A téma az utcán hever?

Bistey András az irodalomtörténet felől nézve

Fordulatokban kevésbé látványos Bistey András élete[1]. Elsősorban újságíróként ismerjük, noha szépíróként alkotja maradandó műveit[2]. Irodalmi pályája akkor indult, amikor Déry Tibor, Mészöly Miklós, Konrád György, Ottlik Géza, Kertész Ákos, Gál István[3] alkotásai előkészítették a Nyugatról beáramló posztmodern beszédmód létjogosultságához megfelelő irodalmi talajt, melyen hamarosan napvilágot láttak Tandori Dezső, Esterházy Péter korszakosnak nevezhető alkotásai. Az irodalom vonulata a korábbinál is szerteágazóbb képet kezdett mutatni, viszont a kánonon belül továbbra is születtek realista igényű alkotások. A továbbélő realizmus egyik képviselője Bistey András, bár meg kell jegyeznem, hogy a klasszikus realista beszédmódot meghaladó ábrázolástechnikák is megfigyelhetők alkotásaiban. Hitvallása, melyet műfordításait tartalmazó kötetének[4] hátlapján a kortárs olasz költészettel kapcsolatban fogalmazott meg, abból a tételből indul ki, hogy a nem elvont jelentéssel rendelkező alkotások mindenki számára többé-kevésbé egyazon módon értelmezhető valóságot tükröznek. A hetvenes években (írói pályájának indulásakor) a fellazult politikai helyzet következtében egyébként is egyre nagyobb igény támadt az úgynevezett igazmondó, társadalomerkölcsi kérdéseket feszegető műalkotások létrejöttére. Bistey András művei a társadalom és a benne élő ember (elsősorban morális) viszonyrendszereit tükrözik reflexióktól mentes formában.

Prózáinak egy része a napilapok korlátozott terjedelmét szétfeszítő zsurnalisztikai anyagból táplálkozik, s ezek a szövegek irodalmivá lényegített formájukban is magukban hordozzák a tárca, a tudósítás, a riport s nem utolsósorban a glossza ismérveit. Oknyomozó, tudósító szempontú újságírói magatartásra vall a kiválasztott valóságdarab könnyen átlátható szerkezetű, tényeken alapuló megjelenítése, amely a Nagy Lajos-i, szociográfiai igényű ábrázolásmódra emlékeztet. Leggyakoribb nála a harmadik személyű beszédmód. Az egyes szám első személyű narratív forma viszont az ok-okozatiságban képes fellazulni, különösen azokban a szövegekben, melyeknek szereplői naiv tudattal rendelkeznek, tehát a visszaidézett sorsuk bemutatásában nem képesek a velük történt események társadalmi-történelmi mozgatórugóit látni (Szibéria melege, Obsiton). Az így létrejött eseményláncolatok oksági viszonyaiban az első személyű történetmondók emlékezési mechanizmusának érvényesülése avatja hitelessé a szövegtartalmakat. Néhány személyesebb témájú művére (Első közös nyarunk, Szent Hilárion megkísértései) idősíkváltásos megoldások jellemzőek. Az újdonsült férj egy baleset miatt kórházba kerülve, a kórházi ágyon idézi fel olasz származású feleségével való megismerkedését, az olasz szokásokat. Ezt a belső monológot szakítják meg a betegszobában zajló párbeszédek, események, a feleség látogatásai, melyek újabb asszociációs gondolatokat indítanak el a múltidéző narrátorban. Ennek az írói technikának eredményeként jön létre egyféle mozaikos elrendezésű szövegegész (Első közös nyarunk). A Papírkápolna című regény pedig merész újszerűségével (édesapa életének hivatalos okmányok, befizetések, felszólítások, kinevezések és egyéb dokumentumok révén történő rekonstruálásával) a közismert regénytechnikai módszerek meghaladására vállalkozik. A politikai témájú írásokban a szatíráig fokozódó irónia árnyalatait lehet megtapasztalni, melyek provokáló hatásukkal távolságtartásra, illetve állásfoglalásra késztetik az olvasót. Bistey András sohasem politizál direkt módon. Bölcsebb írói magatartás az övé, mintsem a gondolatok közvetlen kimondására vállalkozna. Narrátorai beszélnek helyette, így létrejön a tényszerűséget tükröző („nem én mondtam, ők mondták”) ábrázolási eljárás. Meg kell viszont jegyeznem, hogy maguk a narrátorok sincsenek ellátva ítélő-minősítő reflexiókkal, és megszólalásuk módja sincs ellentétben a szerző  beszédkarakterével.

