Polner Zoltán

2000/3 - A legendás Simonyi

A legendás Simonyi

„Nem akarok több Simonyi-verset látni a lapban” - mondta a főszerkesztőm. Én pedig, mint a Csongrád megyei Hírlap kulturális rovatának vezetője, megértően rábólintottam. A következő hétfőn reggel azonban ismét raportra kellett mennem.
 
„Nem megmondtam, hogy Simonyi ne szerepeljen a mellékletben?” - dühöngött a főnök. Angyali nyugalommal válaszoltam a döbbenetes bornírtságra:
 
- Ugyebár arról volt szó, hogy verset ne közöljünk tőle. Ez nem vers, hanem interjú!
 
„Akkoriban” több ilyen kirekesztésben volt részem, illetve vettem részt, mint az irodalmi melléklet szervezője, szerkesztője. Simonyi Imre azonban túlnőtt a szűkre szabott politikai kereteken, és nagysága, lírai műveltsége, emberi tisztessége olyannyira megérintett, hogy csak a tisztelet és szeretet hangján tudtam róla beszélni.
 
Egy szegedi festőművész, Veres Mihály révén kerültem ismeretségbe a Mesterrel, aki élt-halt a fociért. Azon belül pedig a Újpesti Dózsáért. Én a Fradiért, ő az Újpestért lelkesedett. Ám az, hogy lelkesedett, nem felel meg a valóságnak: szenvedélye, kábítószere volt a csapat. Szegeden csak akkor jelent meg, amikor az Újpest a Tisza-parti városba látogatott. Ez pedig évente megtörtént! Ilyenkor Simonyi Imre Szegedre érkezett(!), mivel ő nem jött, nem utazott, nem bumlizott, hanem érkezett, mint egy Krúdy-regényhős. És itt is aludt a városban, méghozzá Veres Mihály festőművész úrnál. Az már csak később derült ki, hogy a rendőrség vitte „haza”, mivel személyi igazolványa nem volt nála. Ott azután Veres tanár úr igazolta Simonyi költői személyét, és aláírta azt az „átvételi elismervényt”, amelyet Yard illetékes állított ki róla!
 
De térjünk csak vissza az ominózus interjúhoz. Már az is sokat mond, hogy szegedi vendégszereplése több órás búcsúzkodása után ért véget. A szóba került írókra ma is emlékszem, már csak ezért is, mert ma is ők számomra „az irodalom”.
 
Nemrég ünnepelte ötvenedik születésnapját. Háromkötetes költő. Legutóbbi kötetéről, a Ne sírjatok címűről Faragó Vilmos a többi között a következőket írta:
„... De legjobban azt remélem, hogy észrevesszük végre, milyen kitűnő költő él rangrejtve köztünk. Egy ember, aki szeizmikus érzékenységgel reagál korunk minden emberségfenyegető veszélyére. Egy költő, akinek minden verssorán átsüt személyisége. Akinek nincsenek szép pózai, csak szép versei vannak.”
Simonyi Imre, noha gyulai magányába zárkózott, mégsem elfelejtett, elhallgatott költő. Versei a vidéki folyóiratokon kívül rendszeresen feltűnnek a központi irodalmi újságokban is. A költő magányosságérzetének táplálója - szerintem - rendkívüli érzékenysége, és ez egész ember magatartását, költői alapállását meghatározza.
 
Csapongó beszélgetésem Simonyi Imrével már szinte maga is versként hatott. A hatórás búcsúzkodás során, néhány pohár bor mellett, szó esett Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról éppúgy, mint a színházi világ eseményeiről, de „elmenőben” újra és újra a költészetről, meg arról, hogy mi az, hogy modernizmus, meg hogy mitől vers a vers.
 
Verseinek csöndes meghatottságából hiányzik minden rafinéria, minden mesterkéltség. Jóleső emberi melegség árad soraiból, némi nosztalgiával és mélyen átélt emlékezéssel hangsúlyozottan. Olyannyira krúdysan, ahogy azt még költészetünkben eddig senki sem csinálta. Amikor a verselemzésre terelődik a szó, ismét „föllángol”:
 
- A múltkoriban egy tanár ismerősömmel beszélgettem, aki verseket magyarázott. De hát lehet-e egyáltalán verset magyarázni? A vers attól vers, hogy elmondhatatlan. Hát el lehet mesélni Vörösmarty Vén cigányát?!
 
- És a modern művészet?
 
- A kérdést ilyen adhoc-szerűen is föl lehet tenni, a válasz azonban már visszafogottabb, de azért egyértelmű. Minden, tartalmában, mondanivalójában jelentős alkotás egyben modern is. A modernkedők nem egy esetben megkerülik a problémát. A saját önkifejezésük helyett a divatos nyugati költészetek kifejezési formáit használják előszeretettel. Ez minden, csak nem modern költészet.
 
- És a fiatalok?
 
- Bizonyos értelemben ez vonatkozik rájuk is. A legtöbb mai fiatal, a harmincévesektől lefelé, az olvasmányélményei alapján beszél, méghozzá a Legszerencsétlenebb olvasmányélményei alapján, hiszen harmadrangú pesti költők műfordításai alapján megismert nyugati középszerek a példák. Közben saját szenvedélye, saját megszenvedettsége nincs, de ő a nagy „üvöltő” fiatal! Én például ma is örömmel vállalom Sipkát és hiszem, hogy Gyula, ahol élek és írok, „egy darab Európa”. Vállalom ezt a tájat minden gondjával, problémájával együtt, és nem megyek bele „okos halandzsákba”.
 
