Lengyel László mesebeli egyenlőség-eszménye

A mesékben a legfontosabb a rokonság tisztázása. A szegény ember legkisebbik fia indul el, hogy megváltsa a világot, vagy ha azt nem is, legalább a maga boldogságát. Az öreg király gyönyörűséges leánya pedig várja, hogy megmentsék a sárkány karmaiból, fölébresszék, meggyógyítsák, vagy teljesítsék három kívánságát.

Mesélik, hogy Lengyel László rokona Benedek Eleknek, de a rokonság mértékéről minden társaságban másképp vélekednek. Ám ha a rokonságot tisztázzuk, érdemes arról is szólni, hogy a Legnagyobb Mesemondó leszármazottja milyen viszonyban van a mesével?

- Benedek Elek a dédapám. A második leánya Benedek Mária, akit „Aranyvirágnak” nevezett, ő volt a nagyanyám, és ilyen értelemben egyszerre távoli és közeli is ez a rokonság. Távoli annyiban, hogy időben a születésem előtt évtizedekkel halt meg. Műveit jóval korábban írta meg. Mégis közeli, mert a családunkban Benedek Elek folyamatosan „ott ült az asztalfőn”. Nagyanyám rendkívüli mértékben tisztelte és szerette az apját, sőt munkatársa volt. Ő maga is írt meséket, amelyeket Benedek Elek neve alatt jelentetett meg. Az egyik leggyönyörűbb, a Csudafa, az a nagyanyám meséje. De nagyon sokat fordított angolból és németből a dédapám számára, és azok a mesék ott voltak a polcokon. A dédapám a falról folyamatosan nézett minket. Az ismert, öreg arc a szépen fésült hajjal és a furcsa - nekem legalábbis furcsa - pillangónyakkendővel. Ha elképzeli valaki, hogy az ötvenes években milyen lehetett, amikor egy ilyen ember néz le egy képről... Bárki eljött hozzánk, ha nem is tudta, hogy ki az a Benedek Elek, azonnal megfogta az arcnak a nemessége és a mássága a korhoz képest. Az örökség annyiban is megmaradt, hogy minden évben, amint lehetett, talán ötvenhat után, mentünk Kisbaconba. A gyerekkoromat nyaranta abban a házban töltöttem, ahol Benedek Elek élt és dolgozott. Akkor még nem volt múzeum, így kézzel foghatóan ott volt az összes tárgy úgy, ahogyan Benedek Elek és felesége otthagyta, ahogyan továbbhasználták őket. Ebben a nagycsaládban Benedek Marcell ült az asztalfőn, és egy-egy nyáron, tizenöt-tizenhat, néha még több unoka, dédunoka, unokatestvér telepedett az asztal köré.

- Izgalmas lehetett, hogy kétlaki a család. Trianon tragédiája, hogy eltelhettek évtizedek, és nem lehetett meglátogatni azt a tájat, s így maradt Budapest. Vagy Benedek Elek itthon volt a fővárosban is?

