Zoltai Dénes

2000/3 - Szülőház, embersors

Szülőház, embersors

Gyulán közel laktunk egymáshoz.
 
Szmola néni, Imre édesanyja, valamikor a harmincas években költözött a Dob utcai szoba-konyhás udvari lakásba gimnazista nagyfiával; a mi házunk két sarokkal lejjebb, a Krinolinnak nevezett tisztviselőhegyedben épült. A Krinolin, mellette a nyílegyenes gesztenyefasor, amely lombkoronáival nyaranta valami zöld fényben derengő alagútra emlékeztetett s amelyet később a semmiből a semmibe vezető út metaforájának tekintettünk, azon is túl az elvadult, őserdőként burjánzó kastélykert odvas óriástölgyeivel, fahídjaival, középkori téglavárával: mindez Imrének a kamaszkor, nekem a gyerekkor életsorsot alakítóan boldog színtere volt. Iskolatársak is lehettünk volna, hisz ugyanannak az iskolának a padjait koptattuk éveken át, csakhogy nyolc év választott el bennünket egymástól, egy egész világ. Én kezdetben csak távolról bámultam a „fiúk”, a „fasoriak” kamaszbandáját; barátok, mindennapos beszélgetőtársak, állandó vitapartnerek és - 1953 tavaszán - vádlott-társak csak az ötvenes években lehettünk, Budapesten. Én elsős gimnazista voltam, amikor Szmola Imre - akkor utoljára ezen a néven és némi üggyel-bajjal: pótvizsgán - leérettségizett. A diákszájhagyomány szerint mindenesetre ennek a pótérettséginek utótörténete is van. A világ és a gyulai gimnázium talán legjámborabb, csupaszív földrajztanára, P. K. bácsi a nevezetes esemény után odalépett a hórihorgas és immár éretté nyilvánított fiatalemberhez, s kicsit dadogva gratulált neki; mire az, különben akkortájt már mély basszushang tulajdonosa, lakonikusan válaszolt: Szarok én a maguk érettségijére.
 
***
 
Dacos, önfejű, visszafeleselő és visszaütő fiú volt Szmola Imre; talán ez is, a „különvélemény” kimondásának akarata, a személyiség integritásának őrzése is hozzájárult ahhoz, hogy költő legyen. Ma is úgy tartom: igen korán lett érett költő. Egyik legkorábbi verse, amely visszhangot keltett bennem, több változatban is megjelent gyulai újságok hasábjain, és később kötetben is. Hozzám a Szmola Imre néven jegyzett változat áll a legközelebb. Népdalszerű hangulatlíraként indul az „Ősz”:
 
Ősszel hogyha gyérül
Levele a fáknak
és karámba térül
útjok a gulyáknak:
 
A harmadik - utolsó - versszak hangot vált, a költői karakter alapvonását húzza alá, eszköztelen könnyedséggel:
 
hónalján a tél ül
már a fenyőágnak -
szívem sosem békül
rendjén a világnak.
 
Az ifjú szív, amely elégedetlen a világrenddel: elsősorban alighanem ezt kifogásolta az érettségi bizottság, amely pótvizsgára kötelezte a maturandust. Az érett költő verse, a Leckemondás, sok évvel később, másféle, epésen keserű hangon idézi fel a történetet: „pedig tanár úr kérem én készültem / .... tisztességből becsületből költőségből / lírából komédiából tragédiából / emberségből magyarságból európaiságból / nyomorból szerelemből elhagyatottságból / egyszóval életből és halálból / s mindezek ellenére / most mégis itt ülök az utolsó padban / ... de bármi történt is én mégis készülök / én egyre készülök / és tessék elhinni hogy nem anarchia ez / hanem sugaras-sihederes optimizmus / ahogyan én így negyven felé még mindig / valami kézszorításra vagy mire készülök / és egy napon majd / pótvizsgára jelentkezem / innét az utolsó padból / ahol a világ legkisebb óriásává zsugorodtam / a világ legnagyobbra nőtt törpéi mögött.” Simonyi - 1938 óta ezen a magaválasztotta néven írta alá verseit - igazában egy életen át készült és készülődött. Békétlenül a világgal, költői eszközeit többször is megújítva, az embersors szépítetlen felidézésére, s „egy kézfogásra vagy mire” készült.
 
