Jenei Gyula: Munkák, metaforák

Íróinterjúk, 2014
"A három évvel ezelőtt megjelent Ívek és törések című kötetben tíz íróval beszélgettem életútról, munkáról. Tíz íróval, akikben közös, hogy valamennyien kötődnek Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez, amelyet sokáig fehér foltkénz emlegettek a magyar irodalom térképén. És kötődnek az Eső folyóirathoz, amely jelképes és valós találkozóhelyük lett az elmúlt években.
Három évvel ezelőtt azt írtam, hogy a beszélgetések sora folytatható: az újabb interjúk a közeli jövőben megtölthetnek egy hasonló kötetet, mert szép számmal vannak írók, akik tovább színezik azt a bizonyos, már korántsem annyira fehér foltot.
A Munkák, metaforák tehát egy olyan második kötet, amelyben ugyanarról esik szó, mint az előzőben: íróknak az önmagukhoz, a szakmához, a léthez, a kis- és nagyvilághoz való viszonyáról. Csak ezúttal más nézőpontokból. S ami biztató, hogy már a harmadik kötet beszélgetőtársai is jelen vannak írásaikkal az Esőben és más folyóiratokban."
Jenei Gyula

Magyar, történelmi, regény (Bán Mór-interjú)
Dinoszauruszok már akkor sem voltak (Bistey András-interjú)
Költő, világ, varázs, mérnök(Kele Fodor Ákos-interjú)
Az idő mindent kiforog (Lázár Balázs-interjú)
„Mindenkit sok szerep vár” (Matuz János-interjú)
A költészet mint dokumentum (Molnár H. Magor-interjú)
A saját történet keresése (Mrena Julianna-interjú)
Kedves könyvek között (Rékasy Ildikó-interjú)
Az írás mint terápia is (Sepsi László-interjú)
Munkák, metaforák (Toroczkay András-interjú)
Az idő rendben van (Jenei Gyula-interjú – készítette: Benedek Szabolcs)

 

Jenei Gyula: ÍVEK ÉS TÖRÉSEK

Íróinterjúk. 2011
"Érdekes-e egy író? Mármint egyetlen író önmagában véve. Vagy érdekes, vagy nem. Érdekes, mondjuk, szakmailag az érdeklődő pályatársaknak, ha vannak ilyenek, olvasóinak, ha vannak olyanjai. Önmagának – időnként, ha éppen késztetést érez a számvetésre. De valljuk be, kevés az olyan író, akinek a szavaiért megostromolnánk a könyvesboltot vagy az újságospavilont. Miről faggatható egy író? Miről beszéljen? Az életéről, műveiről, módszereiről, a többiekről, a világról. Mi másról is kérdeznénk az írót?
Jenei Gyula költő és szerkesztő is ilyesmiket kérdez Ívek és törések című kötetének alanyaitól, illetve kérdezte korábban a most kötetté formált beszélgetésfüzérben helyet kapott pályatársaktól. S a címben föltett kérdésre, hogy érdekes-e egy író, a kötetszerűség, az egymásmellettiség, a csokorba gyűjtés adja meg a hevesen igenlő választ. Az írók érdekesek.
Számos okból. Érdekesek mint szociológiai léttanulmányok. Annyiféle származás, életkor, pályaív és törés – hogy a címre utaljunk –, amelyik így, egyben olvasva jelenről és történeti közelmúltról, ezernyi adalékkal szolgál. Éppenséggel olyan emberszagú, hétköznapi körülmények taglalásával, amelyekért az írók – úgy általában – a fél cerkájukat adnák oda. Sokféleség ad sokféle tanulságot s mélyülő tudást. Hiszen ha csak a legegyszerűbb különbséggel kezdjük: vannak itt nők és férfiak, s a gender megközelítés, ahogyan manapság mondani szokás, máris leleplez tucatnyi mai és múltbéli igazságtalanságot, aránytalanságot. Vannak aztán hívők és kétkedők. Az egyik így, a másik úgy érdekes. Vannak módosabb környezetből kikerülők és szegények meg még szegényebbek. Na, ezek az alulról induló pályák, sorsok és az ezekről való vélekedések igazán leleplezők a mai és tegnapi igazságtalanságokat illetően, ha van az olvasónak ehhez érzékenysége. Aztán érdekesek a sorsok és pályák a kis és nagybetűs irodalmi élet megismerése szempontjából is. E körben néha egészen hajmeresztő történetek és kijelentések hangoznak el, egészen őszinték ugyanis. (...)
Örülhetünk, hogy Jenei Gyula kitalálta, megdolgozott vele irodalmi riporterként, szerkesztőként egyaránt. Képes volt másokra figyelni, érdekelte az író mint tétova útkereső ember. S – ahogyan manapság a világ egyik része létezik – virtuálisan mégiscsak egy asztalhoz ültette a sokféle embert. Tíz írót, egy kérdezőt és a kötet olvasóit mindenképpen."
Szarka Klára: Érdekes-e egy író? (Jenei Gyula: Ívek és törések) 