 

Téma a kátyús utakon és a kocsmában is hever…

Bistey András alkotásainak megbízható referenciái vannak. A pontosan kijelölt idő- és helyviszonyok mellett általánosító érvényű fiktív helyek is előfordulnak, melyeket árulkodó vonásuk alapján (pl. Jász Vendel) a Jászságban és környékén kell elképzelnünk. De vannak kitüntetett mikroszínhelyek is, például a kocsma, illetve a kisebb településekre vezető kátyús utak, melyeken gyakran fel-felberreg az újságíró motorkerékpárja, amikor oknyomozó szándékkal vissza-visszatér a kocsmába, hogy utánajárjon elejtett szavaknak (A nagy riport). Ugyanezen „a kátyús úton bukdácsol” a településre „két nagy, fekete kocsin” a képviselő és kísérete is (A képviselő vidékre megy).[5] A kátyús út (toposzként értelmezve) a régi világ maradványain járó emberek szegénységét, valamint (jól kitapintható írói szándékkal) kátyúra épült világunkat is szimbolizálja. Ugyanakkor jelez egyféle mélységet, visszatartó erőt is. A kocsma szintén metaforikus hely. A lét semleges színtere, ennek ellenére az otthonosság érzetét képes kelteni, ahol bárki, akárcsak otthon, szabadon megnyilvánulhat. Megbízható helyszín tehát az újságíró számára. In vino veritas, olvasható  A nagy riportban, melynek narrátor-újságírója a kocsmában szerez információkat a falu határában működő takarmány-feldolgozó titkos üzelmeiről (olajszőkítést végeztetnek román vendégmunkásokkal). A leleplező írás felháborítja a polgármestert, hiszen a telep által fizetett bérleti díj került veszélybe. Amikor kiderül az információ eredete, a következő szavakkal nyugtatja meg magát: „Ki hisz mindenféle részeges csavargónak, kocsmatölteléknek?” Valahogy mi, az olvasók mégis tudunk hinni nekik, hisz abban a világban létezünk, amelyből az újságíró- narrátor által teremtett művilág táplálkozik. A legnagyobb hangsúly mégis a pénz erkölcsromboló szerepére helyeződik.

 

Mondák, (mágikus) adomák, népi bölcsességek a Bistey-prózában

Mondaképződés folyamata figyelhető meg Az idő kútja című elbeszélésben. A mű elsődleges rétege egy elhagyott ház megvásárlási körülményeiről szól, s e történetbe ágyazódnak bele a falubeliek különféle emlékezettartalmai a ház kútjáról. A narrátori szövegek (a kútban lévő csontokról) hol orosz, hol magyar katona halála köré font legendákat tartalmaznak; egy idős asszony talányos emlékfoszlánya pedig egészen más variációról szól. Érzékelhetően egyik legenda sem elég életképes, a feledésnek induló emlékdarabok (végleges forma nélkül) zárványozódnak a szövegtestbe.

