A rejtőzködés poétikája (Jenei Gyula költészete)

Jenei Gyula költészete


Egy költői pálya alakulástörténetére nincsenek általános szabályok. Vannak költők, akik teljes fegyverzetben lépnek színre (Weöres Sándortól Parti Nagy Lajoson és Kovács András Ferencen át Lackfi Jánosig vagy Varró Dánielig), s ennek a kész fegyverzetnek az alkalmazásához keresik az egyéniségükhöz leginkább illő műfaji és tematikus terepet. Vannak azután olyan költők, akik már a kezdet kezdetén markáns világképpel, világlátással rendelkeznek (Petri Györgytől Nagy Gáspáron és Orbán Ottón át Baranyi Ferencig vagy Csoóri Sándorig), s akik az élethez, a világhoz való határozott viszonyuk kifejezéséhez keresik a legalkalmasabb formát és megszólalási keretet. S vannak olyan költők, akik pályájuk során szinte módszeresen feltérképezik és kipróbálják a legkülönfélébb irodalmi irányzatok és stílusok kínálta lehetőségeket (Tandori Dezsőtől Petőcz Andráson és Kukorelly Endrén át Turczi Istvánig vagy Zalán Tiborig). Megformálják és kimerítik a maguk avantgárd, klasszikus modern és posztmodern korszakát, hogy annak tapasztalata alapján alakítsák ki a csak rájuk jellemző egyéni és egyedi versbeszédüket. S végül vannak azok a költők, akik hamar rátalálnak legmegfelelőbb témájukra és beszédmódjukra (Csorba Győzőtől Bertók Lászlón és Gergely Ágnesen át Papp Tiborig vagy Bíró Józsefig), s akik ezt követően lényegében véve ugyanannak a témának és beszédmódnak a variánsaiból építhetik pályájukat. Azért érdemes ezt idejekorán leszögezni, mert Jenei Gyula költészetének talán legfontosabb jellemzője az, hogy kizárólagosan egyik megszokott vagy hagyományosan elfogadott pályaalakítási módozatot sem követi. Ebből a szempontból éppen az a valódi különlegessége, hogy a pálya alakulása, alakítása foglalja magában és egyúttal képviseli is az egyéni és egyedi sajátosságokat. Jenei Gyulát kezdettől fogva egyszerre jellemzi ama teljes költői fegyverzet, markáns világkép és a kísérletezés óhajtása. Pályaalakulásának, pályaalakításának legfőbb érdekessége és értékessége maga a megtett út, ahogyan a kezdeti próbálkozásoktól eljut a mai, kiforrott költészetéig. Ahogyan hol a mesterségbeli, hol a létszemléleti szempontokat helyezi előtérbe, mígnem a legutóbbi időszak nagy verseiben és köteteiben képes a két fő költői szempont együttes érvényesítésére, azok összhangjának a megteremtésére.
Jenei Gyula rejtőzködő költő, s feltehetően ugyanilyen rejtőzködő személyiség is. Saját honlapján is mindössze annyit hajlandó elárulni magáról, hogy 1962-ben született Abádszalókon. Kunhegyesen nevelkedett; ott járt általános iskolába és gimnáziumba. 1984-ben a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán magyar és történelem szakot végzett, majd jó két évtizeddel később, 2006-ban ugyancsak Szegeden szerzett egyetemi diplomát. (Érdekes volna tudni, vajon miért kellett huszonkét esztendőt várnia az újabb magyartanári diploma megszerzésével, s vajon mi késztette arra, hogy ilyen hosszú idő után újra iskolapadba üljön.) Mindeközben tanított, népművelősködött, de többnyire újságírásból élt. Városi és megyei lapoknál, a Szabad Földnél, illetve a Magyar Rádió szolnoki stúdiójában foglalkoztatták. Lakott Szegeden, Nyírteleken, Karcagon. Jelenleg kollégiumi tanárként, szerkesztőként, újságíróként dolgozik Szolnokon. Felesége Fekete Marianna tanár, s mint írja, „van három fiunk: Máté (1993), Kadosa (1995), Zalán (2005); valamint egy lányom: Virág (1987).” (A három fiúgyermek neve után álló pontosvessző s az árulkodó „valamint” szócska a jóval korábban született leánygyermek említése előtt újabb szemléletes példája a rejtőzködésnek.) Verseket a nyolcvanas évek közepétől publikál. Írásai az Alföld, a Bárka, az Ezredvég, az Élet és Irodalom, a Forrás, a Jászkunság, a Jelenkor, a Kortárs, a Magyar Napló, a Mozgó Világ, a Parnasszus, a Spanyolnátha, a Székelyföld és az Új Forrás hasábjain jelentek, illetve jelennek meg. 1998-ban megalapítja, s azóta is szerkeszti az Eső című negyedévente megjelenő irodalmi folyóiratot. A lapkészítéssel összefüggésben természetszerűleg irodalomszervezői feladatokat is ellát, az egyébként irodalmi hagyományokkal kevéssé büszkélkedhető Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Több antológia és könyv szerkesztője, irodalmi rendezvények és előadássorozatok szervezője. Rendszeresen ír recenziókat napilapokba, folyóiratokba, internetes újságba. Hosszabb tanulmányban dolgozta fel a méltatlanul kevéssé ismert és elismert Körmendi Lajos munkásságát.

(Hátországban)
Miért fontosak ezek a szűken mért életrajzi adatok? Legfőképpen azért, mert a segítségükkel pontosan megérthető, hogy Jenei Gyula esetében kevéssé beszélhetünk tudatos, az egész költői életutat meghatározó pályakezdésről. Irodalmi ismereteit elsősorban a főiskolás évek alatt és saját olvasmányélményeiből szerezhette. A nyolcvanas évek legkülönfélébb irodalmi-művészeti mozgolódásai (a Fiatal Írók Köre vagy az Örley Kör tanácskozásai, a Fiatal Művészek Stúdiójának összejövetelei, a régi Mozgó Világ és az új Jelenlét megindulása és kényszerű megszűnése, a Magyar Műhely-találkozók, az avantgárd, neoavantgárd vagy posztmodern irodalmi és művészeti kísérletek térnyerése stb.) csak nagyon távolról érinthették. Költői elhivatottságát hamar felismerhette, de a költészetet kezdetben legfeljebb a maga és a közvetlen környezete számára művelhette. Első kötetének megjelenése rendhagyó alkalom lehetett. A Hátországban a Jászkunság füzetek első darabjaként látott napvilágot 1990-ben. A kötet élén egy, a korban már meglehetősen anakronisztikusnak ható költőszereppel azonosuló, úgynevezett programadó vagy vezérvers áll. Címe: szerelmesvers a szabadsághoz. Ebben a költői pálya nyitányának tekinthető versben olyan sorok olvashatók, mint: „zeniten áll a kor e korcs kalandor”, „lehajol majd eléd valaki s matt kegyelem hull rá // reményt ütök reménnyel vagy csak öklömmel egy labdarózsát”, „kövek koppannak képzelt koporsómon / eltévedt ez a vers is üres toposzok ütik ki kezemből”. A programadó vers zárlata pedig így hangzik: „Isten kezéből kihullik a téli délután / s az angyalok a setét égen tollászkodnak sápadtan és sután”. A zenit mint korcs kalandor! Lehulló matt kegyelem és reménnyel ütött remény! Koppanó kövek és képzelt koporsó! Isten keze és téli délután! Tollászkodó angyalok és setét ég! A mai irodalmi folyóirat főszerkesztője, több verseskönyv szerzője bizony csüggedten olvasná ezeket a sorokat és kifejezéseket, ha egy ifjú költő hasonlókkal keresné meg őt. Nem kevésbé lenne szomorú, ha olyan versszakot kellene olvasnia, mint amilyen a kötet megkoronázásának szánt utolsó vers centrumában szerepel: „itthon vagyok ez a boldogság / torkom elszorul arcom eső mossa / hazám Magyarország / ősz van krizantémos az idő / halottak fölött virág rohad / a fákról pereg a levél”. Egyértelmű: a pályakezdő költő szerepet játszik. Költőszerepet. Olyan szerepet, amilyennek ő a költőt akkor képzeli. Minden versének kisbetűs címet ad. Kivéve hármat, amelyekben a feltételezhető költőpéldaképeit nevezi meg: Sinka István emlékére; Simonyi Imrének; Ladányi Mihály halálára. Legjobb verseiben azonban már ekkor sem a költőpéldaképek nyomdokain halad. Valóban sok még verseiben a hazáért való aggódás pátosza, a költői elhivatottság felelősségének hangsúlyozása, a bor és a szerelem mámorosságának önélvezete, a temető és az elmúlás miatti búsongás, de már itt jelen vannak olyan jellegzetesen „jeneis” sorok, versszakok és versek, amelyek később is vállalhatók, mert időtállóaknak bizonyulnak. Ilyen az idő és a vers elveszejtésének egymásba fonódó motívuma, ami megjelenik a vándorstrófák kezdő soraiban: „bezártam magamat idegen városba, / markomban mozdul a könyörtelen idő, / szégyellem az elbitangolt verseket, / rohadt látomások vonulata jő.” Ilyen a szaggatott versbeszéd alkalmazásának felfedezése, mint például a szűkülő individuum. szűköl című versben: „szűkülő individuum. szűköl. ágyékod / skorpiója. félelmem nem emberi. de / én ember. még. árnyék a falon. / kopogtatás. minden halk. elszürkül. / minden. az éjszaka is. hajnallik.” S nem meglepő, hogy az az életösszegző nagyszerű sor is, amelyet a szerző 2011-es, Az időben rend van című kötetének ajánlója a hátsó borítón elismerően idéz az Ülök ágyadnál című versből – „(két zárójel közé szültél, anyám)” – már a pályakezdő könyv egyik legjobb versében, a rácsodálkozások című zárlataként is szerepel.

(Valahogy)
A költői pálya nyitánya tehát legalábbis ellentmondásosnak nevezhető. Valószínűleg elhamarkodott is lehetett. Gyorsan érkezik is rá az önkorrekció. Jenei Gyula 1992-ben egy, a korabeli könyvkiadási állapotokhoz képest meglepően igényesen kivitelezett kötettel áll elő. (Nem is győzi egy teljes oldalon át sorolni azoknak az intézményeknek a neveit, amelyeknek a könyv megjelentetését köszönheti.) A Valahogy minden egyes lapjának jobb oldalán Sárkány Sándor egy-egy festményének színes reprodukcióját, a bal oldalon pedig saját, immár lecsupaszított, lerövidített, szikár versmondatait szerepelteti. (Az alig félszáz oldalas kiadvány, ezzel együtt, inkább tekinthető képzőművészeti albumnak, mint verseskönyvnek. A képek és a versek között termékeny összhang nem teremtődik. Érdekes módon inkább a versek válnak a képek illusztrációivá, mintsem hogy ez fordítva történne.) A kötet külön érdekessége, hogy csak ebben olvasható a korábbi kötetcímet adó vers, ami szintén a két pályakezdő verseskönyv szoros összetartozását jelzi. A Valahogy verseinek java része – a huszonnégyből egyébként pontosan tizenöt! – egyébként is, a költő saját bevallása szerint, a megelőző kötet verseivel egy időben született. Ezek a versek (látomás; valahogy; szenteste; hátországban; hiányzol; csigaház; nyár; várakozás;  zápor; mozdulatok; nem méltó; már csak; itt a hazád; a dáliák csöndje; krakkói képeslap II.) vagy valamilyen oknál fogva nem illettek bele a korábbi ciklusokba, vagy a szerző egyszerűen még nem érezte eléggé kiérleltnek őket. Összességükben mégis ugyanazt a zaklatottságot, kettősséget, bizonytalanságot tükrözik, mint a bemutatkozás versei. Zaklatottságnak, kettősségnek és bizonytalanságnak önmagában is szemléletes példája a két kötetet összekapcsoló vers, a hátországban. Két versszakát szaggatott gondolatjelek választják el egymástól. (A költő ezzel a tipográfiai megoldással egyébként sem korábbi, sem későbbi versgyakorlatában nem él.) A két versszak mintha két külön vers és két külön verselési irány kezdeménye volna: a nyomasztó semmi elől a „tegnapi tájak” emlékébe menekvésnek és a hétköznapi idegesség- és idegenségérzet rögzíthetőségének tematizálása felé. A kétfajta téma és versbeszéd megfelelő kibontása és kibontakoztatása azonban egyelőre lehetetlen. Felvetésük viszont sürgető emberi és költői szükségszerűség és kényszer. A vers így önmagában is a korábbi kötet programadásának cáfolatát vagy visszavonását jelenti (be). Olyan sorok olvashatók benne, mint „most már semmi se számít / mindegy, hóesés, hűség” vagy mint „itt nincsen isten, se irgalom, / csak hideglelés és hatalom”. A magabiztosnak látszó állítások után, azokkal csaknem egy időben, ugyanolyan magabiztosan megformált tagadások következnek tehát. A Jenei-pálya két meghatározó és egymástól elválaszthatatlan vonulatának felmutatásai és előlegezései. A kötet végén, bizonyára szintén nem véletlenül, egy régi fénykép, melynek sorai, amolyan hívósorokként, újra feltűnnek majd a 2006-os kötet mellérendelő és a 2011-es kötet Az időben rend van című versének részeként.