Hajnali szövegek (Benedek Szabolcs-interjú)
Mondatokkal szöszölni (Darvasi László-interjú)
Élve megmaradva, meghalni volna jó” (Dienes Eszter-interjú)
Életmű a történelem árnyékában (Ember Mária-interjú)
Mindig ugyanarra buszra szállunk fel (P. Nagy István-interjú)
Jégkorongozó a balletban (Rentz Mátyás-interjú)
Egy családregény hálójában (Saád Katalin-interjú)
Otthontól hazáig (Serfőző Simon-interjú)
A kortárs művek üzenetképesebbek (Szenti Ernő-interjú)
A számonkérés kora (Várszegi Tibor-interjú)
 

Iluh István: FELHŐTEVE HÁTÁN

Gyerekversek Rékassy Eszter grafikáival. 2007
"Az állatvilág és a természet e gyermekeknek szóló művekben – meg talán azért is, mert a költő a felnőtt társadalomban idegenül, de a gyermekek világában otthon érzi magát – teljesen gyermekléptékű: a világ egyenlő a réttel, az este csillagos és tücskös, a gyermek a csillagot is olyan aprónak gondolja, mint a bogarat (06/36), a gyermek számára még nem különbözik lényegében – pontosabban homogén lényegűként észlelődik – az élő és az élettelen. Ezért azonosulhat a csillag a virággal a Pöttömké-ben, látszhatik a hold papírsárkánynak (06/14), s jöhet létre az egyik legszebb kép: „A kis sün egy bokor mögött / Teliholddá gömbölyödött” (06/44). Ezekben a képekben nemcsak a világ egylényegűsége teremti meg a mesék világát, hanem a folytonos antropomorfizálás is: a képek-metaforák alapja az állatok esetében a leggyakrabban az antropomorfizáció („a fák remegő ágán ül az ősz”, „télapó lett a tölgy”, „felleg a télanyó”, az éjnek „csillám hull fekete hajából”) a természet élettelen tárgyaiban-jelenségeiben az antropomorfizáció és a tériomorfizáció („az éjszaka ravaszdi róka”, „hull a denevér birsalma-levél”, „köd-medve hempereg”, az égen „felhő-bogár mászik” stb.) egyformán. Az alaki hasonlóságon túl a cselekvésbeli hasonlóság is generálhatja a képet: „erdőt visz hátán a domb”. Ezektől az emberi, ill. állati cselekvésektől mozdul meg, lesz elevenné az élettelen természet Iluh mesevilágában, amelyben a természeti szépség kapcsolódik össze a tisztasággal, az ártatlansággal, az örömszerzés és örömadás lehetőségével."
Szepes Erika: Egy hang a kórusból (Iluh István költészetéről)
                                 