            Népi eredetű a Lidérccsirke című kisregény is, melyben a ráció lesz önmaga karikatúrája; s melyben komikus helyzet válik egyre tragikusabbá. Jász Vendelnek egy garabonciás diák a bögre tejért cserébe elárulja a meggazdagodás titkát. Ha kikelti hóna alatt a fekete tyúk első tojásából a lidérccsirkét, az minden kívánságát teljesíti majd. Az érdekes népi adoma ürügyként szerepel a Bistey-átiratban az emberi telhetetlenség bemutatására. Fanyar humorral elegyes irónia lengi be a művilágot. Az író azt a változatot írja tovább, mely szerint a lidérccsirke ember vérével táplálkozik. Minden vérszívás után hoz egy-egy aranypénzt. De csak akkor. A pénzzel arányosan egyre fogy Jász Vendel életereje, de mohó felesége nem hagyja a csirkét elpusztítani, később pedig rajta is úrrá lesz a telhetetlenség érzésének belső parancsa. Noha ismeri a csirke elpusztítását okozó szavakat, de ereje már nem marad azokat kimondani, meghal. Érdekes lenne tüzetesebben is összevetni a balzaci szamárbőr, a puskini aranyhal, illetve a távol-keleti csodalámpa históriáját a Lidérccsirkéével. Egyvalamiben nagyon eltér a magyar példázat: a gazdagság reményében önmagát feláldozó embertípus bemutatásában, ugyanis a szamárbőr, az aranyhal, a csodalámpa szelleme azonnal teljesíti a kívánságokat, ezek nyomban élvezhetőek lesznek, s azt a látszatot keltik, mintha lenne értelme az áldozatnak, egyáltalán: az emberi életet felőrlő létnek. Jász Vendel úgy hal meg, hogy neki csak a tisztes jólétről történő képzelgés jutott (kastélyt, nagy földet, szolgákat szeretett volna). Erős hangulati képeket tartalmaz a szöveg. A garabonciás megjelenését így láttatja: „Hosszú, fekete köpeny volt a jövevényen, a hóna alatt nagy, fekete könyvet szorongatott. S egyszerre mintha megdermedt volna a levegő, elhalt minden zaj, a madarak sem csiviteltek a tanya fölött összehajló akácfákon, a kútgém sem nyikordult, a tyúkok kárálása is abbamaradt… Jeges kéz simított végig a gerincén. Lehet, hogy itt az idő, menni kell. Körülnézett, s olyan furcsa volt a tanyaudvar, mintha először látná. Minden a helyén, és mégis minden idegen…” Élvezetes, tanulságos a novella, kiválóak a jellemrajzok, a néprajzi elemek, jól átélhetőek a hangulatok, úgy gondolom, az író nem is akart ennél többet.

 

Jász dekameron

A jász kistörténeteknek nem túl sok közük van Boccaccio Dekameronjához. Nem száz van belőlük, mindössze huszonnyolc. Igaz, ezek a művek is csattanóra kihegyezett történetek, de tipikusan magyar mentalitású, huncut kutyaságokat tartalmaznak, melyeket az ezerkilencszázas évektől őrzött meg a Jászság emlékezete. Humorukkal az élet savát-borsát adják, sercenő poénjaikkal pedig nevetésre fakasztanak. Amolyan egyperces, vidám adomák. Minden novella élén (akár az itáliai mesternél) áll egy akkurátus, szövegbe rántó tartalmi kivonat: „Egy kocsmázó gazda felesége maga is ugyanúgy kocsmába kezd járni, mint az ura, ezzel el is veszi ura kedvét az italozástól.” (Egyenjogúság) Bathó Márton kópéságáról több novella is megemlékezik. A kedvezményes menetjegy tartalmi kivonata így hangzik: Bathó Márton barátaival megtréfál egy vén zsugorit, aki tíz koronáért egész életben félárú jeggyel szeretne utazni.” A humorhoz mindig szükséges egyféle lelki emelkedettség, derűs világlátás. „Élni segítenek”, mondja róluk a szerző a könyv hátlapján.

 