(A víztorony vitorlái)
A gyors egymásutánban két kötettel abszolvált, mégis alkotói kétségekkel és kérdésekkel teli indulást követően, Jenei Gyula öt esztendeig nem is jelentkezik újabb verseskönyvvel. Ezután is általában már csak négy-ötévenként érzi szükségesnek, hogy új kötetet jelentessen meg. Az 1997-es A víztorony vitorlái ismét nagyon szép kivitelű, s az előzőekhez hasonlóan, amolyan helyi és baráti összefogás eredményeként születik meg. (Itt is egy oldalt tesz ki a támogató városi és megyei magánszemélyek és intézmények névsora.) A könyvet Karcagon nyomják, s elsősorban ott és a környéken terjesztik. Egyelőre tehát továbbra is meglehetősen helyi érdekűnek és szűk kört érintőnek tekinthető a költői vállalkozás. Ennek megfelelően a szélesebb körű visszhang és visszajelzés is ismételten elmarad. Pedig a pálya alakulásának szempontjából ennek a kötetnek is nagyon fontos, talán minden eddiginél fontosabb a szerepe. Két szempontból is. Egyrészt a szerző részéről itt a korábbiakhoz képest még radikálisabban fogalmazódik meg a fiatalkori elképzelésekkel, a költészettel kapcsolatos illúziókkal való szembenézés és leszámolás vágya. Másrészt egyre határozottabban érzékelhetővé válik részéről egy sokkal távlatosabb és tartalmasabb irodalmi megjelenésnek és megjelenítésnek az igénye. A kötet nyitó versével, ennek jegyében, rögtön meg is születik a pálya talán első nagyszabásúnak nevezhető verskompozíciója. A séta hazafelé kezdő két sora a szembenézés és leszámolás általános érvényű meghatározása: „nincs vér és nincs hó / történelem sincs és költészet se”.  Néhány sorral később megtörténik az elidegenedettségnek vagy kiábrándultságnak a hétköznapi szinten való megfogalmazása is: „az is idegen / aki egykor boldogan becézett”. A zárlat ezek után nem lehet más, mint a kétségek rögzítése, valójában a pályakezdő költői program végérvényes visszavonása: „anyám magyarul szólt hozzám / másutt nyelvtelen és esendőbb lennék / mégsem tudom / hazám ez az ország / vagy kényszerlakhelyem”. Ebbe a gondosan felépített kompozíciós keretbe, önálló strófaként ékelődik az új emberi és költői program vagy szándék határozott megjelölése: „pillanatok fedezékeiből írja magát az idő / a történelem történetekre esett / s mint szemüvegen lámpafény / vibrál az emlékezet”. Miről is van szó tehát? Két dologról feltétlenül! S ez a két „dolog” Jenei Gyula költészetének innentől kezdve két meghatározó pillérévé, együttesen pedig alapvető kettős dilemmájává válik. Az egyik az idő és az időmúlás kifejezése és kifejeződése. A másik az idő és időmúlás emlékek általi megragadásának és megragadhatóságának kérdése. A víztorony vitorlái kötet nem más, mint a korábbi pálya- és életszakasszal való szakításnak a demonstrálása, ugyanakkor egy új pálya- és életszakasz meghirdetésének a kísérlete. A kötetnek, ennek megfelelően és jól láthatóan, kettős vonulata van. Az egyik vonulat a szakítás verseié, amelyeket mindenekelőtt a kérdő és tagadó szerkezetek sorakoztatása jellemez. Az új programadást nyújtó vezérvers után közvetlenül szerepeltetett, Rab Imrének ajánlott „cserevers”, a férfikor rögtön ilyen kérdésekkel indít: „hol vannak a furcsa lázadások, / hová tűntek a régi reggelek, / s ki emlékszik, hogy hulltak el mások, / hol van a kócos hajú kisgyerek?” A válasz ezekre a kérdésekre nem lehet más, mint egy fájdalmas és rezignált helyzetértékelés, a tagadó nyelvi szerkezetekkel érzékeltetett hiány rögzítése: „a fáradt férfikor fegyelme fáj, / s nincs örömre ok, se búra, mert nincs // már sámánritmus, se mázsás esték, / csak maradék láz, nyűtt artériák...” Ezek után, az összegzésben, a korábban sokat emlegetett és végérvényesen kisbetűssé tett isten is már csak legyinteni tud a hétköznapoknak e véges és távlattalan küzdelmeinek láttán: „isten ránk legyint e földi harcban, / s már nem vonz, nem riaszt a végtelen.” Az alumínium repülők ugyanennek a léthelyzetnek, alkotói szempontból még egyértelműbb, még közvetlenebb kifejeződése. Nem más, mint az eddigi pályaszakasznak és alkotásmódnak a teljes átértékelése. Az alkotói ön- és átértékelés három nagy emberi és alkotói nekirugaszkodással történik meg. Szó szerint azonos felütéssel (versmondatindítással) a vers első, középső és utolsó harmadában. Az első nekirugaszkodás a hazaszeretet tematikára irányul: „nagy, bölcs szavakat dédelgettem egykor a szülőföldről, / elmondani az árokpartra ájult nyarakat…” Az átértékelés második nekirugaszkodása a romantikus illúziókat érinti: „nagy, bölcs szavakat dédelgettem, / szóljanak a torokba szorult szív izgalmáról…” Végül az átértékelés harmadik fázisa a gyermekkorba való folytonos visszarévedést kérdőjelezi meg:  „nagy bölcs szavakat dédelgetett bennem / a gyerekkor, mely reggelente az udvarvégi bodzán / randevúzott a nagyra nőtt nappal…” A helyzetértékelés kíméletlenül őszinte, és már-már az alkotói pálya egészét veszélyeztető módon pontos. Kétségtelenné teszi viszont a korábbi időszak lezárásának vágyát, a változtatásra való elszántságot, s kijelöli a változtatás irányát is. A kötet egészének most már csak ezt az irányváltást kell vagy kellene kiteljesítenie és igazolnia: ama vibráló emlékezet segítségével megpróbálni érvényes és hiteles módon megragadni a történetekre szétesett történelmet, a csak a pillanatok fedezékeiből megragadható időt. Hihetetlenül megnőtt tehát a tét! Nagyon magasra került a léc! A rendkívüli módon megnövelt tétnek és mércének megfelelni tudni, ez aztán az igazán embert próbáló feladat, a nem akármilyen alkotói kihívás! Jenei Gyula harmadik kötetének legfőbb tanulsága az, hogy a könyörtelenül őszinte számvetés és a pontosan megjelölt, új költői program ellenére a megvalósítás és megvalósulás egyelőre csak részleges lehet. Nem lehet egyszerre összegezni, a régi utat lezárni, s máris egy új utat kijelölni, sőt azon az új úton azonnal sikeresen végig is menni! Egyelőre csak annyi látszik világosan – nyelvi oldalról nézve –, hogy a régi szótár szókészlete már nem elegendő, viszont az új szótár szókészletének megformálódására még igazából nem érett meg az idő. A programhirdetés és a számvetés versei után a kötetben, érezhetően és jól látható módon, túlnyomórészt továbbra is a korábbi pálya- és életszakasz szemléletét és beszédmódját alkalmazó – többségében feltehetően jóval a változtatás szükségességének felismerése előtt keletkezett – versek következnek. Sorakoznak a hajdani vidéki tájra, barátokra és szeretőkre emlékező nosztalgikus dalok és elégiák (mégis; lány a vonaton; ősforgás; itthon vagyok; ott túl az üresség; a csend mélyén mi vagyunk; öregek; eső füröszti; a rét; ősz), a melankolikus hangulatú városi és hétköznapi életképek (árny; aggódás; félálom; zápor), illetve hosszabb versekben a kettő ötvözetei (napok és évek; idegen városban). Szép számmal szerepelnek a korábban bölcsnek és frappánsnak tűnő, néhány soros szentenciák (lámpafény; hajnal; mit hozol, mikulás?; bánat; kiszámoló; esti tükör), alkalmi versek (didergető; naptár előtt; fiamnak). Az utóbbiak között még olyan is van, amelyik csupán egyetlen szóból és írásjelből áll (összekoccan két pohár), vagy a szerelmi vallomásnak nehezen tekinthető, nagyon régről származható képverskezdemény (szerelmi lobogó). Ezek a versek, külön-külön és együttesen, sem tárgyukban, sem formájukban nem elég fajsúlyosak, nem elég erősek ahhoz, hogy a beharangozott nagy költői fordulat kellő igazolói és megjelenítői legyenek. Túlságosan is a költő megelőző időszakának élményvilágában gyökereznek, annak alakításmódjához kötődnek. Szerepeltetésükkel viszont nagyon is élessé és nyilvánvalóvá válik az ellentét a kötet elején meghirdetett és felmutatott költői szándék és a kötet további részében megvalósított alkotásmód között.

