Nincs más vigaszom, Ráchel, mint a te
bibliabeli arcod, a gyönyörű,
mert százezer gyümölcsfa ontja szirmát
körülötted a dombon, s gyapjasán zöldell a fű.
Te itt megálltál. A puszta halottjaihoz hű
visszatérő. Településeden vérvörös
rozsdaszemenként áll egybe újra az egykori
állami vaságy. A sátorponyva napszítta,
foszlott szálai szállnak az emlékezetbe.
Arcod gyűrődéseiből te magad hajtogatod ki
Hanita fehér sátrait, Ráchel, mert szép a tábor,
mely ide Dvirbe, a pusztába telepedett.
Talpad alatt a sziklák üregeiben a csontok
boldogok, mert medencecsontodból kinőttek
Izrael fiai újra. Auschwitzi monalizamosolyod
visszfénye áttetszik ide, hol hatmillió
tenyér tűzbe és füstbe forduló sorsvonalának
minden recéje arcod méltóságába költözött.
Ötven év után sátrad cöveke te magad lettél.
Ötezer gödröt ástál, ötezer almafacsemetét
ültettél, s ötezer kanna vízzel lépnek
a lépcsőzetek. Lábadat maguk emelik.
Teli kék éggel ez a liget,
virágzása menyasszonyruhád,
mert Jákobodban kiválasztottad a sziklát,
melynek erőssége te magad lettél,
hamuból rózsa.