A politizáló író

Ebből a témakörből kiemelkedik az Obsiton című alkotás[6], mely egy ávós visszaemlékezéseit tartalmazza. A különálló, de egymással szoros kapcsolatban álló emlékezésdarabok lineáris időrendbe helyezése képezi magát a szövegtestet. Az ezerkilencszáznegyvenöt és ötvenhét között működő államrendőrség (Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya – ÁVO) tevékenységét belülről láttatja ez az antikarrier-történet. A szocialista rendszer által kitermelt ávós narrációjában egy Julien Sorel-féle[7] alkat körvonalazódik, ám a magyar parasztlegény jelleme híján van bárminemű emelkedettségnek. Gátlástalan, csörtető alak, aki morálisan rossz választásával kiírja magát a társadalomból. Tanyáról, nyomorúságos körülmények közül, hat elemit éppen elvégezve kerül a katonasághoz, ahol ügybuzgalmára felfigyelnek felettesei: „Elhatároztam, megmutatom, én se vagyok alábbvaló senkinél, attól kezdve minden feladatot igyekeztem a legpontosabban végrehajtani (…) elkezdtem újságokat olvasni, és ha kérdeztek, mondtam, mondtam az imperialistákat meg a koreai háborút”, emlékezik vissza életének erre a szakaszára. Szívós kitartással behozza, sőt meghaladja társait, s mikor felajánlják, hogy legyen ávós, habozás nélkül elfogadja. Utólag így igazolja önmagát: „Lehettem volna segédmunkás, tróger. (...) A hadsereg után ez nem nagyon tetszett (…) meg a munka is nehéz volt Sztálinvárosban, ha esett, ha fújt, az építkezésnek menni kellett, az se mindegy, hogy az ember hol keresi a pénzt, eső veri, nap szikkasztja-e, vagy ül egy jól fűtött irodában, ha meg menni kell, kocsit adnak alá.” Vad, paraszti erejével beáll tehát a kommunista rendszer szolgálatába. Alakja példázza, hogy az embertelenség felszínre kerülésének alapfeltétele a sorssal való nagyfokú elégedetlenség, illetve az intézményesített táptalaj megléte. A globális szöveg persze sokkal összetettebb feltételeket is jelez. Az ávós személyiségének deformálásához az is hozzájárul, hogy a torz apaképet (részeges, dologkerülő apja volt) Rákosi-imádattal kompenzálja, akinek a nemzet és önnön sorsának jobbra fordulását tulajdonítja. Legtragikusabb tévedése mégis az, hogy nem érzékelte tevékenységének embertelen voltát. A politikai vallatásokat, a kínzásokat munkája részének tartotta húsz-harminc év távlatából is. Ötvenévesen, idegi problémák ürügyén (rendészként megver egy öreg munkást) leszázalékolják, hogy ne kelljen bíróság elé állítani, ugyanis már bűnnek számított az, amiért korábban előléptették. Egy erről szóló szövegrészt kiemelek a narrációjából: „Egyszer behoztak egy embert, hogy hangosan szidta Rákosit valami sorbaállásnál, no azt nagyon megvertem. Tán azt a legjobban az összes többi közül, azt úgy vitték el, nem bírt a saját lábán…” A három pont elhallgatásra utal. Az emlékidézés tehát lezáratlan marad. A kontextus viszont sejteti, hogy aligha élte túl a verést a szerencsétlen. De ami ennél is furcsább, az emlékidéző monológot követő reflexív elemek arra utalnak, hogy az ávósban nincs megbánás, annak ellenére sem, hogy az emberek, illetve a felnövő gyerekei elfordulnak tőle. Monológja ugyanakkor a mindenkori történelmi vakság problémáját is felveti, erre utal másik érve, miszerint azt tette, amit felettesei elvártak tőle, tehát amit az adott rendszer helyesnek ítélt. Ugyanakkor az is kiviláglik, hogy a narrátor nem rendelkezik morálisan felépített tudattartalommal, nem látja át a társadalom szerkezetét, annak változásait – az ötvenhatos események idején tanyán várja ki, amíg ismét beállhat a rendőrség kötelékébe.

Hasonló embertípus köszön vissza a szerkesztőségi szobából a kötet másik novellájában (Akvárium), ahol a főmunkatársról a következő olvasható: „Valamikor az ötvenes évek legelején, huszonhárom éves korában, amint leszerelt a katonaságtól, megtették a megyei tanács elnökhelyettesének.” Alkalmatlansága hamar kiderült, így egyre lejjebb (frappáns irónia!) került a társadalmi ranglétrán: „Elnökhelyettesből előbb az egyik vállalat igazgatója lett, majd osztályvezető a megyei tanácsnál, aztán megyei lap főszerkesztője, főszerkesztő-helyettes, olvasószerkesztő, végül alkoholista rovatvezető. Mivel a szerkesztőségi munkát pártpolitikai célok határozták meg, „erőtlen, kiherélt írások” születtek. A novella középpontjában egy pitiáner (a politika felől nézve „állásvesztő”) tévedés áll. Kettős élű a szerzői szándék. Egyrészt kíméletlen képet kapunk a politikailag elkötelezett emberi magatartásról, másrészt a rendszer hálójában történő lelki-idegi vergődésről. A politikailag kitermelt értelmiségben a szakmai alkalmatlanság felemészti az emberi tartást, hatalomhoz, pozícióhoz ragaszkodó félemberré torzítja őket, akár Somogyi Tóth Sándor[8] újságíró hősét, de annak vívódó, csalódást megjelenítő magatartásától megfosztva.