(Grafitnap)
A szándék és megvalósulás között feszülő ellentétet, a költészetét és a költői létezését feszítő hiányt a legjobban Jenei Gyula érezhette. Fél évtizedig ismét nem is jelentkezik újabb verseskönyvvel. Új kötete megjelenéséig azonban irodalmi léthelyzetében alapvető fordulatot hajt végre. 1998-ban megalapítja – mint frissen elkészült honlapjuk fogalmaz: gyakorlatilag a semmiből – az Eső című irodalmi periodikát „azzal a céllal, hogy esztétikai irányzatoktól függetlenül, a minőség jegyében összefogja Jász-Nagykun-Szolnok megye literátorait (a megyében élőket, az innen elszármazottakat vagy az életük egy-egy szakaszával ide kötődőket), méghozzá úgy, hogy országos összevetésben is megmutassa rangjukat. Vagyis az itteni szerzők írásait a magyar irodalom javának társaságában közölni.” A lap kezdetben a Parnasszus költészeti folyóirat mellékleteként, később önálló formában jelent és jelenik meg, immáron csaknem másfél évtizede. Országos hírnévre tesz szert, s több tucatnyi, a régióhoz kötődő alkotó számára teremt publikálási lehetőséget, egyben alkalmat arra, hogy szélesebb körben is ismertté váljon. Jenei Gyula ezzel a nem kis hányattatással járó, több ízben megszűnéssel fenyegető kezdeményezésnek a felvállalásával leginkább éppen attól igyekszik megóvni írótársait, aminek hátrányaitól maga is, irodalmi emberként, pályakezdése óta a legjobban szenvedhetett: a hátországban-lét, a vidékiség, a perifériára szorítottság, a visszhangtalanság átkától és bélyegétől. Az Eső eddigi történetének, szerepének és kétségtelen eredményeinek az átfogó feldolgozása és értékelése ugyan még várat magára, annyi azonban már most bizonyosan állítható, hogy a szolnoki periodika Jenei Gyula költészetének és fogadtatásának szempontjából mindenképpen nagy jelentőséggel bír. A főszerkesztőt irodalomszervezői tevékenysége, a lap és annak szerzői érdekében kifejtett erőfeszítései az évek során a városban, a régióban és országosan is fokozatosan ismertté és elismertté teszik, ezzel kétséget kizáróan maga is leteszi és leteheti végre a névjegyét, úgymond, az irodalom asztalára. Ennek is köszönhető, hogy a fél évtized múltán, 2002-ben megjelent Grafitnap című új verseskötetét már neves kiadó, a Kortárs adja ki, s azt, a korábbiakhoz képest legalábbis, viszonylag élénk kritikai érdeklődés övezi. A régóta várt visszajelzések azonban meglepő eredményt hoznak. Egyrészt arról tanúskodnak, hogy Jenei Gyuláról és költészetéről minden kritikusának nagyon határozott, ráadásul egymástól nagyon különböző véleménye van. Másrészt az egymástól nagyon különböző vélekedések azt is pontosan megmutatják – s ez lehet a nagy véleménykülönbség legfőbb oka –, hogy a versek önmagukban is nagyon sok és nagyon sokféle megközelítésre teremtenek alkalmat. A Jenei-versek, a pálya előrehaladtával, egyre inkább úgy vannak megformálva – nyilván a rejtőzködői alapállással szoros összefüggésben –, hogy a legminimálisabb mértékben tartalmaznak úgynevezett olvasói kódokat, a legkevésbé sem kívánják megszabni az értelmezés határait és lehetőségeit. Így azután rendkívül tág teret és szabadságot engednek a legkülönbözőbb olvasatoknak. Jenei Gyula költészetének egyik legfőbb jellemzője, ez mind világosabban látszik, valójában nem egy-egy vers vagy kötet önértékében, hanem a pálya belső, rejtett vagy rejtőzködő mozgásában, formálódásában van. S annak az olvasónak vagy értelmezőnek nyílik meg igazán, arra az olvasóra vagy értelmezőre hat a maga eredeti szándékai szerint, aki képes a pályának erre a belső, rejtett vagy rejtőzködő belső mozgására, formálódására a maga teljességében, összetettségében ráhangolódni. A Grafitnap nagymértékben segíti is ezt a fajta átfogó és ráhangolódásra késztető befogadói hozzáállást. Az első pályaszakasz gyakorlatától eltérően, ezúttal egyetlen, jól körülhatárolható időszak költői lenyomatát adja. Benne csak 1997 és 2002 között keletkezett versek szerepelnek.
A Grafitnap mindenekelőtt az újrakezdés kötete. „kezdjük újra:” – mondja ki a valamilyen rejtélyes ok miatt a második ciklusban elrejtetten, nem pedig kötetkezdő versként szereplő két kupica között nyitánya. A kettőspont után azután talányos állítások következnek: „a múlt barna, / nincs jelen, / s holnap / fehér hó hull / tegnapi hóra.” A szaggatott versbeszéd (és a sortördelés) miatt ebben a versvilágban már minden kérdésessé válik: múlt és jelen, a múlt barnasága és a tegnapi hóesés egyaránt. Talán csak a holnapi hó hullása és fehérsége a bizonyosság (a reménység?). Erről lehet szó, mert a folytatásban már az ősz barnasága és a barna színvolta is megkérdőjeleződik: „a barna nem ősz / és nem szín, / csak régi, / mint a gyerekkor, / olyan égi.” Mi az, hogy a barna nem ősz? Miért is lenne a barna ősz, ha eddig a múlt volt az? S miért lenne az ősz barna, ha a barna nem is szín? Itt aztán minden összekeveredik, minden megkérdőjelezhető. A szerző ritkán alkalmaz rímeket, itt mégis egyenesen tiszta rímeket csendít össze. Ennek nyomán a korábban oly biztos kapaszkodónak hitt gyerekkor is elérhetetlen magasságokba emelkedik. S hogy mi marad a nyomában? Rögtön megtudjuk, ugyanolyan tagoltan és talányosan: „a fehér nem ősz / nem évszak, / ha eljön jövő: / születés, halál, / két kupica pálinka / között a között.” Helyben vagyunk. Megérkeztünk. Ez a Grafitnap versvilága. A korábban meghirdetett új költői program terepe. A Grafitnap ugyanis az újrakezdés mellett az átmenet vagy az átmenetiség kötete is. Több szempontból is. Egyrészt valóban közvetlenül a pályakezdő szakaszt lezáró és egy új költői programot meghirdető, de azt csak részlegesen megvalósító kötet, A víztorony vitorlái után következik, ugyanakkor az elkövetkező évtized köteteit, a Ha kérdenéd és Az időben rend van címűeket előlegezi meg. Ilyenformán egyszerre tekinthető az előző korszak utolsó kötetében már beharangozott, de a maga teljességében csak a későbbiekben megvalósított új költői hang első hiteles megszólaltatásának. Másrészt a Grafitnap abból a szempontból is az átmenet vagy az átmenetiség kötete, hogy a szerző ebben a kötetben alkalmazza először és viszi végig következetesen azt a költői megoldást, hogy a vershelyzetet és beszédszituációt valahol a között, a köztesség (a mintha, a talán, a volna, a lenne, álom és valóság, reális és irreális, jelen és múlt) viszonylagos tartományában határozza meg, pontosabban: függeszti fel. Már a kötet első ciklusának és első versének az a címe: ha mennék. Vagyis: mi lenne, ha mennék („medúzás lusta partokra / vagy szigorú fjordok közé”)? De nem megyek! Legfeljebb a vers világával és megformálásával előteremtek a magam számára egy ilyen, egyszerre valóságos és képzeletbeli szituációt. Vonatra szállok a leányommal, ismerős tájakat bámulunk az ablakon, „persze lehet, csak képzelem” (utazás). Majd „holnap vonatra ülök / és szomorúan gondolok erre / az alkonyra / ami most szép / és később nem tudom / milyen” (készülődés esőben). Azután újabb képzeletbeli utazás következik, hiszen „két indulás közt sosincs megérkezés, / legfeljebb, ha elképzeled” (kavics). Még egy távoli szigetre is képzelheted magadat, ahol minden másként vagy majdnem másként van, mint a valóságban: „itt olyan az élet, hogy hasonlít / magára, itt minden, mintha majdnem / volna” (palackposták. /távoli/ sziget). Bevillannak régi emlékképek (vajon valóságosak-e?), például az anyáé, aki „vágja a paradicsomot / némán / kezében életlen kés / milyen is lenne” (néz). S mindez a jelenbeli köztes állapot szituáltságából megidézve történik: „már nem bírom / a csípőset, fáradtak számban az ízek, ha gyerek- / korom mézes kenyerét harapnám, belefájdulna a fogam; / képzeletben falom csak a hatalmas karéjt” (ízek). De úszás közben is az az érzésem támad, hogy „olyan időtlen ez a reggel, / s annyi havat hord a városra, / hogy megfehéredne hajam is,  / mint az öregeké az öltözőben, / ha hinném” (medencekényszer). A medencében velem úszó nők is csak „mintha valódi asszonyok, / mint valódi szerelem, foszlanak, / hiába markolja őket képzelet, / összezárul mögöttük a pillanat, / ahogy a víz, ha kilépek, / s nyomom se marad” (víztükör 2). S az öregkori visszaemlékezés is csak annyit őriz majd meg a hajdani szerelmünkből, hogy „mintha szerettük volna egymást / mintha ismerős lenne / ahogy a telihold kezünkre világol / tükröződik italainkban / arcaim közül kiválasztok egyet / s mint tévedésemet mutatom / lássad / olyan is lehettem volna” (majd megérkezel). Mikor pedig, ha végre hazaérek, akkor is csak annyit érzek, „mintha / hazajöttem volna. a kilincs hűvös, / bent félhomály” (őszi zsaluk). Csupa feltételes mód! Csupa feltételezés! Vagy ez az igazi valóság? A költői eszközökkel teremtett világ lenne a valóságos világ? Nem egy vers vagy ciklus, a kötet egésze rá a válasz. Mesteri módon kigondolt és megvalósított technika!
A vershelyzet viszonylagossá tétele mellett a kötet másik nagy újdonsága a költői figyelem irányának a megváltoztatása. A mesteri módon kigondolt és megvalósított technika csak úgy és csak azért működik, mert az alkotó alapvetően módosít korábbi köteteinek nézőpontján és beszélői pozícióján. Pályakezdő köteteiben az alkotói törekvés és figyelem, noha belülről fakadt, alapvetően kifelé irányult. Emlékszünk: első kötetét azzal kezdi, hogy szerelmes verset ír a szabadsághoz, és azzal zárja, hogy fohászt intéz a hazához, még néven is nevezi azt, közben pedig módszeres részletességgel feltárja és bemutatja a „szülőfalu fényeit” mint „téveszthetetlen jeleket” (vonaton). Második kötetének, mely tudjuk jól, ugyanannak az időszaknak a versterméséből válogat, ebből a szempontból a legjellemzőbb verse: a krakkói képeslap II. Érdemes felidézni a kezdő sorokat: „a galambokat akarom megírni. / a krakkói főtéren / gyerekek és öregasszonyok etette / galambok fogadtak minket.” Nincs semmi kételkedés, bizonytalanság, viszonylagosság. Csak a magabiztos, határozott és célirányos tételmondatokban megfogalmazott költői akarat. Ennek megfelelő lesz a megvalósítás is. Közben azonban alig észrevehetően, megint csak rejtetten, zajlik az alkotói látás- vagy nézőpont elmozdításának folyamata. Ennek az elmozdítási folyamatnak talán a legszemléletesebb példája az, hogy az utóbbi kötetben szereplő éjszaka című vers a következő alapszituáció leírásával kezdődik: „fekszem álomtalanul. / a párna szívverését hallgatom.” Ismételten és azonnal a vershelyzet nagyon is konkrét meghatározása tehát a verskezdés. Ugyanez a vershelyzet a harmadik kötetben, jellemző módon, a félálom címet viselő műben tér vissza, ezzel az indítással: „rácsait rácsukja / mentené álmát a pilla / szelíden sokáig remeg / az utcazaj átüt a redőnyök résein”. S ugyanez a vershelyzet a negyedik kötet középső ciklusának nyitó verseként – a szó szoros értelmében centrális helyen – már álomhatáron címmel jelenik meg. S valóban: ez a vers az újfajta alakításmód kulcsverse. Így hangzik: „majd kinőnek a füvek / élükön lecsorog a fény / körül mozdulatlan levegő / belakhatatlan álom / két part között kiszáradt meder / a szemhéjat kellene résnyire legalább / átérje a csöndet a szuszogás / úgy beletüremkedni másik valóságba / hogy ne látsszon tisztán a határ”.
Eltűnt a vershelyzet és a költői akarat konkrét meghatározása. Ezzel együtt eltűnt a központozás is. Helyette valami furcsa átmenetiség van csupán a most és a majd és egy kiszáradt meder két partja között. Valami furcsa mozdulatlanság van csak a levegőben, és csöndes szuszogás. S ebben a kivételes, telített pillanatban már csak vágyként, óhajként fogalmazódik meg, fogalmazódhat meg a határ (a valóság) megszüntetése, a belakható álom (a másik valóság), a résnyire nyitott szemhéj állapota. A telített, műalkotásra alkalmas pillanat megtalálásának állapota tehát. Az előző kötet programadásának ismeretében bizonyára nem véletlen, hogy ezt az alkotói vágyat vagy óhajt a költő a prousti regényfolyam alaphelyzetével nagyon rokon átmeneti, félálombeli létállapot szándékolt előidézésével kívánja kiteljesíteni és kielégíteni. Alapvető célja neki sem lehet kisebb, mint az eltűnt idő nyomába eredni, s költői eszközökkel megragadni a megtalált időt. Ezzel a megoldással az alkotói törekvés és figyelem iránya jelentős mértékben módosul. Az alkotói törekvés és figyelem, noha eddig is belülről fakadt, de alapvetően kívülre irányult. Mostantól kezdve végképp és végérvényesen, noha továbbra is belülről fakad, alapvetően belülre is irányul.