Jenei Gyula: FUTÓHOMOK

Tárcák. 2003
"Szilárd meggyőződésem, hogy rádiójegyzeteket, publicisztikákat s egyéb alkalmi vagy romlandó árut – a mai könyvdömpinges világban – nem szabad kötetbe gyűjteni. Magam is vívódom vagy tizenöt éve, hogy jó lenne egybegereblyézni a sajátjaim javát, de mindig győz a józan ész: nem kell, úgyse olvassa el senki.
         Szerencse, hogy Jenei Gyula nem így gondolkodott. Összegyűjtötte rádiójegyzeteit, én pedig elolvastam őket, egytől egyig. Jólesett. Őszinte, okos, finom, léleküdítő olvasmány volt. Ha költő volnék, azt írnám lelkesen, a Futóhomok írójához elküldöm lelkemet, meleg kézfogásra… (De csak újságíró vagyok, be kell érnie egy recenzióval.) Persze őt nem kell fölfedezni, több verseskönyve jelent már meg, szerkeszti az Eső című szolnoki irodalmi folyóiratot, s lám évek óta rádiójegyzeteket is ír.
         A klasszikus tárcaírás hagyományát követi, többnyire apró hétköznapi jelenségeket, magatartásokat vesz észre, vagy egyszerű (politikai, kulturális, közéleti, magánéleti) aktualitásokból indul ki, s ezeket emeli föl a rendelkezésére álló rövid pályán (40 sor) gondolati, erkölcsi, érzelmi magaslatokra. Természetesen ezzel nem mondtunk sokat, ezt mindenki így csinálja, a lényeg: a hogyan. Lehet az ilyesmiből üres erkölcsi prédikáció, lehet emelkedett közhelygyűjtemény, lehet kínos okoskodás, kínos lelkizés, s lehet Szolnokhoz illő tiszavirág aktualitás, ami később már nem érvényes sem térben sem időben.
         Jenei tárcái nem ilyenek. A hogyan miatt. Hogy miről szólnak, nyilvánvalóan nem lehet elmondani. Mindenről. Tücsökről, bogárról. A kánikuláról, a szappanoperáról, a kampánycsendről, a rendszerváltásról, a birkapörköltről, a mai udvari bolondokról (vö: médiasztárok).
         Egyikben azt kérdezi, miért nem mosolyognak manapság a hentesek, másikban sóhajtozik, hogy már a kolbász íze sem a régi, dohog a tűzijátékok divatján, és mea kulpázik őszinte megrendültséggel, hogy miért nem látogatta meg – idejében, amikor még élt – öreg barátját, mesterét, Simonyi Imrét, a költőt, vagy az öreg vasutast, aki valamit mesélni akart neki.
         A jegyzetekben sok finom írói megoldás, sok eredeti asszociáció, sok őszinte érzelem, düh, rezignáció, kétely, bizonytalanság van. Közhelyegyütthatójuk kicsi.
         Jenei hisz a megtalált témájában és hisz önmagában, hogy az esetleges motívumból a végén kijön majd valami. És általában kijön. A Hangok című például majdnem giccsesen indul, hogy ugyebár kopog az eső, csobog a patak, csivitel a madár, de valami hiányzik mégis: az emberi hang. És a jegyzet végére Latinovits, Babits, Pilinszky, Karinthy versmondó hangját fölidézve eljut addig az eredeti, klassz publicisztikai gondolathoz, hogy: "a levegő egyik fontos alkotóeleme a hang. Nem kevésbé szükséges létezésünkhöz, mint az oxigén.”
         Hogy ennél az esetleges, napi műfajnál honnan van ez a tömörség, stiláris egység, biztos ízlésű képalkotás, hangulatfestés, gazdag és pontos szókészlet? Ha nem fognánk gyanút a fülszöveget olvasván, hogy a szerző négykötetes költő, az Írótábor című dolgozat eligazítana: a jegyzet végén a saját (szép) verse – ugyanarról az élményről.
         Könnyen lehet, hogy ezek a jegyzetek legszívesebben versek szerettek volna lenni. De nem lettek, mert ugyan ki olvas, hallgat verset a mai világban?"
Szále László: Egy jó hang (MAGYAR HÍRLAP, 2003)

Sepsi László: HOLT ISTENEK KORA

Regény. 2003
Végre egy minden-időre-való regényíró-ígéret! Sepsi lászló hitelesen megélt matériából, a maga lélegzete szerint, ahogy nála a pakliból jön, ír, nem követ divatot, ellen-divatot. Regényének története van, erős szerelmi szála, fanyarsága, nyersesége. Darabos és lendületes, több, mint jellegzetesen-elsőkönyves. Örülök, hogy ajánlója lehetek. Semmiképpen sem "leszámolás a gyerekkorral", nem ugrótorony a bravúrhoz... egy ízig őszinte írás. Bámulom oldottságát! S rendes a prózai nyelv. Ügyetlenségnek semmi nyoma. Ha ez így megy tovább... s miért ne menne! A nem is olyan jelképes "Exodus"-fogalom természetesen (és nagy természetességgel!) konkrétumot takar, de hadd ne árulkodjunk. Ennek a regénynek cselekménye van, kezdő és végpontja, A fantáziabiorodalmak világának felhasználása is szerves. Kívánom a szerzőnek eddigi támogatóit, aztán a mindenféle "lelki piacok" zegzugosságának bátor elviselését. Nem szabvány mondás. Láttam nekem tetsző, ígéretes indulásokat... A lényeg az, hogy nézni a legszebb reményekkel lehet a valóság-képzelet határait járó poéta dolgát. A többi egyelőre elképzelhetetlen."
Tandori Dezső (2003)