Bistey András a rendszerváltozást követően is boncolgatja a társadalom és az ember kapcsolatának alakulását. A Képviselő vidékre megy[9] című novellában pl. a magyar javak, a magyar föld idegen kézbe kerülésének következményeként az egyre nagyobb tömegben megjelenő munkanélküli réteg kritikus helyzetét mutatja be. Ugyanakkor központi szerepet kapnak az új társadalmi formáció által kitermelt konformista figurák is. A válogatott írásait tartalmazó kötetből két novella emelkedik ki: az előbb említett címadó és A nagy riport[10], melyek az ezredfordulós (jelenkori) magyar állapotokról tudósítanak. A szavazók megtartása érdekében a népet kijátszó, elvtelen magatartás áll a Képviselő vidékre megy középpontjában. Tanúi lehetünk a polgármester, az új földtulajdonos (Schegen) és a képviselő között létrejövő megállapodásnak. Mi, a beavatott olvasók tudjuk (a település népe nem), hogy a szavazatok megtartása érdekében átverik a munka nélkül maradt embereket, akiknek már korábban kikerült a birtokukból a megélhetést biztosító föld. Olyan döntés született a mű jelenvalóságában a hátuk mögött, melyben megvalósul a móriczi szlogen (a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon). Míg Móricz hőse (Kopjáss István) nem volt képes korrumpálódni, addig a mai, új arcot mutató világban élő képviselőről kiderül, hogy kizárólag a hatalom megtartásán és a pénzen alapuló morált képviseli. Ez a Bistey-szöveg is mentes a lélektani ábrázolástól, kizárólag a beszéd és a tett minősíti a szereplőket. Virulens vonásaik fokozatokban mutatkoznak meg. A narráció ironikus hangneme azt a célt szolgálja, hogy a reflexiókat maguk az olvasó tegyék meg.

Műfajilag eltérő, de hasonló problémakört tár fel az Oroszlánketrec című politikai szatíra, mely a szolgalelkűség groteszk megfogalmazását tartalmazza egyetlen felvonásban megszövegezve. Egy téli éjszakán című novella szintén a nem hivatott kezekbe kerülő hatalom tragikus következményéről szól. A megalakuló faluőrség hatalmaskodó tagja éjjel (action gratuite-szerű megjelenítéssel) agyonüt egy békésen melegedő, vacsorázó, öreg hajléktalant. A szöveg csupán sugallja az okokat.

 

Kiskamasz maszkját felöltő tanár

Van-e olyan tanár, aki alaposan átgondolta, hogy mekkora galibát indíthat el, amikor a nebulóval házi feladatként nyári élményéről írat fogalmazást. A Legemlékezetesebb nyári élményem egy nyolcadikos srác életbe avatódásáról szól. A történetet az ő monológjából ismerjük meg. A novella a rendszerváltozás idején játszódik, amikor óraműszerű pontossággal kellett átszocializálódniuk az embereknek egyik napról a másikra. Ezért lehet a mű egyik kérdése, hogy a pedagógus anya az előző évi, november hetedikei műsor forgatókönyvét (melyből az apa ironikus megjegyzése szerint „csak a Téli palotát meg az Aurórát kell kivenni”) felhasználhatja-e az október huszonharmadikai iskolai ünnepségen. A kissrác szemszögéből látjuk az összevisszaságokat, melyeket érteni próbál. Sorra veszi a táborban szerzett élményeit, melyekről kiderül, nem tantárgytémák, lányokról is szólnak. S vannak témák, melyekről meg (anyja szerint) tilos írnia. Még akkor is, ha kihagyja, amint Laci bácsi a táborban „lebüdöskommunistázta” Zsuzsa nénit. Majd Sakkmatt (tanár) súgott valamit Laci bácsinak, aki azonnal elnémult. Mit kellene megtanulnia a diáknak: mindenekelőtt képmutatást; fantáziától, őszinteségtől megfosztott fogalmazásírást, illetve a személyiség társadalomba történő kritikátlan bedolgozásának képességét, s nem utolsósorban magától kellene rájönnie, mit is súghatott Laci bácsinak Sakkmatt. Jó az írás, mindvégig a diák tudatában járunk, remek a diáknyelv imitálása is, s nem utolsósorban: szembesít önmagunkkal.