A telített pillanatnak ez a művészi eszközökkel történő megragadása alakítástechnikailag is hihetetlenül nehéz feladat. Afféle borotvaélen táncolás. A költői tárgyak megfoghatatlanságának és lebegtetésének legfőbb eszköze a viszonylagossá és bizonytalanná tétel kell, hogy legyen. A versekben minden(ki) az, ami – és mégsem, minden(ki) olyan, amilyen – és mégsem, minden(ki) akkor és ott van – és mégsem. A költői feladat azért is nagyon nehéz, mert a telített pillanatban zajló tudatmozgás, ama sokat emlegetett tudatfolyam-áramlás (stream of thought/consciousness) megjelenítésére, már csak terjedelmi korláttalansága miatt is, a próza sokkal alkalmasabb. Példák rá a klasszikus modernség nagy regényei vagy nagyregényei, regényfolyamai (Prousttól, Musiltól, Gide-től Woolfig vagy Joyce-ig). Egy költő számára mégis éppen ezért rendkívüli kihívás ez. Egyetlen versben megvalósítani csak kivételes esetekben lehetséges. A Jenei-versek ezért is érik el valódi hatásukat elsősorban sorozatosságukban, ciklusokba, kötetekbe rendezve, sőt még inkább: a pálya belső, rejtett mozgásával, elmozdulásaival. Egy-egy vers esetében könnyen megbillenhet a mérleg. Jenei Gyulánál a megfoghatatlanság, az „álomhatár” érzékeltetése, a tárgy lebegtetése akkor sikerül kevésbé, ha a pillanat nem elég kivételes, nem eléggé telített, vagy ha túlzottan konkrét élményhez, eseményhez, személyhez kötődik. Ilyen a leggyakrabban, érdekes módon, a Grafitnap utolsó ciklusában, a kötet lezárásaként fordul elő. (Nyilván összefüggésben van ez azzal, hogy a ciklusnak a szerző, valószínűleg kényszerűségből, a történet vége címet adja, pedig ennek az alakításmódnak éppen az a lényegi sajátossága, hogy valójában soha nincsen vége, soha nem lezárható.) Az írnám isten című cikluskezdő versben a fiatal lánnyal az utcán vagy a koldussal a vasútállomáson történő találkozás már túlzottan hétköznapi tárgynak bizonyul, amit a rejtélyes isten ismételt szerepeltetése sem tud kellőképpen „elemelni” a köznapiság szintjéről. A következő versben (hajnali lebegés) ezért a költő magát az istent emeli el, a szó szoros értelmében, s lebegteti a medence fölött. A két vers azonban együttesen így sem képes kiváltani a remélt hatást. Még akkor sem, ha ugyanezt a gesztust, „isten apokrif mosolyának” szerepeltetésével, a kötet összeállítója még egyszer megismétli a ciklusban (lebegni). A Petőfi- és Baka István-parafrázisok pedig – (már megszoktam magam…); (beszéltem ezt-azt…); farsang – stílusukban és verselésükben is teljesen elütnek a kötet többi versétől, alkalmi felkérésre születhettek. Önmagukban legfeljebb azt tudják bizonyítani, hogy szerzőjük, ha nagyon akarna, akár felező tizenkettesekben vagy szonett formában is meg tudna szólalni. Más szempontból nehezen tekinthető kivételes pillanatnak az a nyolcéves korból származó emlék a „tornacsukán” átfúródó rozsdás szögről, aminek fájdalmát a költői én mai általános fájdalmával kellene azonosítania az olvasónak (nem azonos). S ugyanígy a cikluscímadó és kötetzáró vers számítógépes csatája a gyermekkel, költői és olvasói szempontból sem lesz jelentősebb azáltal, hogy a végén megtudjuk, az elbeszélő gyermekkorában leginkább arra lett volna kíváncsi, mi történik a mesék befejeződése után. A telített pillanat megragadásának, a költői tárgyak megfoghatatlanságának és lebegtetésének szerencsésebb példái az olyan versek, mint az uszodai hosszokat és az évek múlását egymásba úsztató medencekényszer, vagy az ugyanezt a témát feldolgozó kétrészes, lazítottabb és kötöttebb formában is megírt víztükör. Az évszakváltást a személyes évfordulóra vetítő tavaszi hó fejezi ki („túl vagyunk / teleken / túl vagyok / éveken / elvetélt szerelmeken / harminchét nyálas őszön / néha dolgozom máskor / ölelőzöm / gyereket nevelek”). A téli asztalon lévő forró tea gőzölgését és az írás fölé hajló arc szétporladását időtlenné tágító már mindig írja le („még megint / már mindig / ma van”), vagy az egy lázas szeretkezés élményének és az életjátszma egészének végét összesimító játék („túl az utolsó döfés orgazmusán / kiüresedik a lélek, / az aréna, / ha a játék véget ér”). S végezetül: szerencsére ennek a kötetnek is megvan a maga nagyszabású verskompozíciója. Az a címe: verniszázs. A vers egy kétsoros, látszólag hagyományos természeti képpel indul. De ez a kép már önmagában ellentétet hordoz („karácsony van / hó nem hull mégsem”). Hirtelen váltás (tudatmozgás): valaki fát tesz a tűzre. Újabb váltás: a félelmet keltő lokomotív képével. Lehet, hogy mégis inkább egy régi vonaton utazunk, ahol még kályhával fűtöttek? Nem tudni bizonyosan. Egy talányos, egymondatos közbevetés következik: „dróton függ egy felhőrongy”, s ez a versmondat köznapian és szimbolikusan egyaránt értelmezhető. S már meg is kapjuk a kötetcímnek és a fekete színű borítónak (Hajnal V. Csaba szép munkája) a magyarázatát: „grafitból kel / grafitnap / fekete horizonton / fekete korong / üvegtengeren ceruzaforgács”. Az újabb egységből kiderül, hogy a grafitnap valójában saját elforgásaink és elfordulásaink jelképe, amelyet lehet, hogy valaki egy fekete nap formájában rajzolt meg egy papírlapon. Eddig babitsi ihletettségre gyanakodhattunk egy fekete országról, az újabb részben feltűnő fekete zongora képéről adys képzeteink támadnak. S jön az újabb egymondatos ténymegállapítás: „sokasodnak a szimbólumok”. Egy közülük meg is jelenik: a vértelen szájhoz emelt vörösboros pohár. A lezárás, miként a kezdés, kétsoros; a fehér hó nélküli karácsony a fekete zongorával azonosítódik. A befejezés majdnem ugyanaz, mint a kezdés, csak éppen az ellenkezőjét jelenti, többszörös átértelmezést és tudati ugrást követően: „fekete a zongora / a karácsony”. Az új költői program meghirdetése után, a Grafitnappal megszületett az újfajta versbeszéd is.

(Ha kérdenéd)
Az újabb kötet megjelenésére ez esetben négy esztendőt kell várni. A Ha kérdenéd a Parnasszus Könyvek Új vizeken sorozatának huszonhatodik darabjaként, 2006-ban lát napvilágot. A kötetcím egyértelmű utalás az előző könyv nyitó ciklusának és nyitó versének címére: ha mennék. Az utalás egyúttal a megelőző kötetben az utaló- és viszonyszók halmozásával nyomatékosított köztesség és viszonylagosság (mintha, talán, volna, lenne stb.) érzetének folytatását ígéri. (Valójában az új kötet feltételes mód című ciklusába mindössze öt vers kerül, a ha kérdenéd című pedig csupán az összesen három verset tartalmazó utolsó ciklus egyik darabja lesz. A köztesség és viszonylagosság megerősítésére hivatott versek tehát – legalábbis az előző kötetben megtapasztalt értelemben – nem feltétlenül az új kötet leghangsúlyosabb vonulatát képviselik. A ha kérdenéd című vers viszont kétségtelenül a kötet egyik legkiemelkedőbb és legjellemzőbb verse.) A Ha kérdenéd talányos könyv. Talányos legfőképpen azért, mert a Jenei Gyula pályájának alakulását végigkövető olvasó nem egészen ilyen könyv megszületését várta. Az előző kötet azt bizonyította, hogy a költő bő egy évtized alatt eljutott egy új költői program és egy ahhoz jól kapcsolódó egyéni versbeszéd kialakításához. Az új kötet iránt érdeklődő elsősorban azt várta volna, hogy most az újfajta versbeszéd megszólaltatására, a benne rejlő lehetőségek kiaknázására kerül a sor. Az író megkeresi azt a legalkalmasabb tárgyat vagy tárgyakat, azt a legalkalmasabb formát vagy formákat, amellyel vagy amelyekkel ezt a megtalált egyéni vagy egyedi alakításmódot a legérvényesebben és a legeredményesebben alkalmazni tudja. Meglepő módon (vagy nem is annyira meglepő módon?) mégsem ez történik. A Ha kérdenéd kötet a pálya egész alakulástörténete szempontjából a megtorpanás kötetének tekinthető. Még akkor is, ha ez a megtorpanás, alkotói szemszögből nézve, szükségszerűnek és termékenynek nevezhető is. A most már rendszeresnek mondható kritikai vélekedés ugyan a kötet kapcsán újólag megerősíti a költői pálya értékeként a hétköznapi képek és arcok felmutatását, a mindenféle sallangoktól mentes őszinte hangvételt, a múltba irányuló és a jelen felé mutató emlékezés meghatározó szerepét. Kevésbé veszi észre azonban azt, hogy az alkotó számára most már a legkevésbé sem ezek a lényegi kérdések. Jenei Gyula mostanra bármikor képes egy újabb verset vagy akár egy egész kötetet írni valamely személyes emlékképről, hétköznapi tárgyról, kortársi alkotóról vagy műalkotásról. Költészetének azonban már régóta nem ez a valódi tétje. Ha rajta múlna – a megszerzett tapasztalatok birtokában – a legszívesebben újrakezdené költői pályáját, újraírná költői életművét. Megvan hozzá a maga nagyon személyes költői programja, megvan hozzá a maga nagyon egyedi költői beszédmódja, de mi másra tudná használni őket, mint azokra a költői tárgyakra, amelyekre eddig is tette. A Ha kérdenéd kötet verseivel nem tesz, nem tehet egyelőre mást, mint tömörítve újraéli, újraírja az életművét, átírja és átformálja eddigi szövegeit. Ha eddig az alkotói személyiségben lezajló belső, rejtett mozgások-elmozdulások jelentették a Jenei-pálya fő érdekességét és különlegességét, mostantól a versszövegek és versszöveg-szerveződések belső, rejtett mozgásai-elmozdulásai jelentik azt.