- Hagyományos, 19. századi minta volt, a nemesi életformához is hozzátartozott, hogy van egy vidéki kúriánk, ahol mondjuk májustól októberig élünk, és télre följövünk Pestre. Mások báloztak, de Benedek Elek itt kereste a kenyerét, itt is volt lakása. Igaz szerény, mert elég nyomorultul élt Pesten újságíróként. Nem a legjobb környékeken lakott. A Bérkocsis és a Reáltanoda utcában. Egy történetben el is mesélte, hogy a Bérkocsis utca, amely a prostituáltak utcája volt, gyűjtőhellyé vált számára. Mesét gyűjtött az ott álldogáló leánykáktól, mert azok, szegények, sokan parasztlányok voltak, s akadt közöttük erdélyi is. Budapest számára egyszerre volt otthon és ugyanakkor teljesen idegen közeg. Ahogy tehette, Kisbaconba menekült. 1921-ben, amikor mindenki kiköltözött Magyarországra, ő visszatelepült a királyi Romániába, és ott élte le életének hátralévő részét. Amikor itt volt, annyira vágyott Kisbaconba, hogy megfogadta, visszamegy, s egy évig ki se lép a faluból. Így is tett. Hihetetlen volt a vonzása ennek településnek, illetve Erdővidéknek, ami az ő szűkebb pátriája. Benedek Elek, de Tamási Áron s mások is nagyon sokan megírták, hogy a székelyeknél jellegzetes magatartás, hogy az egyik a faluját választja és önmagát, a saját meséit. A hegyoldalt tekinti élete színterének. Nem mozdul ki a faluból, nem akarja látni még a szomszéd falut se, kitalálja magának az egész világot. Ördögök, sárkányok otthonosan mozognak ebben a teljességben, amelynek semmi köze a világ földrajzához. Részben ez a székely megmaradás titka, hogy ott ülnek a falvaikban, és csak akkor mennek el, ha a legkegyetlenebb kényszer úgy hozza. A másik székely típus, aki bekalandozza az egész világot. Ahogy Tamási Áron is elment Amerikáig. A Benedek családban mind a két életformára volt példa. Az őseim huszárok voltak - ez megjelent az Édes Anyaföldemben, ami egy családi krónika -, és huszárként Párizsig jutott a napóleoni háború során az ükapám. Egy Benedek huszár, aki ott harcolt, és Stendhal nézhette, hogy a magyar huszárok nekiindulnak éppen Párizs ostromának. Ahogy tőle tudjuk, látcsövön nézte is. Ez mindig bennem van, hogy milyen lehetett Kisbaconból elindulni egy kis székely lóval, neki Európának. Tizenkét évet töltött a különböző hadszíntereken. Elmenni, ez valóban mesés. Végigmenni Burkusországon, és eljutni Franciaföldre, és onnan hozni olyan magvakat, amelyekből azok a fák nőttek, amik a kisbaconi kertben állnak. Ennyiben élnek a mesék a család történetében is.

- Hozzátartozott a tájhoz a mesélhető mese, amikor Erdővidéken voltatok? Vagy nektek már az irodalom adott újabb táplálékot, hiszen irodalomtörténészek, esszéírók a későbbi családtörténetben is elő fordulnak.

- Nekem mindmáig az a hazai táj. Miközben Budapesten otthonosan érzem magam, aközben falusi tájként, az erdő vagy a hegy, álmaimban most is Kisbacon és környéke. Barót. Az egyik fantasztikum, amit Benedek Elek valószínűleg még inkább átélt, hogy az ember elindul Kisbacontól Magyarhermány felé, és kiderül, hogy ez az utolsó falu, innentől csak hegy van és erdő. Hat-hét éves koromtól jártam arra kamaszkoromig. Átéltem, hogy nincs tovább. Csak a hegy, csak az erdő. Itt, ha az ember húsz-harminc kilométert megy, nem talál mást, mint pásztorokat fönt az esztenáknál, de falu nincs, nincs semmi. Gyerekkori emlékezettel kell ezt elképzelni, rendkívüli hatást tesz az emberre, hogy egyszerre kinyílik valami, miközben végletekig zárt. Benedek Elek mondta: Isten minket ide, a tenyerére vett. És ez a tenyér Erdővidék. De az apám, Lengyel Dénes is nagy történetmesélő volt. Mesének nevezett mindent. A gyerekkorom úgy telt, hogy mentünk az óvoda felé, és mesélt. Az életét, a hadifogságát, a frontot, a családunk életét mesés történetekben adta elő. Ekkor talán önkéntelenül is megfogalmazta azokat a magyar mondákat, amiket aztán később, a hetvenes években kötetbe is foglalt. Gyerekek százezrei olvassák, iskolai tananyaggá vált. Utólag tudom, hogy nekem a magyar történelmet mesélte. Ez egyértelmű folytatása volt Benedek Elek „A nagy magyarok élete” típusú mesélésének. Számomra a magyar irodalom is így elevenedett meg, a Toldit először Benedek Elek átformálásában olvastam, és csak utána Arany János Toldiját. Így népmeseibb volt.