 

Egyéni sorsok bemutatása

Ezek a szövegek az élet ősi ismérveiről szólnak, mint szerelem, halál, boldogság, boldogtalanság, öregség, magány, összeláncolt sorsok stb. Elsősorban az egyes ember világhoz való adaptációs képessége vagy képtelensége a művek egyik kérdésköre. A történetekben Bistey András a legtermészetesebb egyszerűséggel kapcsolja össze a hagyományos szövegalakítást egy nagyon tudatosan működtetett elbeszélői tudással, ezáltal a realista prózahagyomány meghaladásának kísérletét ezekben a művekben is megtapasztalhatjuk. Például a gyilkosság (az öregember agyonverése) az aprólékosan kidolgozott előzmények ellenére is nehezen értelmezhető, balladai hangvételű eseménynek hat. (Egy téli éjszakán). A történet egyetlen alaphelyzetet tartalmaz, nincsenek elágazó szálak, például az agyonvert öreg hajléktalanról nem derül ki, hogy ki is ő valójában.

E témakör legszebb darabja a Baleset. Egy idős nőre a váratlanul rászakadó magány, a férje eltemetésével kapcsolatos teendők jelenítődnek meg a művilágban. A mozzanatok bemutatása egy kameraszem érzéketlen exponálásának technikájára emlékeztet. Az öregasszony a hullaházba elviszi férje fekete öltönyét, hogy ráadják. „Tágas, dermesztően hideg teremben voltak. A mennyezet alatti apró ablakokon alig jött be világosság. A plafonon két csupasz villanykörte függött, azok sárgás fénye világította meg a helyiséget. A szürkére koszolódott, meszelt falak mellett, a padló szintjénél vagy fél méterrel magasabb betonpadkán holttestek hevertek. Három férfi és egy öregasszony, már feketében, összezárt bokákkal, összekulcsolt kezekkel. Hátrább még kettő, fehér lepedő alatt.” Nem sokkal később, ahogy az öregasszony figyeli halott férjének az arcát, azonosulást kifejező nézőpontváltásnak lehetünk tanúi: „Ő volt, de a vonásaiban már megjelent valami idegenség. A száját sohasem zárta ilyen szigorú-szorosra…”

Bistey művilágában valamilyen formában mindenki kiszolgáltatott. A lakásgonddal küszködő fiatal házasok visszatérő figurák. Az Összeláncolva című kisprózában az idős asszony anyagi és érzelmi kötelékekkel láncolja magához a fiatal párt, hogy legyen kiket szeretnie. Ugyanezt a világot izgalmas, fiatalos, lendületes élet terepeként is megismerhetjük (Gyere velem Viareggióba).

 

Történetképző olvasmányélmények

Az írói fantázia, a nagy lelki szenvedélyek megmutatása valójában a történelmi tárgyú regényekben teljesedik ki. Az Égő tetők alatt című ifjúsági regény az ezerötszázas évek közepén játszódik a törökök és az idegen zsoldosok által felforgatott országban. A regény narrátora egy Botos Bálint nevű ifjú, akinek kalandokban bővelkedő hányattatásait, végül szerelemre, otthonra találását ismerjük meg. A történelmi regény nyelvi, mesemondói kiválóságai ellenére sem múlja felül a törökvilágot ábrázoló, klasszikus regények színvonalát.

A török elleni téli hadjárat idejét, Zrínyi Miklós korát mutatja be (szintén fiatal katona szemszögéből megjelenítve) a Lángok a víz fölött című regény. A romantikus felhangoktól sem mentes alkotás legfőbb értéke szintén a nyelvi szuggesztivitásban, illetve az érzékletesen megjelenített történelmi kalandok adagolásában rejlik. A romantizált hősök, a mitikus mércéjű jelenetezés, a monumentális képek felejthetetlen élményeket nyújtanak. Ilyen a Dráván és annak mocsaras vidékén átívelő, több kilométeres híd felégetésének megjelenítése. (A híd a török hadiútvonal legfontosabb részét képezte.) E regény szövegvilágára is elsősorban a klasszikus regényírói referenciák jellemzőek.