***
 
Simonyi: a magaválasztotta név önmagában is jelentést hordoz - a szülőföld, az útra bocsájtó táj emlékét őrzi. Imre nem Békés, hanem a hajdavolt Bihar megye szülöttének tudta, erdélyinek mondta magát: a belényesi hegyek és Pankota szomszédságában, Simonyifalván született. Ahogy én tudom, a Szmola család 1926-ban került, talán „repatriált” Gyulára; a lakhely-változtatásban szerepet játszhatott a családfő korai elvesztése, de az emberi közösségek élő idegpályáit elmetsző új országhatár is. Ami tény, ami nem találgatás, az a Simonyi egész költészetét átható honvágy a hatévesen elveszített otthon, a szülőház után. Egyszer, talán 1943 őszén, hazalátogatott Simonyifalvára és Belényesre, a viszontlátás élménye akkor a gyermeki emlékek valóságos áradatának nyitott utat. Mutatóban két nagy strófa a Vers a múló ifjúságról legelejéről:
 
Ó, nézd, áll még a régi ház!
- Bár fagyponton a régi láz,
amely idáig hajtott
s nagy csapat hűvös idegen:
jégrojtok csüngnek szíveden
- azért nyisd meg az ajtót.
S ne botorkálj úgy udvarán,
mint ki zúzos veremben jár -
- mert belül fagyni készül;
ne hidd, hogy minden hasztalan
mi volt, még jóllehet, ha van:
szolgálhat menedékül -
 
A költemény mottója két József Attila-sor: „Forrást kutat, nem vért itat / a szabadság s a szerelem:” Mottó lehetne ez Simonyi egész szülőföld-lírájához is. Szinte balladai félhomályból villantják elő ezek a versek a képzeletben élő szülői ház, a kisgyerekkor képeit, a juhnyájat terelő nagyapát, a pusztai cselédsort, a sártengerben elakadt szekereseket, de Urs Trajánt, a magyar szót nem beszélő birkapásztort is, akivel - 1939-et írunk! - „úgy hírlik / ölre kell elébb mennem / foggal ágyúval és kaszával”, s akinek „szemére / békés árnyékot vet a bánat” -az alul-lévők, a megvertek bánata.
 
                                                                        ***
 
Simonyifalva, Barmódpuszta, Mályvád - sötétbarna alapszín; újra és újra átüt a gyulai Fasor zöldben játszó tablóján. Nekem feledhetetlen színkombináció. Különösen amikor széles ívű, történelmi freskó megfestésére teszi képessé a költőt. A lokális színtér ilyenkor kitágul, az egyetemest idézi fel, a legnagyobbakra jellemző költői hitellel és erővel. Én így olvasom a kesernyés-ironikus Biztatót:
 
fiúk - az istenit
hát nem látjátok azt hogy ma is
mi nyargalunk a barmódi gyep hosszán
mi mászunk fel a cserenői vadalmafákra
mi lopjuk meg a nádban a szárcsafészkeket
mi parittyázzuk be a süket kántor ablakát
mi uszítjuk rókára a dinnyecsősz kutyáját
mi játszunk a laposban tüzeset sarasat
mi leskelődünk a Leveles partján
az övig meztelen
kenderáztató lányok után (...)
 
A Leveles-patak és a Körös-part itt egymásra vetül, a gyulai fasori fiúk a múltját túl könnyen feledő jelen protagonistái.
 
hát még most sem értitek fiúk
hogy nem a mi lábunk fagyott el Voronyezs alatt
hogy nem a mi szemünk folyt ki a Lángszóróktól
hogy nem a mi szemünk égett ki a szégyentől
hogy nem mi sorakoztunk
falnak fordultan
feltartott kezekkel
Majdanek drótjai mögött
hogy nem minket gyaláztak a gyalázatosak
hogy nem minket aláztak az alázatosak
hogy nem minket utáltak az utálatosak
 
A tájkép egyszerre kapott történelmi dimenziót és felidéző erőt. A jövőt szólítja meg a vers, a remény cérnavékony hangján.
 
játsszatok hát fiúk bizakodósdit
és verseket dúdoljatok az istenért
verseket
a megsüketült asszonyok fülébe
s a Leveles bokrai mögött heverésző
fülelő századoknak -
 
Vannak becsületmentő írások: az emberi tudat tisztaságáért perelnek a mocsokban, a nagy felejtések idején. A Biztató közéjük tartozik.

Vissza a tetejére