A kötet összeállítója nem bíz semmit a véletlenre. Visszamegy a kezdetek kezdetéhez, ha tetszik, az origóhoz. Új kötete elején szerepeltet egy, természetesen fosztóképzés című verset, amelyben idézi legelső verseskönyve legelső versének legelső sorát: „te vagy az origó a vágyak célkeresztjén”. Ezúttal azonban erre a korábbi nyitó sorra nem egy újabb szerelmes verset ír a szabadsághoz, hanem rögtön éppen annak lehetetlen voltát ismeri be: „a harsány szavakhoz fiatalság / kellett. a dolgok osztatlan szemlélése, / amikor a részek még nem nyerték el / árnyalataikat, és a szerelem állati / reszketés volt, angyali káosz, ilyenek.” A hajdan valóságosnak tűnő szerelmes versekről egyébként is időközben kiderült, hogy csak „rajongásgyakorlatok” voltak, „amilyen a remegés, // az éhség, a kenyér, az ima lehettek / valamikor, vagy az emlék nehezéke”. Ezúttal is érdemes felfigyelni a tagadások mögött megbúvó állításokra és az állítások mögött megbúvó tagadásokra. A harsány szavakra ma már nincsen mód; a fiatalság visszavonhatatlanul elmúlt, a részek azóta már elnyerték kellő árnyalataikat. A szenvedélyes szerelem rajongásgyakorlattá minősült át; a remegés, az éhség, a kenyér vagy az ima ma már legfeljebb csak az emlékek nehezékeként létezhet. A következő vers (belakja) pontosan rögzíti is ezt a költő számára rendkívül be- és leszűkült versírói szituációt („a vers // készenlét – mint a halállal majd, / egyedül van vele”), a „fosztóképzéssel” előállított, illetve kényszerűen tudomásul vett rendkívül be- és leszűkült versírási lehetőséget („két pillanat közt hullámzó / mozdulat – oda-vissza szüntelen”). A versek írója ennek a rendkívül be- és leszűkült versírói szituációnak és versírási lehetőségnek a tudatában és jegyében „tűzi gombostűre”, lapozza és írja át korábbi verseit a kötet terjedelmének mintegy felét kitevő első ciklus további darabjaiban is. A következő vers (mellérendelő) a második kötet egy régi fénykép című versének első három sorát idézi (egy szó elhagyásával, s két sorba tördelve) kezdésként vagy mottóként. Az eredeti vers azonban mindössze nyolc rövid sorból állt, és a régi fénykép alapján egy régi emlék felidézésére szorítkozott. Leginkább arra, amit a mostani hosszú vers viszont már csak kiindulópontnak tekint („régi fénykép: rajta apám és anyám, / középen boldog gyerekarcom”). Ez utóbbi egy több strófából álló párversben állít emléket a régi fényképen látható, öt éve halott apának és a rákos beteg anyának, aki „ideiglenesen ki- / szeretett a halálból”. De ez esetben nem is igazán jó szó az emlékállítás, hiszen itt a képen látható harmadik személy, az azóta felnőtté vált „gyerekarc” jelenbeli lét- és lélekállapotán van a hangsúly, két hozzátartozójának megidézésével. Meg természetesen az előző kötetben kikísérletezett átmeneti, viszonylagos vershelyzeten és a félig nyitott-félig csukott szemhéjú félálomszerű látás- és a tudatfolyamos beszédmódon: „az illatot is érzem, ha a szemem le- / csukom, a fanyar örökzöldillatot; / szemhéjam mögött összeragadt / bodobácsok mozdulnak, bár lehet, // hogy csak odaképzelem őket.” S az álomhatáron lévő kettős versvilág leírása is az előző kötetből jól ismert asszociációs, „prousti” technikával, valóságos és elképzelt pillanatok egymásra vetítésével: ízek, színek, illatok, fények, árnyak, mozdulatok megjelenítésével történik. Miként azt a törékeny című vers zárlata pontosan meg is fogalmazza: „az illatok, az ízek, a zajok, az érzék- / szervek csalóka adatai összesűrűsödnek, / befészkelik magukat a szövetek // szálai közé, belecsomósodnak a hajba, / cementként kötnek meg a csontban, / törékennyé teszik a szavakat, a tör- / téneteket – és formázhatatlanul véglegessé.” Emlékezzünk csak Az eltűnt idő nyomában kezdő mondataira: „Sokáig korán feküdtem le. Néha, alighogy elfújtam a gyertyát, oly gyorsan lecsukódott a szemem, hogy még azt se mondhattam magamban: »No, most elalszom.« De aztán, egy fél óra múlva, felébresztett az a gondolat, hogy ideje lesz álomra térni, le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben van, s elfújni a gyertyámat, alvás közben is gondolkoztam azon, amit az ágyban olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelődtek, úgy tetszett, én vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése. Ez az érzés tovább élt bennem pár pillanatig az ébredés után, nem zavarta az értelmemet, inkább csak elhomályosította, mint szememet a hályog, s nem engedte meglátnom, hogy a gyertya már nem ég.” (Marcel Proust)
A ciklus további verseinek java része ugyanezt a verselési gyakorlatot és szerkesztési elvet követi. Összességükben igazolják ennek az előző kötetben megtalált és kikísérletezett egyéni verselési gyakorlatnak és szerkesztési elvnek a működő- és életképességét. Legfeljebb egyelőre csak a korábbi pálya- és életszakasz átértelmezésére és újraírására szolgálnak, s keresik a nekik leginkább megfelelő új és kellően fajsúlyos költői tárgyat. (Egyébként a kötet eredeti címe, a költő elmondása szerint, Átírások lett volna. Ez az elképzelés, feltehetően kiadói tanácsra vagy kérésre, a szerkesztés során változott meg, s lett belőle a kötetbeli törekvést kevésbé tükröző: Ha kérdenéd.) A párhuzamosok az első kötetben szereplő hazafelé című vers nyitó sorát („varjú-göröngyök törik a havat”) tekinti mottónak, annyi különbséggel, hogy a sorban szereplő kötőjeles összetételt feloldja, s két különálló szóba írja (kevéssé érthető, hogy milyen megfontolásból). Ezt követően azonban, a korábbi versekhez hasonlóan, azonnal el is rugaszkodik a mottótól és az eredeti vers világától s kontextusától. A kétszer négysoros strófát hétszer négy plusz két sorra bővíti. A vers íve így a hazatérés vagy a kollégiumba való visszatérés emlékének megidézésétől a későbbi életút alakulásának felidézésén át eljuthat egészen a Bolyai-féle geometria, egyszerre általános és személyes jellegű tanulságáig. A próbálkozik szintén az első kötetből, konkrétan: a téli éjszaka című versből választ magának hívósorokat („sápad a hold is, sovány kisgyerek, felhőrongyokkal / bepólyálja a tél”), itt is némiképp stilizálva és múlt időbe helyezve az eredeti szövegváltozatot („sápadt a hold – sovány kisgyerek –, / felhőrongyokkal pólyálja a tél”). (Emlékszünk, hogy a „felhőrongy” a Grafitnap kötet kulcsversének, a verniszázsnak is középponti szimbóluma volt. Ismételt előhívásával a Jenei-költészet egyik vezérmotívumává lép elő.) A próbálkozik abból a szempontból is újdonságot jelent az új kötet első ciklusának versei között, hogy nemcsak hívósorokat vesz át az eredeti versből, hanem annak más részleteit is – szintén némiképp stilizálva és átírva – beépíti a szövegébe („elődidereg a hajnal. a jéghártyás /  ablakon át látom, dereng”; „az ajtó előtt – kinn feledett / jószág – neszez a lelkiismeret”). Gyorsan kiderül azonban itt is, hogy az átvétel(ek) célja nem a hajdani téli éjszaka, nem is a régebbi vers világának megidézése, sokkal inkább az, hogy ennek a megoldásnak a felmutatásával is érzékeltetni lehessen az írás, a költői megszólalás, a megformálás nehézségeit: „írnék, / de semmi nem jut az eszembe. nincs / mit mondanom, a szavaimat el- / használták barátok, nők, a postás, / a közértes, a vízóra-leolvasó; ők is / folyvást akarnak valamit, s ugyanúgy / nem tudják, hogy mit: túl a napi / vágyakon, egyszerű élvezeten: / próbálkozik velem a vers.” A befejezetlen múlt abból a szempontból jelent újdonságot, hogy már a harmadik kötet egyik kulcsversére (alumínium repülők) játszik rá, de nem konkrét szövegátvétellel, hanem képek (árokpartra ájult nyarak, udvarvégi bodza, szétcsúzlizott verébfészkek) jelöletlen átvételével. Ám a közös képek ez esetben sem a korábbi vers nyomvonalát követik (a korábbi költői korszak szemlélet- és alakításmódjával való szakítás kifejezései), hanem azt, a jelenbeli versírást meghatározó alapkérdést feszegetik, vajon a régi emlék tovább él-e bennünk, vagy „csak kimért, távoli igeidőben létezik / leírhatóan, ragozhatóan, elemezhetően, / de tőlem gyakorlatilag függetlenül?”
Jenei Gyula eddigi pályájának és költészetének újraélése és újraírása során törvényszerűen talál rá a magyar költői hagyományban meglehetősen ritka, s csak napjainkban divatossá váló műfajra: a palimpszesztre. Egy-egy vers erejéig megpróbálkozik a palimpszeszt legkézenfekvőbb változatával, valamely ismert vers átírásával. A nem szomorú, nem vidám című versében a Boldog, szomorú dal Kosztolányiját és a Szellemek utcája Füst Milánját idézi, az alakváltozatokban Janus Pannonius Búcsú Váradtól című versének alaphelyzetére és refrénjére vagy a kép címűben Babits Zengő légypokol című versére játszik rá. Megoldásával azonban ebben az esetben is azonnal a maga képére formálja, átlényegíti a műfajt, szélesíti annak kereteit. Nála nem azon van a hangsúly, hogy az olvasó nyomon követhesse, miképpen válik a régi szöveg új szöveggé; a régi minőség miként vált át új minőségre. Nem a költészeti hagyomány különféle jól ismert versrészleteiből gyúr össze, hoz létre új versegységet. Nem valamely szívéhez vagy versízléséhez közel álló költőtársat vagy költeményt kíván megidézni. Nem más költő alakjába, stílusába, modorába kíván belehelyezkedni. Távol álljon tőle a szerepjáték, a stílusutánzat, a pastische. Nála egy-egy vers előzménye és egyben kiváltója a saját „költői hagyományának”, valamely saját korábbi versének részlete (sora, sorai, képei), s az előzmény ismerete szükségképpen nem is feltétele a mostani vers megértésének vagy élvezetének. Dőlt betűvel többnyire készségesen jelzi is, hogy mi az, ami átvétel, s mi az, ami új szöveg. Mi az, amitől elrugaszkodik a verse megformálása során, s mi az, amit ez az elrugaszkodás eredményez. Elsősorban nem az olvasónak az ő korábbi költészetében való jártasságára, olvasottságára vagy asszociációs készségére tart tehát igényt, hanem valójában egyfajta lírai párbeszédben, a vers megszülésében és megszületésében való aktív részvételére számít. Nem a megidézett vers és az attól való eltérés érzékeltetésére helyezi a hangsúlyt, hanem – a megidézett vers és emlék kapcsán, annak mintegy az indíttatására – újfajta versbeszédének működtetésére tesz mindegyre újabb kísérletet. A palimpszesztben rejlő lehetőségek megannyi változatát igyekszik kiaknázni. Láttuk, van úgy, hogy egy korábbi vers sorát vagy sorait „hívószóként”, afféle mottóként használja, s azután ezt a hívósort vagy -sorokat „szétírja”, csúnya szakszóval mondva: disszeminálja. Van úgy, hogy az eredeti vers több részletét is beépíti a versbe, ezáltal szinte újraírja a korábbi változatot. S van úgy, hogy jelöletlenül régebbi vers (emlék)képeit és hangulati erejét használja fel egy egészen másfajta verskompozíció megalkotásához. A szó szoros értelmében vett átírásoknak azonban azok a kísérletei, nagyobb ívű próbálkozásai tekinthetők, amelyek egy megelőző vers teljes szövegének átformálását, jelentősebb mértékű szövegátalakítását eredményezik. Álljon itt igazolásul egyetlen szemléletes példa: a harmadik kötet nyitó, a korábbi pályaszakasszal leghatározottabban szakítani kívánó verse (séta hazafelé) és annak jelentősen átírt, átrendezett változata, a mostani kötet utolsó, mindössze három verset tartalmazó ciklusának nyitó darabja (másutt esendőbb). Elég talán egyszerűen egymás mellé helyezni és egymás után vagy egymás mellett elolvasni a vers két változatát, máris pontosan láthatóvá válik az időközben a költői látás- és alakításmódban bekövetkezett jelentős változás, a látás- és alakításmód egyszerűsítésére és egyértelművé tételére való törekvés.
A séta hazafelé tehát az 1997-es A víztorony vitorlái kötetben jelent meg: „nincs vér és nincs hó / történelem sincs és költészet se // csak váladék az utcakövön / szégyenlős elfordulás a hajléktalanok // mégis-tekintetétől / ki tudja mit hoz a holnap / szúrós hideg eső szitál / szivacsossá teszi a gondot / gondolatot // az is idegen / aki egykor boldogan becézett / megszokta hibáim / s hogyha elutazott / préselt falevelet küldött / mutatót / távoli őszből // pillanatok fedezékeiből írja magát az idő / a történelem történetekre esett / s mint szemüvegen lámpafény / vibrál az emlékezet // bűn és tisztaság könyvekben létezik / privát történetekkel felesel a köz / anyám magyarul szólt hozzám / másutt nyelvtelen és esendőbb lennék / mégsem tudom / hazám ez az ország / vagy kényszerlakhelyem”.
