalmatlanság a rendszeres hivatali munkára, egészségtelen életforma).

Fölteszem a kérdést: mi a nagyobb emberi dolog: az-e, hogy valaki „beteg” elmével, zilált életformát folytatva is képes világirodalmi rangú remekműveket írni, vagy az, hogy ép ésszel el tudja viselni azokat az idegrendszeri megpróbáltatásokat és önmaga elleni merényleteket, amelyekre József Attila kényszerült/késztette magát a remekművek érdekében. S ami a devianciát illeti: vajon az nem fölemelő-e, hogy egy költő akkor is eszmetörténeti jelentőségű műveket ír a szabadságról és a rendről, az igaz és a való közti különbségről vagy a nemzetről és a társadalomról, ha időnként – főként önmaga számára – elviselhetetlenek a reakciói?

Mint már utaltam rá, Valachi Anna a betegség elméletével szemben azt az álláspontot képviseli, hogy az önelemzés során a mű érdekében olyan veszélyes területre hatolt a költő, amely szükségképpen eltávolította őt a „normális” életviteltől. Csak ez a „normális” ne volna olyan síkos terep... (Ki a normális a bolsevizmus és a nácizmus korában – amikor Thomas Mannt száműzik, Gorkijt meggyilkolják?) József Attila remekei Magyarország legjózanabb művészi megnyilatkozásai a harmincas évek Magyarországán, és ez a legfontosabb igazság a költő megítélésében. Valachi Anna joggal tiltakozik a „stigmatizálás” ellen, s védelmezi körmeszakadtáig a költőt a megbélyegzéstől. Messzemenően vele is tartok, amennyiben csakugyan a lejáratás, a hiteltelenítés szándékával nyilvánítják betegnek, azt a következtetést sulykolva, hogy egy „őrültet” nem lehet komolyan venni.

Fölteszem mégis a kérdést: mi van akkor, ha az orvosi diagnosztika fejlődésével, a rekonstruálható tünetegyüttes alapján egyszer bebizonyosodik, hogy József Attila csakugyan öröklött (és sokáig lappangó, majd élete vége felé manifesztálódó) vagy szerzett (az őt ért sorozatos megpróbáltatások alapján nem is csodálható) skizofréniában (vagy más elmebetegségben, például a skizofrénia paranoid változatában vagy mániás depresszióban) szenvedett? Vajon meg kell változtatnunk elragadtatott véleményünket az Óda, az Eszmélet, a Hazám vagy a Bukj föl az árból költőjéről? Az „életrajzellenes” irodalmároktól eleve elvárható, hogy ha az életrajzi tények hidegen hagyják őket, akkor a betegség–nem betegség kérdésében se befolyásolja steril esztétikai érzéküket a „pozitív” elmekórtani diagnózis (föltéve, de meg nem engedve, hogy van ilyen). Aki pedig az életrajzot arra használja, hogy a beteg embert mint művészt diszkvalifikálja, mondván, hogy alkalmatlan az igazság megragadására, s egy ilyen kórjelentés esetén elfordulna a költő műveitől – annak az esztétikáját én érvénytelennek tartom.

Van még egy úgynevezett kényes kérdés: az öngyilkosság vagy baleset? kérdése. Valachi Anna ebben is meggyőzően foglal állást. Úgy nyilatkozik a költő összeomlásáról és utolsó hónapjairól, hogy elhárít minden gyanút afelől, hogy hamisan romantikus színben akarja feltüntetni a költő kivonulását az életből. A költőnek a halállal kapcsolatos megnyilatkozásait – verseit, leveleit és mások által följegyzett szavait – minden bizonnyal ő értelmezi jól, ahogy a tragikus szárszói eseménnyel kapcsolatos nyomozati anyagot is: József Attila meg akart halni, élete öngyilkossággal ért véget. Ezt azonban – a régebbi beállításokkal ellentétben – nem a messianisztikus kijelentésekben bővelkedő életmű megdicsőülésének kell tekintenünk; arra nincs szükség a művek mellé. Öngyilkossága nem tiltakozó gesztus volt – ahhoz ott vannak protestáló versei. Az önként vállalt halál, saját szavaival mondva: a menekülő élő legutolsó menedéke. Ha mégis balesetet szenvedett a szárszói vasútállomáson („föltéve, de meg nem engedve”), ez sem változtatna nyilvánvaló szándékán. Akkor csupán képtelenséggel határos véletlen következett volna be. Ez pedig így fogalmazható meg: József Attila elhatározta, hogy végez magával, majd miközben ennek módozatát fontolgatta, döntésének végrehajtásához nem saját akarata, hanem a véletlenül bekövetkező baleset segítette hozzá.

Vajon ez változtatna-e valamit a lényegen – egyéniség, sors és költészet megrendítő egységén, a versek hitelességén s időt lebíró értékén?