- Édesapád mesélt neked, de amikor a történelem keresztülgázolt a családon, akkor jutott-e még olyan intim pillanat, hogy valaki odaült az ágyad szélére és azt mondta, na, kisfiam figyelj, elmondok egy mesét, csak aludj már.

- Nálunk minden este meséltek. Leginkább nagyanyám, akivel egy szobában laktunk, ő többnyire a Magyar mese- és mondavilágból. Az nyolckötetes, de mesélt mást is, mindenekelőtt Benedek Elek-meséket. Nagyon sokat kirándultunk, és az apám a kirándulásokon folyamatosan mesélt, minden hétvégén. Hároméves koromtól a kamaszkorig, amíg még egyáltalán hajlandó az ember meghallgatni az apját. Az is belém ivódott. Lázadoztam én, mert volt egy idő, amikor nagyon nehezen viseltem. Jellemző, hogy amikor az én gyerekeimmel kezdődött ugyanez, akiknek különben apám újra csak mesélt, én is odaültem minden este melléjük. Most pedig a tízéves lányomnak mesélek.

- Aki tollat vesz a kezébe, bizonyos értelemben mintákat követ. A stílust fölcsipegeti azoktól, akiket szeret, és aztán a saját arcára formálja. Rád, aki esszéíró, közíró vagy, hatot akár a dédnagyapád, akár az édesapád, akár a családodban lévő egyéb irodalmárok stílusa.

- Menekültem a családom stílusa elől. Azt, amit akár Benedek Elek, akár Benedek Marcell követett, vagy annak a fiai, tehát Benedek István, Benedek András esetleg az apám, ezeket a stílusfordulatokat régiesnek, a modern világot nem kifejezőnek, a személyes életünket távolilag érintőnek tekintettem. Amennyiben nem akartam bölcsész lenni, ez is menekülés volt. Föllázadtam ellene, 19. századinak tűnt. Az apám kedvelte Jókait, úgy éreztem, megállt nála, miközben én is kívülről tudtam Jókait, mint gyerek, de utána erőteljesen igyekeztem minden kapcsolatot megszakítani. Később se ahhoz a stílushoz tértem vissza, amit ők magukból fölépítettek. Mégis velem vannak. Valami fontosabbat tanultam tőlük. Nem is biztos, hogy ellestem, lehet, ez valami genetikai ügy. Képekben gondolkodtak. Az egész családomat, már akik írtak, és akik ilyen meséket mondtak, azok képekben, történetekben gondolkodtak. Szituációkat jegyeztek meg, végtelen mennyiségben. Édesanyám Kovács Ágnes, néprajzos gyűjtő volt, jártam vele, tudom, milyen a gyűjtés. Genetikusan valószínűleg az a parasztember maradt meg bennem, aki nyolcvan-száz, sőt némelyik akár ezer mesét tudott fejből. Helyzetként emlékezett rá, nem szövegszerűen. Bennem is így él minden. Pontosan föl tudok idézni szituációkat, és talán meg tudok írni olyanokat is, amelyek tíz-húsz évvel ezelőtt estek. Történeteknek százait őrzöm, miközben például a tárgyi vagy szövegemlékezetem kifejezetten gyenge. Mondok egy példát: szerintem Esterházy Péter hihetetlen szövegemlékezettel rendelkezik, nyelvi stílusfordulatbeli emlékezettel, azt hiszem, ebben verhetetlen. Én ezt nem tudom csinálni. Számomra a szövegfordulatok a meséhez, a helyzethez kapcsolódnak. Annak kell aztán megtalálnom a maga szövegszerkezetét, de szövegekre nem emlékszem. Stílusfordulatokat nem tudok visszaidézni, csak embereket és szituációkat. Konfliktusokat tudok átlátni. Azt, hogy az öreg király éppen hogyan indította el a fiát. Látom magam előtt az öreg királyt a fiával. A stílust, ahogy Benedek Elek egy pillanat alatt megformálta, azt magam számára megformálom, de azonnal beugrik, adott esetben egy politikai szituációra is, de hiszen ez olyan, mint amikor az öreg király elindította a fiát. Amikor, mondjuk, az embernek az a kép merül föl az emlékezetéből, hogy hogyan indul el valaki batyuval a vállán, hamuba sült pogácsával, és ezt összeveti, hogy talán ilyen volt, amikor Orbán Viktor elindult Alcsútról. Ha látta az ember Alcsútot, és látja azt, hogy innen bizony csak hamuba sült pogácsával lehet elindulni, akkor ez egy szituációra való emlékezés. Ennek nincs köze stílushoz. Azt utóbb aggatom rá.