S akkor lássuk ennek a versnek a másutt esendőbb címmel közzétett, 2006-os változatát a Ha kérdenéd kötetből: „lapra lap, így múlunk el / – nem vér és nem hó –, / játszik az idő, halad; / mi benne él, minden // változó. nincs történelem. / a költészet: váladék / utcakövön. hideg eső / szitál, tétova közöny // (az is idegen, aki egykor / becézett, megszokta / hibáim, s amikor elutazott, / préselt levelet küldött, // mutatót, távoli őszből). / a történelem történetekre / esett. bűn és tisztaság: / micsoda maszlagok! anyám //  magyarul szól hozzám, / másutt esendőbb vagyok / s nyelvtelen – mégsem / tudom, hazám ez / vagy kényszerlakhelyem.”
Már a két versvariáció tipográfiájában megfigyelhető különbség is sokatmondó. Az első középre igazít, szinte a képvers felé mozdítva el a szöveget. Nincsen benne központozás, van viszont benne rengeteg áthajlás (a vers fő szervezőelve a gondolatritmus feszültsége). A versszakokban a sorok száma, a sorokban a szótagszám teljesen esetlegesnek tűnik. Valójában a vers kétsoros indítás után három hétsoros és egy közbeékelődő négysoros egységből áll. Ezzel együtt is az úgynevezett szólam- és mondatsoros szabad vers egyfajta egyéni ötvözetét valósítja meg, amely a költő számára adott esetben nagyon fontos gondolatok egyszerre szabad és kötött formájú kimondását teszi lehetővé. A másik versvariáció sorkizárós. Van benne központozás (ha meglehetősen sajátos formában is, a sorokon belüli pontok gyakori szerepeltetésével), s van benne sorok és versszakok közötti áthajlás is. A kötet csaknem valamennyi versére jellemző négysoros szakaszokra tagolódik (a végén egy egysoros „megfejeléssel”). A sorok szótagszáma bizonyos határok – öt és tíz, leggyakrabban hét és nyolc szótag – között ingadozik, de éppen az utolsó, különálló sor kivételével, minden sorban kétütemű feszes szótagszámváltást (ütempár-váltakoztatást) valósít meg. Vagyis úgynevezett szótagszámváltó ütemhangsúlyos vers, mely szintén egyszerre szabad és kötött versbeszédet tesz lehetővé. A Jenei Gyula költészetének utóbbi korszakára oly jellemző célirányos, sallangoktól mentes, kihagyásos, pattogó vagy „dadogó” ritmusban szólal meg, ami nagyszerűen illik a vers által sugalmazni kívánt bizonytalanság és időjáték érzékeltetéséhez. A két versvariáns ugyanannak a költői tárgynak kétfajta, de egyformán érvényes feldolgozási kísérlete. Egy esetleges gyűjteményes kötetben mindkettőnek ott a helye! Méghozzá egymás mellett! Ketten együttesen pontosan tükrözik a Jenei-költészet alakulástörténetének sokat emlegetett belső, rejtett mozgását, formálódását.
Jenei Gyula költészetének középpontjába, ma már egyértelműen látszik, mindinkább az idő, még pontosabban: az Idő kerül. Az idő tágításának és megragadásának egyik legtermékenyebb kísérlete a Ha kérdenéd kötetben az apáról és az anyáról készített kettős portré volt, amelyben az apával tett temetői látogatáskor az elbeszélői nézőpont hamar a nagyapa és a nagymama sírkövére irányult (mellérendelő). Hasonló funkciót töltött be a nagymama temetésének megidézése is (megnevezi). A százesztendős szolnoki fotóművész, Tabák Lajos képeire írott versciklusban (fekete-fehér) pedig a múlt század elejének markáns arcélei tűntek fel. Az idő fogalma és jelentősége egyébként is kezdettől fogva fontos szerepet tölt be – hol nyíltabb, hol rejtettebb formában – Jenei Gyula verseiben. Az első kötetben az idő, csak szó szerinti változatait idézve, megjelenik „csecsemő időként” (temetőben), ketrecül szolgáló „kocka időként” (mint idegen országban állomásozó), marokba zárt „könyörtelen időként” (vándorstrófák), őszi „krizantémos időként” (nem várok jövőt), vagy ahogy a téli éjszaka emlékezetes utolsó sora fogalmaz: „felkoncolt emlékeket forgat szájában az idő”. A második kötetben a hiányzol című vers indítása egy egyszerűnek látszó kijelentés: „megnyúlt az idő nagyon.” A harmadikban, emlékezhetünk, a „pillanatok fedezékeiből írja magát az idő” (séta hazafelé), a gyerekkor alumínium repülőket dobál az égre, „csak hogy az idő teljék” (alumínium repülők). Az ott túl az üresség című versben „szieszta szakad rám olvasásidő”, a csend mélyén mi vagyunk címűben: „elinalni nincs idő / elhágy erőnk is / az emlékek szenesedő madártetemek”, a fia születését várva: „naptárra szelídült szerpentin, / az idő testét körbefutja” (naptár előtt), a fiú betegsége miatt aggódva: „két part között vergődsz, / egyiken szótlan és süket anyag, / másikon a pulzáló idő les” (aggódás). A negyedik kötet medencekényszer című versében „kint havat kotor az idő”, majd „olyan időtlen ez a reggel”, a tavaszi hóban „túl vagyunk / járványon / csikorgó időn”, az ez az a zöld című versben a tenger „emlékké áztatja a tapasztalást, / átfolyik az időn, / belegabalyodik mozdulataimba”, a vonatokban „a padon részegek. időtlen / kedvükben bokrok közé hajítják / a sörösüveget”. Az ötödik kötetben a „mozdulat – fáradtan remeg. / mint időn ütött lyukak”, majd „verdeső emlékek gyűlnek. // most is látom, ahogyan állsz / elmosódva, távoli időben” (kép), később „az éjszaka / szétterül az asztalon, két pont között / percekre osztja az időt” (belakja); „az idő / ráérősen csordogál a két part / között” (alakváltozatok) és „az óramutató járásával / megegyező irányban halad időtlen / lassúsággal” (ül a földön), hiszen „játszik az idő, halad; /  mi benne él, minden / változó”.
Az ötödik kötet címadó versének (ha kérdenéd) középpontjában már egyértelműen és kizárólagosan az idő állt. Pontosabban annak kézzelfogható, anyagszerűségében is megragadható formája: az óra. Még pontosabban: az órák. A vers indítása a címbeli feltételezés megismétlése. Egy elképzelt beszédhelyzet kialakításának kísérlete valamely családtaggal, rokonnal, ismerőssel, baráttal („ha kérdenéd, mit csináltam ma…”). Természetesen nincs olyan családtag, rokon, ismerős vagy barát, aki éppen most ezt a kérdést feltenné, mégis érkezik a feltételezett beszédhelyzetben adott feltételezett válasz („…nem tudnám / megmondani. csak úgy telt el a nap, ahogy / máskor.”). A legképtelenebb versszituáció ez. Arról írni verset, hogy az emberrel nem történt semmi, nincsen semmi lényeges mondandója? Micsoda képtelenség! Pedig itt erről van szó. Lássuk csak, mi is az a „semmi”, ami az adott napon a vers beszélőjével (nem) történt meg: „megetettem, /  lefektettem a gyereket”; „fölkelek, / nyújtózom, vécére megyek, iszom egy teát. / foglalkozom a gyerekekkel. nézem őket”; „a nagyfiúk a tévét bámulják mögöttem, / mert ha számítógépezek, hátat fordítok / a szobának. néha azért visszanézek: motort / szerelnek, versenyeznek képen, képzeletben.” Valóban a lehető leghétköznapibb történések ezek. Szóra sem lennének érdemesek. A végletekig lefokozott versvilág. A végletekig lefokozott nyelvezettel. Közben azonban történik valami, ami a hétköznapi történések közepette felkelti a versbeli beszélő figyelmét: „nagyapám ezüst zsebóráját / nézegettem. rég nem aprózza az időt. gyerek- // koromban játszottam vele, akkor törtek le / a mutatói.” Máris a nagyapa idejében vagyunk, aki „négy évvel korábban halt meg, mint meg- / születtem”. Meg a beszélő idejében vagyunk („jó kezembe fogni a zsebóráját”), s az ő gyerekkorában, és a gyermekei jelen és jövő idejében („foglalkozom a gyerekekkel, nézem őket, / vajon melyikük örökli a zsebórát?”). Egyáltalán: benne vagyunk az Időben. Jelenben, múltban és jövőben. A beszélő alaposan megvizsgálja a zsebórát. A vizsgálat módszerére külön is érdemes odafigyelni: „megszagolom: / furcsa, fémes illat, vagy az idő szaga?” Ugyebár: ízek, színek, zajok, illatok! Az idő érvényes megragadásának eszközei. A szobát lassan különféle órák népesítik be. A polcra akasztva ott függ egy karóra, „kommersz kvarc. / csuklómon hordtam, ám pár éve, mióta / lemerült benne az elem, a mobiltelefonomon / lesem, hogy éppen mennyi az idő”. A karóra fél nyolcat mutat, de azt nem lehet tudni, hogy reggel vagy este fél nyolckor állt meg valamikor. Jó volna újra felcsatolni a karórát, hogy „a kopott kvarc / kiszámítható percegése darabolja morzsákra / a mázsás időt”. A család többi tagja is az órák és az idő bűvöletében él (legalábbis a beszélő elképzelése szerint): „feleségem is mobilon nézi az időt, s a / nagyobb gyerekek is. csak a telefonok, a gáz- // tűzhely, a számítógép, a rádió, a cd-lejátszó, / s a dekóder kijelzői villogták zölden, sárgán, / pirosan, hogy telik az élet, kitelik. némán / lüktettek, jeleztek, fájtak. fájt a csönd”. Közben, mint rendesen, az órák tanúsága szerint, múlik az objektív idő: előbb „a számítógép 11:47-re vált”, majd „13:41 a komputeridő”. „18.13”-at, azután „18.25-öt mutat a gép”. A helyzet kezd komolyra fordulni. Nem, itt nem egyszerűen a múló idő rögzítéséről van szó! Annál sokkal többről! A tizennyolc szakaszból álló versnek pontosan a közepén a költő(i én) azon meditál, vajon megjavíttassa-e nagyapja megcsodált zsebóráját („változna-e bármi? visszafelé átrendezhetem-e / a gyerekkort, a szívütésnél lassabb másod- / perceket”).  Nagy levegőt vesz, s egy egészen más szinten, mintegy újrakezdi korábban megkezdett versét: „ha kérdenéd, mit csináltam ma, / hát ennyit: szavakat raktam egymás után.” Igen, ez a valódi tét! Nem a nagyapa múltja, nem a hétköznapok történései, nem is a gyerekek jelene és jövője, nem is a múlt, a jelen és a jövő idő megélése, hanem mindennek a versbeli rögzíthetősége, verssé formálása. „20.19. s mi a sérülékenyebb: az óra vagy a test? / lerakódik a finom rozsda, a mész az erekben, // elkoszosodik a szerkezet. késnek, sietnek / a szívütések.” Ez utóbbi rövid közbevetés már közvetlenül a következő verskötet, Az időben rend van problematikáját előlegezi meg. „20.43. ez már egy másik / nap. ismét leereszkedem a versidőbe.” Erről van szó! Mi más feladata lenne egy költőnek, mint újra és újra leereszkedni a versidőbe? „20.45. nem történt semmi – ma sem.” Jenei Gyula szereti versei végén a frappáns zárlatokat. Érdemes különösen figyelni mindig az utolsó sorára vagy soraira. Itt is a gondolatjel után odavetett toldalékos megjegyzése azt sugallja, hogy ha ma sem történt semmi, akkor az eddigi napok is eseménytelenül és értelmetlenül teltek. Ennek az eseménytelenségnek és értelmetlenségnek az elmondásával ugyanakkor megszületett egy vers. Nem is akármilyen! A szavak egymás után való rakosgatásának, a versidőbe való leereszkedésnek meglett az eredménye. A vers megszületett.