Ahogy ezt Németh László megfogalmazta: „A nagy műalkotás végzet és szenvedély kérdése”.
 
Igen. Ez a végzetes szenvedély és „honszerelem” hatja át Simonyi Imre minden versét akár átkozódik, akár mereng a dolgokon. Ars poeticája? Ötven év szolgálat a sajátos veretű Simonyi-versek között. S talán egyszer majd megkapja a József Attila-díjat is. Nem mint végső elismerést, hanem csak úgy, mint aki már műveivel régen méltó rá. Valószínűleg néhány hét múlva megjelenő negyedik kötete szolgáltatja majd az okot. Talán. (1970. nov. 18.)
 
Az interjú megjelenése után dühöngő hangú levelet kaptam Imrétől: „Zoli! Ki a fene mossa le rólam, hogy nem sugalmazásra emlegeted ezt a József Attila-díj dolgot?! Nemcsak, hogy ártottál, de nevetségessé is tettél. Pláne, ha ez a lapszám valamelyik „illetékes” elé kerül. Faragó Vilmos egyszer elsüthette, de ismételten felemlegetni taktikai hiba!”
 
Nem ez az egyetlen hiba, amit elkövettem munkásságom során, ám a megbocsátásra sem kellett sokáig várnom. A Gyulai krétarajzok kötet kiadását, nyomdatechnikai elkészítését is segítettem.
 
Meghívtam az általam vezetett Művészklubba is a Sajtóházba, ám az est végül külső okok miatt elmaradt! A könyv kapcsán fölmerült Gyula, a szeretett Város szerepe a költő életében. Ő így kommentálta „kettejük” kapcsolatát: „Van-e még egy költő a magyar irodalomban, aki ekkora terjedelmű és minőségű életművet szentelt egy városnak, amelyben él! Egy városnak, amely úgy bánt el velem, ahogy! Jellemző, hogy Békéscsaba és nem Gyula adta ki ezt a könyvet. Kohánt is meg lehetne említeni, akit életében elárvultan hagytak!”
 
A legemlékezetesebb találkozásunkra 1975. november 20-án került sor. Természetesen ismét Szegeden vendégszerepelt az Újpesti Dózsa. Történt azonban ennél nagyobb esemény is az életemben. 1975 májusában a karomban (rákban) meghalt az anyám, júliusban pedig kislányt szült a feleségem (Katona Judit költő). A tizedik terhessége volt, koraszülöttként született meg a lányom...
 
Ebben a stresszes állapotban állított be Simonyi Imre. Csak bejött a konyhába (a műhelyembe), mintha csak egy doboz cigarettáért ugrott volna el a sarki kocsmába. Azonnal a terített asztalhoz ült, és verni kezdte az asztalt: „Ma én vagyok az egyetlen magyar állampolgár, akivel levelez!” Ki másról lehetetett volna szó, mint Márairól. Márairól, aki Krúdy óta a legnagyobb magyar író volt. Ellentmondást pedig nem tűrt, de a konyhánkban része volt benne.
„Ott feküdtek hárman: Gyula, Dezső és Flóra. Mondom: Mégis csak akadt egy költő, aki évek óta szót emel ezért a meggyalázott nemzetért!
 
Flóra szólalt meg először: Gyula! Hallja, milyen szépen beszél magáról Imre?
 
Ekkor közbe kellett vágnom. Ki beszél itt Gyuláról, hát nem róla van szó, hanem rólam!”
 
Feleségem kérdezősködni kezdett az illusztris személyekről. Fölvilágosítottam. Illyés Gyula és felesége, na meg Keresztury Dezső hevert a pázsiton.
Amikor éjfél felé aludni tértünk, asszonyom csak annyit kért Imrétől, hogy mellőzze a kislány miatt a dohányzást. A legmélyebb álmomból rázott föl: Kelj föl, talpig füstben áll a szoba, Meghal a kislány!...
 
Másnap Szegeden játszott az Újpest. Nagy nehezen kerítettem egy fotóst (szerezz nekem egy fickót, de profilból fotózzon!! és ne felejtsd el, olyanok teszik tönkre a magyar focit, mint Vitray, Knézy, Gulyás, meg a többi dilettáns...) Felállt és kiment a meccsre. Az Újpest Tóth András és Nagy László góljaival 2-1-re győzött. Istennek legyen hála!
 
De még a futballnál is nagyobb szerelem volt a múlt, a múltban pedig a színház. Benne a színészek, olyan felejthetetlenek, mint Mezey Mária, Ladányi Ferenc, Kiss Manyi, Neményi Lili, Páger Antal, Tímár József, és miközben ezeket a neveket sorolta, József Attilára, Sinka Istvánra, Krúdy Gyulára, Németh Lászlóra, Márai Sándorra gondolt, és valami könnyes meghatottság lengett körülötte: „Mert mindig ami csodaszép volt / mindig az múlik el” -
 
Imre! Nyolcvanéves lehetnél! Hiányzol! Egy jobban hiányzol!

Vissza a tetejére