Újat hoz viszont az Ehrenfeld lovag című kisregény, mely a Rákóczi-féle szabadságharc után játszódik, amikor a korábban elzálogosított Jászság és a két Kunság területére a német Ehrenfeld lovagot (neve becsületföldet jelent) teszik meg praefectusnak. A szinte emberfeletti erővel és vadsággal rendelkező figura („egyetlen csapással le tudott ütni egy megvadult bikát”) a magyar földön népet sanyargató, kegyetlen önkényúr lesz. A fordulatokban gazdag cselekmény arról szól, miként leli meg hosszadalmas utánajárások és fejtörések után a jászberényi nagytanács (élén a jászkapitánnyal) annak módját, hogy az idegen zsarnokot eltegye láb alól. Veszít, aki csak az érdekes történetre figyel, ugyanis maga a szöveg nem közvetlenül beszél fontos dolgokról. A népet megsarcoló, folyamatosan adót kivető „lovag” metaforizált alakja az idegen hatalom mibenlétét érzékelteti. Míg a kegyetlen önkényurat elsősorban naturalista-realista vonásokkal ábrázolja az író, a jász nagytanács szerencsétlenkedő, megalázott, majd határozott tervet kovácsoló tagjait inkább az irónia és a humor szűrőjén keresztül ismerjük meg. (A groteszk „vendéglátás” Örkény Tótékját idézi meg.) 

A dokumentumregényként aposztrofált Szibéria melege című alkotás szintén történelmi időket idéz meg. Egy jászsági paraszt férfi első világháborús emlékdarabkáiból épül fel a mű. Az első személyű narrációs forma a szibériai fogságból hazafelé tartó hétéves utat, a hazaérkezést hátráltató (odüsszeuszi) hányattatásokat mutatja be. A meleg mint kulcsszó elsősorban a lélek melegét jelképezi, illetve a bajtársiasságot: „Mi, jászok összetartottunk, igyekeztünk mindig együtt maradni”.

Bistey András műveire általában is jellemző, hogy a legnyomasztóbb sorshelyzetek is önmagukban hordoznak egyféle katartikus élményt. Az embert próbáló kihívásokkal (lett légyen az akár a nyomor) szembenézni, azt túlélni méltóságot ad elviselőjének, rangot, értelmet a kisszerű világ nyomorúságának. Úrrá lenni valamin vagy valakin, legyőzni valamit vagy valakit nagyszabású tetté minősül az író tolmácsolásában.

 

Műfordítások

A prózaíró Bistey András műfaji meglepetéssel szolgál a legutóbbi, tavaly megjelenő kötetével (Negyvennégy olasz vers), mely kortárs olasz költők[11] verseiből ad „szubjektív válogatást”. Korábban két antológiában is megjelent a fordítások egy része. Virgolino és Fresi egy-egy kis kötetben (Követlek… elhagylak, A víz és a föld dalai), a L’ Ortica (Csalán) költői közül pedig többen a Találkozás című antológiában már bemutatkoztak a magyar olvasóknak. (A föld és a víz dalai Bistey András és Körmendi Lajos közös fordításában jelent meg.) A költemények szerzői (két kivételtől eltekintve) a Forliban (Szolnok testvérvárosában) egzisztáló L’ Ortica című lap köréhez tartoznak. Az első olvasási benyomások változatosak. A művek zöme rímtelen, epigramma terjedelmű költemény. A versvilágok kevésbé elvontak, többnyire egyetlen olvasati lehetőséggel rendelkeznek. Képileg gyakoriak az egytagú metaforák (pl. az én kertje). Van bőven asszociatív kapcsolaton működő, közismert kép, ilyen például a tenger és a költő szerelmesének szeme színe. Mély humánumról árulkodó írások mellett didaktikus epigrammákkal is találkozhatunk (Ne tékozold napodat). Jók a hangulatokat kifejező képsorok, melyek magyar nyelvre ültetése komoly versfarigcsáló tevékenységet igényelhetett. Bölcs gondolatok poentírozó kibontása teszi ki a kötet másik részét, de olvashatunk meghökkentő léthelyzetekről, boszniai háborúról tördelt formájú verset, illetve a fordítónak (talán) valamivel kevesebb kihívást jelentő lírizált kissztorikat. Ezekben a textúrákban tetszetős a markáns gondolatritmust visszaadó fordítás. Megcsonkított szonett, epitáfiumszerű pársoros, az ír siratóének-forma átadása egyaránt nagyszerű. Vannak nagyon jó képek, ezek magyar nyelven is gyöngyszemei a kötetnek: „a fák hegyére felszúrt szél vonaglik.” Vagy: „halva született örömök.” Nagy műgondot igényelhetett fordításkor az elmúlás felett érzett rezignált, elégikus hangvételű versüzenetek sokféleségének átadása is. Magyar vonatkozása miatt érdekes F. Fresi verse a magyar pusztáról, illetve Petőfiről.