(Az időben rend van)
A Jenei-köteteknek mára kialakult egy sajátos, rendre visszatérő struktúrája. Hiába változnak kötetenként a kiadók, a szerkesztők, hiába telik el az egyes kötetek megjelenése között négy-öt év, ez a szerkesztési gyakorlat valamiért vagy valamitől változatlan marad. A Jenei-kötetben mindig van egy-két ciklus, ami a kötet egészét tematizálja. Az időben rend van kötetnek mindenféle értelemben közvetlen előzményét jelentő Ha kérdenéd kötetben ezt a tematizálást az első és a harmadik ciklus (gombostűre tűzi; innen az ott) versei képviselik, amelyeknek a középpontjában közvetlenül még az emlékezés áll. Az emlékezés mint az idő tágításának és megragadásának legfontosabb és legnyilvánvalóbb eszköze, a korábbi versekben megidézett emlékek jelenbeli újraélésével és újraírásával. A Jenei-kötetben azután mindig van egy-két ciklus, ami ehhez a jelenbeli újraéléshez és újraíráshoz amolyan háttérül vagy ellentételezésül szolgál, többnyire a hétköznapok apró történéseinek, magánéleti eseményeinek felvillantásával vagy a korábbi kötetekből valamilyen oknál fogva kimaradt versek szerepeltetésével. Az előző kötetben ezt a szerepet a második és harmadik ciklus (feltételes mód; innen az ott) versei töltik be, melyek egy valóságos és fiktív elemeket egyaránt tartalmazó, játékosan frivol kapcsolat mindennapjairól számolnak be. Ellenpontot nyújtanak a többi vers súlyos és nem ritkán sötét világához, illetve egy korábbi pályaszakasz beszédhelyzetének és -módjának ismételt felmutatását teszik lehetővé. Végezetül a Jenei-kötetben mindig van egy-két nagy verskompozíció, ami a kötetbeli törekvés szintetizálását kísérli meg, ugyanakkor a legtöbbször megmutatja az esetleges továbblépés, a folytathatóság lehetséges irányát is. A közvetlen előzményt jelentő kötetben ezek a versek az utolsó, nem szomorú, nem vidám című ciklusba kerülnek. Szám szerint hárman. (Az egyik a cikluscímadó vers, a másik az idézett másutt esendőbb, végül harmadikként a kötetcímadó vers.) Hat kötet anyagának ismeretében nem lehet nem észrevenni, hogy Jenei Gyula költészetének – a pálya belső, rejtett mozgásai-elmozdulásai, valamint az alkotás- és alakításmód belső, rejtett mozgásai-elmozdulásai mellett – fontos sajátossága az egyes kötetek megformálásában-felépítettségében megfigyelhető s mind tudatosabbá váló szerkezeti-szerkesztésbeli belső, rejtett mozgás-elmozdulás is.
Jenei Gyula ez idáig utolsó verseskötete, Az időben rend van címmel a 2011-es ünnepi könyvhétre jelenik meg. Minden megfigyelhető és kimutatható benne, amit a megelőző köteteinek belső, rejtett mozgásainak-elmozdulásainak vizsgálata során megfigyelhettünk és kimutathattunk. A kötet élén újra programadó vagy vezérvers áll, mint a pálya kezdetén vagy látványos fordulatának meghirdetésekor. Ez a programadó vagy vezérvers (Hajnali éberség) azonban ezúttal még nagyobb hangsúlyt kap azáltal, hogy önmagában önálló ciklust alkot, s a kötet utolsó ciklusát jelentő és a kötet egészét tematizáló két másik nagy verskompozícióval (Az időben rend van; Ritmuszavar) a további ciklusok és versek keretéül is szolgál. Az egyre céltudatosabb pályaalakítás szempontjából érdemes felfigyelni arra is, hogy ez a kötetnyitó vers(ciklus) ugyanakkor a lehető legtermészetesebb módon kapcsolódik az utóbbi kötetek olyan verseinek viszonylagos, köztes alaphelyzetéhez, mint az álomhatáron, a szitál a fény, a félálom, a derengés, a hajnali lebegés vagy a lebegni címűeké. S ugyanilyen természetességgel, fél évtizednyi kihagyás után, szinte közvetlenül folytatja, továbbírja az előző kötet palimpszesztjeinek műfaját és utolsó, nem szomorú, nem vidám ciklusának kosztolányis hangvételét. Azután, annak rendje és módja szerint, sorakoznak ebben a kötetben is szép számmal a tisztelgő, megemlékező és alkalmi versek is. Csak itt nem valamely költőelődhöz vagy kortársi fotó- vagy festőművész képeihez kapcsolódnak, hanem a költő és az általa szerkesztett lap életében fontos szerepet játszó barátokhoz, ismerősökhöz, munkatársakhoz (a Vaktükörszilánk ciklus darabjaival), ezáltal is nagyon személyessé téve a kötet hangütését. Ennek a személyességnek a jegyében idéződnek meg a gyermekkori emlékképek is: az egyetlen fekete-fehér álom révén megidézett „faros busz” (Két reggel), a vonzó szőke lány a szomszédból (Megkérdezhetném), a kötet címlapján is szereplő üres bicikli (Másként mesélnéd), a régvolt szerelem iwiw-es felfedezése (Kereső), „emlékek: fagyott madártetemek zu- / hannak múlt és jövő közt.” (Úgy örömtelen). Sorjáznak, amolyan ellentételezésként, a hétköznapi élet apró eseményei és megfigyelései is (a Másként mesélnéd és az Ok és okozat ciklus versei). A korábbi eljárás- és szerkesztésmódhoz képest van azonban itt egy alapvető változás. A felidézett emlékképek, életesemények, megfigyelések, a nagyon tudatos szerkesztésnek köszönhetően, minden esetben egy nagyobb egység részeként jelennek meg, s töltik be kompozíciós szerepüket. Túlmutatnak önmagukon. Némi tudálékossággal fogalmazva: önmagukon túlmutató poétikai-strukturális szerepvállalással (is) rendelkeznek. A pályaalakítás kezdetén elegendő célkitűzésnek látszott egy elképzelt költői szerepnek való megfelelni tudás vagy egy mámoros, delíriumos együttlét hangulatának versbeli megjelenítése. Később hasonlóan fontos feladattá válhatott a gyermekkor élményeinek, szereplőinek és tájainak megidézése vagy a felnőttkor hétköznapi eseménytörténéseinek, benyomásainak lírai rögzítése. A szerző köteteiben mindegyre kutatta az életnek azokat a telített pillanatait, amelyekben mindezek az élmények, szereplők, tájak, események, benyomások összesűrűsödtek és érvényes módon megközelíthetőekké váltak. Már-már monomániás következetességgel tárta fel és jelenítette meg azokat az átmeneti, köztes léthelyzeteket (álom és ébrenlét, úszás és lebegés, elutazás és megérkezés határmezsgyéit), amelyekben a pillanat telítettsége megragadható és megmutatható volt. Alkotói erőfeszítéseinek köszönhetően, az évek során, sikerült kialakítania egy csak rá jellemző egyéni látásmódot és versbeszédet, mely alkalmassá tette őt a múltbeli emlékek és a jelenbeli élmények időtlen, mert művészi rögzítésére, az idő(múlás) pillanatnyi megállítására, az emlékek és élmények lírai kimerevítésére. Az idő(múlás) megállításának, az emlékek és élmények kimerevítésének a pálya során számtalan kivételes példáját adta. Verssorokat, versszakokat, versciklusokat és versesköteteket egyaránt. Az emlékezetes verssorok, versszakok, versciklusok és verseskötetek jelentőségüket azonban sokáig mindenekelőtt az önértékükben hordozták. Úgy tűnik, a szerzőben körülbelül az utóbbi három kötet megszületésének (az elmúlt egy évtizednek) az időszakában tudatosult igazán, hogy valódi költői feladata ennél és minden korábban elképzeltnél sokkal nehezebb. A dolognak számára minden korábbinál komolyabb a tétje, minden korábbinál magasabbra kell helyeznie a lécet. Ekkortájt merült fel benne a személyiség újraépítésének és az életmű, a korábbi szövegek újraírásának a gondolata és az arra való törekvés. A felismerés tudatosulásának biztos jeleként, körülbelül az ezredforduló időszakától kezdett el nagy kompozíciókban – legyünk ennyire fennköltek: élet és életmű egységében – gondolkodni. Elkezdett tehát tudatosan és átfogó értelemben véve komponálni, tervezni, szerkeszteni, formássá tenni. Már nem egyszerűen egy-egy emlék vagy élmény megszólaltatása vagy megjelenítése volt a lényeges kérdés a számára, hanem alkotó és alkotás egészének és egységének a minél hitelesebb és érvényesebb kifejezése és kifejeződése. Alkotó ember akkor ad olyan címet legújabb kötetének, hogy Az időben rend van, ha eljut alkotói léthelyzetének ilyen mély és őszinte megértéséhez. Vagyis akkor, ha az idő rendben van nála. Akkor, ha az idő rendben van benne. Jenei Gyula legutóbbi kötetével legfőképpen azt bizonyítja, hogy életének és pályájának annál a szakaszánál tart, amikor nála és benne az idő rendben van.
Az idővel való összhang megteremtésének és megteremtődésének azonban természetesen megvannak a maga alkotói és emberi előzményei és következményei. Az új kötet vagy kötetek után végképp bizonyossá vált, hogy Jenei Gyula pályáját és költészetét nem lehet kötetek vagy korszakok mentén tagolni és értelmezni. Kötetei és korszakai szervesen egymásba illeszkednek és egymásra épülnek. Egyetlen tömböt, egységes egészt alkotnak. Lényegük éppen belső egységességük, belső szerveződésük. Nem részeikben, hanem egységükben hordozzák önadottságukat. Egységük az önadottságuk, önadottságuk az egységük. Többek között ez a magyarázata annak, hogy korábbi köteteinek sorai, szakaszai, motívumai rendre visszatérnek és természetes módon simulnak bele későbbi köteteinek versszövetébe. Gondoljunk csak az előző kötet palimpszesztjeire és önpalimpszesztjeire, a mostani kötetben például a „(két zárójel közé szültél, anyám)” pályakezdeti sorának, a hajdani családi fotó emlékének új versbe vagy a mellérendelő című párvers második darabjának Anyám címmel és a Törékeny című versnek egy új ciklusba illesztésére. S a példák sorát folytathatnánk. Egy a lényeg: Jenei Gyula mára kialakított egy csak rá jellemző lírai szemlélet- és beszédmódot, amelyet kötetről kötetre tökéletesített, maga képére formált, mígnem mostanra szinte tökélyre fejlesztett. Nem véletlen a kötetei megjelenése közötti rendszeres négy-ötévnyi intervallum. Visszatekintve pontosan látható, hogy mindig akkor jelentkezett újabb verseskönyvvel, amikor úgy érezte, a lírai szemlélet- és beszédmód tökéletesítésében, megformálásában újabb szakaszhoz érkezett. Akkor állított össze és adott ki új kötetet, amikor úgy érezte, ismét közelebb került valamelyest az idő(múlás) költői megragadhatóságához és megjeleníthetőségéhez. Közben mindegyre kereste saját múltjában és jelenében az idő(múlás) költői megragadására és megjelenítésére legalkalmasabb költői tárgyakat. Pályája során számtalan apró emlékképet és élménypillanatot örökített meg sikeresen. S néhány kivételesen szerencsés esetben ezeket a lírai mozaikokat nagy verskompozíciókban, telített versszerkezetekben összegezni is tudta. Mégis mindvégig az idő(múlás) lényegiségének, személyes átlényegítésének, a lehető legmélyebb és legőszintébb át- és megélésének kérdése és alkotói feladata lebeghetett a szeme előtt. Ehhez kereste a legmegfelelőbb, az igazán fajsúlyos költői tárgyat. Az időben rend van kötet legtragikusabb és legfájdalmasabb tanulsága az, hogy a kötet szerzője ezt a régóta keresett és folytonosan megkísértett legmegfelelőbb és legfajsúlyosabb költői tárgyat éppen édesanyja halálos ágya mellett, édesanyja haláltusájának végigkövetésében találja meg. Az évek során tökélyre fejlesztett költői eszköztárát akkor tudja a legérvényesebben és a legerőteljesebben alkalmazni, amikor éppen elveszíti azt, akinek ennek az eszköztárnak az alkalmazását, vagyis az életét, létezését, az időben való létét egyáltalán köszönheti. Kegyetlen dolog a sors! S kegyetlen a költészet is! A kettő együtt meg időnként elviselhetetlen tud lenni! Versnek mégis születnie kell. Meg kell születnie. Az időben rendnek kell lenni.