- A mesemondás maga a moralitás. Az erkölcs iskolája, hiszen a társadalom úgy osztja le a tudnivalókat a legkisebbeknek, hogy mesékbe bújtatja őket. A te nagyon is praktikus közgazdasági, vagy társadalomtudományi elemzéseidre hatnak a mesék?

- Visszahatnak. Talán furcsán hangzik, de ahogy ezt Várszegi Asztrikkal a beszélgető-könyvben megpróbáltam megfogalmazni, a mese erkölcse sajátos világi hit, amelyben az egyik döntő elem, hogy az emberek egyenlőek. Hogy az öreg király és a szegény pásztorfiú, ördög és isten, sárkány és királyfi között egyenlőség van. A mesében egyenlő erők küzdelmei zajlanak. Nincs hierarchia. Nem vetnek meg valakit azért, mert szegény, nem hátrány, ha valaki nő vagy gyerek. Épp ellenkezőleg, tisztelettel néznek királylányokra, gyerekekre, és még a sárkányoknak is megadatik valamifajta megbecsülés, a maguk gonoszságával együtt. Ez nagyon lényeges mondanivaló számomra, amikor társadalmunk hihetetlenül hierarchikus, és könyörtelenül kipécézi a gyengébbet, a rászorultat, megalázza és perifériára szorítja. A mesében alapvetőek a közösségi értékek. Alapvető az, hogy barátok vagyunk. Az, hogy elindulunk együtt, mondjuk egy vándorútra, és aki együtt indul el, az nem szúrja hátba a társát, illetve, ha megteszi, tudjuk a meséből, amikor a legkisebbet lent hagyják az alvilágban és nem húzzák fel a felvilágba - igazi Józsefi történet -, ez a mesében a legnagyobb lehetséges bűn. Ilyet az ember nem tesz a barátaival és a testvérivel. Még akkor se, hogyha ebből haszna származik. Láttunk eleget abból a magatartásmódból, hogy: „Az Isten szerelmére, nehogy ledobd a kötelet annak a másiknak... Hagyd ott! Végre megszabadultál tőle.” Ezzel szemben nagyon fontos, hogy a mesében szóba állunk egymással. A hősök párbeszédbe elegyednek egymással. Újra mondom, gonosz és jó, párbeszédet folytatnak, és ez természetes. Nem létezik olyan helyzet, ami a 20. század legszörnyűbb kafkai helyzete, hogy némán és könyörtelenül lemészárolják egymást emberek, embercsoportok, minden magyarázat nélkül, minden kísérlet nélkül, hogy egymás megértésére törekednének. A gyerekek a szemünk láttára mesén nőnek föl. Jó, ha tudjuk, számon tartjuk, hogy a mese kiemel az állatvilágból, civilizál.

A mese emberré tesz.