A L’ Ortica (Csalán) című lap alkotógárdájáról lévén szó hiányoltam több csípős hangnemű alkotás (ha van ilyen) lefordítását.

A műfordításokban lírikus alkatát csillantotta meg Bistey András, ami kifejezetten jól áll neki. A lírai beszédmód talán a társadalmi kérdésektől a személyes mondanivaló felé történő elmozdulást is előidézhet a pályáján, amit majd a következő kötete fog bizonyítani vagy cáfolni.



[1] 1961-ben Jászapátiban érettségizett, 1966-ban a szegedi egyetemen magyar–olasz szakos tanári diplomát, 1971-ben doktori címet szerzett. 1967-től a Szolnok Megyei Néplap munkatársa, 19861988 között a Kőolajkutató Vállalat üzemi lapjának szerkesztője, 1988-tól az Új Néplap felelős szerkesztője lett. (wikipédiáról lementett adatok)

[2] Bányai Kornél (monográfia), 1972., Összeláncolva (novelláskötet), 1978., Szibéria melege (dokumentumregény), 1982., Élt itt egy ember (kisregény) – Tizenkilenc nyarán című kötetben más írók (Galabárdi Zoltán, Bertha Bulcsú) műveivel, 1984. Égő tetők alatt (ifjúsági regény), 1987., Első közös nyarunk (novelláskötet), 1989., Jász dekameron (novellák), 1992., Lángok a víz fölött (történelmi regény, elbeszélések), 1997., A képviselő vidékre megy (válogatott novellák), 2002., Lidérccsirke (két kisregény: Lidérccsirke és Ehrenfeld lovag), 2003., Papírkápolna (regény), 2007., Negyvennégy olasz vers (műfordítások), 2011.

[3] A felsorolás korántsem teljes.

[4] „Közös tulajdonságuk (ti. a kortárs olasz költőknek), hogy többé-kevésbé túllépnek az olasz költészetben évtizedeken át szinte egyeduralkodó hermetizmuson. Nem jellemző rájuk a személyiségbe zárkózás, az elvontság, a homály. Nem várják el, hogy az olvasó a saját olvasatával mintegy velük alkossa meg a verset, közölnek vele valamit, ami lehet személyes, de mindig jelentése és jelentősége van.” In: Negyvennégy olasz vers (műfordítások), 2010. (E hitvallás sarkalatos pontja a realista ábrázolásmód privilegizált helyzetbe állítása.)

[5] Mindkét novella A képviselő vidékre megy (2002) című kötetben található.

[6] In: Első közös nyarunk, 1989.

[7] Stendhal Vörös és fekete című regényének feltörekvő szereplője.

[8] Utalás a Próféta voltál, szívem című regényre.

[9] A képviselő vidékre megy című kötetben (2002) az Ezredvégi történetek fejezetcímen belül található novella.

[10] A képviselő vidékre megy című kötetben az Ezredvégi történetek fejezetcímen belül található novellák.

[11] Novella Casadei, Claudia Bartolotti, Gianfranco Fabbri, Franco Fresi, Davide Argnani, Antonietta Valentini, Giorgio Virgolino Jean Pastureau

Vissza a tetejére