Jenei Gyula ez idáig utolsó verseskötetében minden az időben rendnek kell lenni felismerésének rendelődik alá. A szerkezetben látszólag semmi nem változik a korábbiakhoz képest. A nagy verskompozíciók szépen keretbe foglalják az egyes ciklusokat. Az álomhatáron-lét vershelyzetével és asszociációs versbeszédével természetes módon kapcsolódnak a megelőző kötet és kötetek versvilágához. A tisztelgő, az emlékképeket és a hétköznapi pillanatokat felvillantó versek szépen önálló ciklusba rendeződnek. Csak éppen itt is érdemes figyelni az alig észrevehető, rejtett elmozdulásokra-elmozdításokra. A tisztelgő versek közül például néhány időközben emlékverssé változik: az Ingek és öltönyök, a mottó tanúsága szerint abból az alkalomból születik, hogy „S. Gy. nem dedikál”, a Nem maradt idő egy kedves munkatárs, „P. Z. halálára” készül, s a „Körmendi Lajos képverseit nézve” írott kéttételes „ráktérkép” sem kaphat más címet, mint Ver(s)ziók a halálra. A leghétköznapibb esemény, megfigyelés vagy emlékkép is mindegyre az idő múlására, az élet múlandóságára figyelmeztet. A Míg el nem tűnünk az utolsó sor zárlatából veszi a címét: „míg el nem tűnünk az égi locspocsban.” A Mohóvá tett az öregedés ötsorosa így szól: „húszévesen, ha eszébe jutott / a halál (gyakran megesett), / tíz év haladékkal beérte volna. / negyven után kevesellné, / újabb húszat ha ígérne valaki.”  A Belefárad így kezdődik: „mert belefárad az ember, nemcsak / a harcba, sebekbe, de abba is, hogy föl / kell kelni, gatyát venni, zoknit húzni, / végezni a napi tennivalót, rohanni.” S mi más lehetne a befejezése: „belefárad a betegségtől, halál- / tól való félelembe – ahogyan az apja is.” A „félálom-versek” közül a Hajnali ébredés lezárásakor is a halál gondolata merül fel: „nem tudtam aludni, csak forgolódtam, / pedig nem volt gondolatom / akkor épp a halálra.” Sajátosan „jeneis” megoldás ez megint: tagadással állítani, elhallgatással kimondani valamit. Azt sugallni, halkan, rejtetten: ha akkor éppen nem gondoltam a halálra, akkor lehet, hogy máskor meg mindig is a halálra van gondolatom. A kötetcímadó vers lírai alanya régen halott nagyanyja és nagyapja alakját idézi fel, s egy régi fénykép (és korábbi Jenei-vers) segítségével a szüleiét, akiket még „nem kezdték ki túlságosan / a hétköznapok. Még nem kezdte ki őket / az öregség, a rák.” A kötetzáró, Ritmuszavar című vers, szintén álmatlanságban és szívritmuszavarban (extraszisztolé) szenvedő beszélője folytonos halálfélelemmel küszködik éjszakánként: „én félve vergődöm, forgolódom / az ágyban. nem is egyszerűen / félve, hanem befelé szűkölve, / rászűkítve a félig még kába tudatot / az elmúlásra. lábam, kezem kihűl, / miközben kiver a veríték. / nem ismeretlen ez az extramicsoda- / félreverés. csak korábban ritkán jött, / ritkán ijesztgetett. most meg sűrűvé / veri bennem a halálfélelmet, / légüres térben lebegő tárgyhoz / teszi hasonlóvá a valóságot.” A végső ponthoz érkeztünk. Mindenféle értelemben. Minden egy irányba mutat. Minden egyetlen cél szolgálatába van állítva. Látszólag minden úgy működik, mint eddig. Valójában mégis alapvetően másként. A gondosan összeállított és a már jól megszokott, magas színvonalon kidolgozott ciklusok, melyekből korábban egy teljes kötetnyi versmennyiség is kitelt, most csak amolyan háttérül, hangulati felvezetésül szolgálnak a kötet középponti ciklusának és verseinek a számára. Jenei Gyula ez esetben is egy alig észrevehető, rejtőzködő mozdulattal, mégis lényegileg módosít költészete addigi irányán és irányultságán. Teszi ezt ezúttal is és valójában egy nagyon határozott szerkesztési-szerkesztői mozdulattal. Első pillantásra valóban továbbra is a hagyományos kötetfelépítést és tematikát követi, ugyanakkor a kötet centrumába mégis egyértelműen az Egy érzés leltározhatatlansága ciklust állítja. Csak a figyelmes olvasó veszi észre, hogy a látszólag arányosan tagolódó kötetet – mind a versszámot, mind a terjedelmet illetően – ez a középponti ciklus uralja. (A versszám és a terjedelem is közel annyi, mint az összes többi ciklusé együttvéve.) A többi ciklusnak a halál- vagy elmúlásközeli tematika felé való elmozdítása pedig szintén a kötet szerkezetileg is kiemelten kezelt ciklusának kizárólagosan halál- és elmúlásközeli tematizáltságát alapozza meg, és szolgálja is egyúttal.
Az Egy érzés leltározhatatlansága ciklus tizenkilenc versből áll. Összességében amolyan lírai naplónak tekinthető. Nemcsak szerkezetileg különbözik a kötet többi ciklusától, hanem hamarosan kiderül: tematikus értelemben is. Míg a többi ciklus lírai beszélőjét a folytonos halálfélelem nyugtalanítja, addig a lírai napló írója, édesanyja sorsának tragikus végkifejletét napról napra nyomon követve, már közvetlenül a haláltudat élményével szembesül. A két, önmagában is rettenetes és nyomasztó érzés (a halálfélelem és a haláltudat) közötti, egyáltalán nem elhanyagolható különbséget rögtön a ciklus első darabja (Aggódások) pontosan érzékelteti is: „úgy aggódtam anyáért, ismételgette / kisfiunk, amikor kórházba került / a feleségem. gyerekkoromban / így aggódtam én is. féltem // a haláltól. (most is félek, persze, / csak valahogy másként.) haltak / körülöttünk a szomszédok, / s én fohászkodtam istenhez: // ne haljon meg anyám. apám / se. nanó se, és én se.” Később megtudjuk, hogy a fohász segített, hiszen az apa komoly gyomor- és szívbetegsége ellenére még élt vagy huszonöt évet, s az anya is életben maradt, minden szenvedés és a sorozatos műtétek ellenére, egészen a lírai napló írásának idejéig. A halálfélelemmel, majd a haláltudattal való szembesülés utáni, még lehetetlenebb és még elviselhetetlenebb létállapot bekövetkezéséig: „apámért már nem aggódom. / anyámért már nem aggódom.” Ez az igazán felfoghatatlan és feldolgozhatatlan tudat- és létállapot! A megváltoztathatatlanság és a tehetetlenség tudat- és létállapotáé! A lírai naplónak, ennek megfelelően, alapvetően két rétege lesz. Az első az epikus, az objektív réteg, amely versről versre igyekszik hírt adni a napi történésekről az anyának az otthonból a kórházba kerülésétől a beteglátogatások eseménytelenségén és mind gyakoribb elmaradásán át a tragédia bekövetkezéséig és a temetés megszervezéséig. A verses napló másik rétege a lírai, szubjektív réteg, amely a napi történések által kiváltott személyes érzésekről, kétségekről és dilemmákról számol be, az előzőnél természetesen sokkal nagyobb részletességgel és alapossággal. A szerző ebben az esetben és ebből a szempontból is egy átmeneti, köztes vershelyzet és beszédszituáció kialakítására törekszik. Mindenekelőtt igyekszik elkerülni a választott műfajban és témában óhatatlanul benne rejlő buktatókat. Nem enged annak a csábításnak, hogy a tragikus eseményekről túlzottan, netán túlzóan naturalisztikus vagy sokkoló részletezettséggel számoljon be. S nem enged annak a kínálkozó csábításnak sem, hogy személyes tragédiájának leírásával könnyes-bús önsajnálatba merüljön, s az olvasóból sajnálkozó és együtt érző könnyeket fakasszon. Célját most is azzal éri el, hogy sikeresen választja meg azt a köztes, átmeneti (el)beszélői határhelyzetet, amelyben a naplóréteg objektivitását és a lírai réteg szubjektivitását egymáshoz közelítheti, észrevétlenül egymásba csúsztathatja. A naplójelleg adatszerűségét személyes elemekkel élénkíti, a lírajelleg személyességét, elfogódottságát pedig távolságtartással, kíméletlen őszinteséggel tompítja. Az anya alakja már a kezdet kezdetén idegenségérzetet kelt: „anyám arca izzadt és zsíros. / amikor megcsókolom, zavar, / hogy ragadós és nyirkos-hideg / a bőre.” (Anyám). Az otthonba kerülve, ügyetlenül, elhunyt férje öltönynadrágját ajánlgatja a nővéreknek (Törékeny). Kórházba szállításáról mindössze egy telefonüzenet révén értesülünk, az Anyám kórházban című hosszú vers elején. Sokkal részletesebb leírást kapunk viszont arról a tudati villódzásról, ahogyan a hír a beszélőben ösztönösen összekapcsolódik a nagyfiától születésnapjára kapott toll elvesztése miatti aggodalmával („most arra gondolok, milyen / érdekes, anyám kórházban van, vért / kap, az orvosok sem tudják, mi baja, / akár meg is halhat, s ezt én viszonylag // nyugodtan viselem, de a toll hiánya / megráz”). A látogatás kapcsán is csak annyit tudunk meg a beteg állapotáról, hogy „anyám nem volt jól, / de annál mégis jobban, mint vártam”. Inkább arról értesülhetünk, milyen zavartan dolgozzák fel a gyerekek az eseményeket (Pedig csak hétvégeken), s arról, hogy a haldoklás első jeleit látva, úgymond, „magamra gondoltam, / akármilyen közhelyes, / hogy huszonöt év múlva / egy másik ajtóban én leszek.” (Másik ajtóban). Természetesen és jó érzékkel a halál bekövetkezéséről sem kapunk részletes leírást, helyette az újabb telefoncsörrenés miatti mindinkább erősödő nyugtalanságról értesülünk. Az eseménytörténés elmondásának, az általa kiváltott érzelmi hatásnak, egyúttal a versciklusnak a csúcspontja egy páros vers, amelynek első tagja ugyanazzal a döbbenetes, tehetetlen és reménytelen sorral zárul, amellyel a következő kezdődik: „jó lenne már, ha meghalnál, anyám” (Várom a telefont; Jó lenne már). Nincs tovább. Befejeztetett. Marad a tények rögzítése. A csekélyke hagyaték leltárba vétele és a közvetlen halálok dokumentálása (Egy érzés leltározhatatlansága; Gyerekkorom egéről). Egyébként meg: „nincs miről / beszélnünk. csak a sütemény konkrét / a tányéron. csönd és hit dolga / a többi. türelemé.” Csak most tűnik fel, hogy ennek a kezdetben meglehetősen idegenül ható kisbetűs, mégis mondatvégi pontokkal a sorok belsejében és áthajlásokkal, szómetszésekkel a sorvégeken sűrűn megakasztott szaggatott, zaklatott, „dadogó” versbeszédnek milyen drámai ereje tud lenni! Vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni, tudjuk jól, de amelyekről valahogyan mégis muszáj beszélni. Az anya és az apa halála után magára maradt embernek, ha ráadásul még költő is, egyenesen kötelessége a (vers)beszéd. Ez a dolga. Neki ez a dolga. Egyébként meg: „megy minden tovább – / s az idő majd rajtunk is betelik.” (Majd amikor)

Vissza a tetejére