P. Nagy István: OLVASÓLÁMPA

Tárcák, kritikák. 2003
"P. Nagy István - ha nem is nagy teljesítményű ventilátorral, de - esetenként olyan jelenségekről, irodalmi különlegességekről is lesöpri az elfelejtettség szürke rétegét, amelyek többségükben csak egy végtelenül érzékeny, falusiasan bölcs ember lelkében kelthetnek valamiféle rezonanciákat. Olvasólámpája alighanem petróleum-üzemű, s egyfolytában arra próbál rávilágítani, hogy az irodalom, ez a gigantikus amőbára emlékeztető „képződmény” volt, van és lesz, s minél hervadtabb a lélek, annál inkább tárgyiasul a mű.
     A nyolcvanas években még főbenjáró bűnt követett el, aki egy könyvre rá merte varrni, hogy dekadens eszméket hordoz, mert akkor még intézményesítetten hittünk a forradalmakban s más hasonló felbolydulásos badarságokban. Azóta nagyot változott a világ. Mostanság kincs lett a dekadencia, olyasféle, mint a kövek közé ékelődött smaragd. Ma már talán fővesztés terhe nélkül is ki lehet mondani, hogy az ilyen irányultságú - mondjuk: polgári - gondolkodás a kijózanodással, vagyis annak felismerésével egyenértékű, hogy a folyamatosan fenntartható fejlődés éppen olyan illúzió, mint a kommunizmus volt. A kultúra hanyatlása tehát önmaga kikristályosodását vonja maga után. Ebből szinte adódik a végkövetkeztetés: közel az idő, amikor a művészetekben is megálljt kell parancsolnunk a csigaspirál mentén gyorsuló fejődésnek, mert csak így tudunk eligazodni a meglévő értékeink között.
     P. Nagy István Olvasólámpája ilyen módon dekadens kiadvány. Elszántan védi azt az elvet, hogy hiába dúlt ott lent délen évekig polgárháború, s a konfliktus hiába zilálta szét az ottani irodalmat, azok az értékek, amelyek arrafelé teremtek, szervesen épülnek be az összmagyar irodalomba, s még csak döccenő sincsen azokon a vágányokon, amelyeken ezek az irodalmi világok mindkét irányból megközelíthetők.
     Szó, mi szó, jól jött nekünk, elárvult olvasóknak ez a csipetnyi bizonyosság. Ugyanúgy vagyunk vele, mint maga a szerző, a visszajelzést illetőleg: „kellenek az efféle válaszok, hisz nyomjelzőkként segítenek eligazodni a könyvek világában, de azt a bizonyos érzelmi késztetést, ráhangoltságot is biztosítják, amelyre föltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy egy könyvet leemeljünk a polcról.” Ő természetesen arra az egyszerű esetre érti mindezt, amikor azt mondjuk egy könyvről, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Az Olvasólámpa esetében a kérdést úgy kellene módosítani, hogy vajon mi indokolja egy olyan kötet közreadását, amelyben több mint tíz év termése sajtolódik egybe, s az írások többsége inkább a publicisztika, mintsem a szépirodalom felé közelít? Nos, a válasz fentebb már megfogalmazódott, de talán érdemes kiegészíteni azzal, ami a vajdasági emigráns irodalmat - mert bárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, a ‘90-es évek elején Magyarországra menekült jugoszláviai magyar írók ebbe a kategóriába tartoznak - leginkább foglalkozatja. Ez pedig így hangzik: létezik-e, jön-e valaki, aki elsimítja majd az otthon maradottak és az áttelepültek közötti feszültségeket? Jönnek-e, sokasodnak-e az olyan könyvek, amelyek azt mutatják: nem konzervatívok és liberálisok vagyunk, s nem is többségiek és kisebbségiek, hanem egyszerűen csak magyarok.
     P. Nagy István könyve, az Olvasólámpa nem vállalkozik erre a szerepre, s ha van is képzeletbeli zászlaja, amelyet meglobogtat, azon egyetlen szó virít: irodalom. Ámde ez az irodalom egyszerre újvidéki, szarajevói, szolnoki. Valami válaszféle ott mocorog benne, kimondatlanul, s ez megdobogtatja a szívet."
Majoros Sándor: Tudósítás a megváltozott irodalomról