Az erdélyi harisnya (Székely Csaba: Bányavidék)

 

Székely Csaba: Bányavidék. Drámatrilógia. Magvető, Bp., 2013

 

Székely Csaba könyv formában is megjelent drámatrilógiájával, a Bányavidékkel nagyon beletalált a korhangulatba. De nem azért, mert a 21. század elején az erdélyi hétköznapokat vitte színre. A marosvásárhelyi születésű író műveiről sok minden elmondható, de hogy bármiben is a sok évtizede oly divatos – valójában velejéig hazug – Erdély-romantikát egy porcikájában is hordozná, hát az nem. A sok évtizede úgy értendő, hogy már anno, vagyis a manapság porrá gyalázott „komenizmusban” is éppen elég hamis romantika lengte be a drága Erdélyt meg a legmagyarabb székelyeket honunkban. Hatalmon és (akkori) ellenzékben egyaránt. S tán akkor sem tévednénk túlzottan nagyot, ha ezt a hamis alapállást tovább kívánnánk keresgélni a még korábbi magyar múltban.

Ám a lényeg az, hogy Székelynek ehhez az egészhez túl sok köze nincsen. Nemcsak a hamis látszathoz, nemcsak a mai és múltbeli giccses áhítathoz, de egyáltalában magához Erdélyhez mint különös történeti-kulturális jelenséghez sem. Éppenséggel ott játszódnak a drámái, annyi. Hiszen onnan valók emberi-művészi tapasztalatai. Néhány szó esik is a hegyekről meg a népszokásokról, de utóbbiról csak a magyar tévéstáb vonatkozásában, amelyik kedvéért a helybéliek fölveszik az „erdélyi harisnyát” (Bányavirág). Valójában a darabokból hiányzik bármiféle nemzeti-etnikai sajátosság. Az a néhány keserű reflexió, ami az aktuális magyarkodásról szól, leginkább a Bányavakságban, pusztán szórakoztató elem. Tényleg teljességgel mindegy, hogy a színen székelyek, partiumiak, magyarok, vagy ahogy a fülszövegben Parti Nagy Lajos is írja, akár „oroszok, írek, hottentották” jelennek meg. Székely művei „posztnacionális” helyzetet mutatnak, vagyis a legigazibb jelenkort. Az erodálódó nemzetállamok, a szisztematikus manipulációval mélyített etnikai-vallási ellentétek, és nem utolsósorban a tragikusan növekvő társadalmi különbségek globális világában. Ezen belül is azt a nyomasztó módon duzzadó embertömeget vizsgálja a szerző, amelyiket szokás prekariátusnak, vagyis mai proletariátusnak, veszteseknek, felesleges embereknek és még sok másnak titulálni – jóérzés és világnézeti irányultság szerint sajnálkozva vagy éppenséggel gyűlölködve.

Az ún. jóléti államok megszűnése/megszüntetése után a világ gazdagabbik felén is megjelentek és egyre növekvő kilátástalan szegénységben léteznek „alsócsehovi”  figurák, ahogyan szintén Parti Nagy titulálta Székely hőseit, s ezek csekély eltéréssel mindenütt hasonlók. Tolsztojt parafrazálva azt mondhatnánk: manapság nemcsak a boldog családok egyformák, hanem a boldogtalanok is egyre inkább. A lakóparkokba mint luxusbörtönökbe magukat bezáró jómódúak örömei és gondjai is egyre inkább egyneművé válnak Indiától Argentínán át Oroszországig, ahogy a világ szegényeinek örömei és szenvedései is egyre inkább hasonlók lesznek Kaliforniától Magyarországig vagy éppenséggel Erdélyig.

Talán innen nézve nem oly meglepő, bár semmivel sem kisebb érdem, hogy a szerző már korábbi művével, angolul íródott rádiójátékával brit irodalmi versenyt nyert. Manapság a komolyan vehető irodalom gyakran eleve világirodalomként jelentkezik. A sok mindenben joggal, bár teljesen fölöslegesen gyalázott globalizáció a nemzeti-helyi tarkaságot minden romantikus erőfeszítés ellenére monokrómmá-egyneművé mázolja át. Ezért aztán soha olyan könnyen nem érthették (volna) meg egymást a világ más-más sarkában élők, mint most. És soha olyan könnyen nem élhették át az olvasók a világ más-más sarkában író, de hozzájuk szóló alkotók műveit, mint most. Vagyis a lehetőség, az ambíció és a kényszer is a nagyvilág felé szorítja a művészt. Nemcsak az írót egyébként.

Így aztán a három kamaradarab, a Bányavirág, a Bányavakság és a Bányavíz nemcsak a magyarországi színpadokon nem kíván semmiféle magyarázó kommentárt, jószerivel másutt sem fog a világon. Talán csak a fordításuk lehet a szokásosnál is nehezebb. Talán csak ez gátolhatja szerzőnket a további sikerekben. Ugyanis Székely bravúros nyelvezete nem pusztán valami többlet, a szórakozást fokozó adalék, miegymás, nem „pusztán” a megformálás kifinomult eszköze. A nyelvezet ezúttal a drámák lényegéhez tartozik. A különös szórend, a plasztikus, már-már naturalista jelzős szerkezetek, a nyelvi és élethelyzetbeli félreértésekből táplálkozó groteszk, sokszor egyenesen durva félreértések, meg az ebből fakadó, néha harsány humor, a nyers trágárság találékony cifrázása, és még hosszan sorolhatnánk, mire gondolunk. Ez a teremtett nyelvi világ hordozza a sajátos emberi (színpadi) világ esszenciáját. Másként beszélnek, mert mások. Akaratlanul József Attila soraira gondol az ember: „Uj nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj” (A város peremén). Új nép, valóban, másként ejtik a szót. A néző érti őket, mégis idegenül hatnak rá a saját maga által is forgatott szavak. Ismerősen idegen minden.

A kimondott szavak – a színpadon természetüknél fogva mindig súlyosabbak, telítettebbek, mint a való életben – szinte önmagukban elégségesek ahhoz, hogy elfogadjuk a színpadi játék korántsem természetes csináltságát Székelynél. S mivel a szó a fő drámai elem, érthető módon egyéb (gazdag díszletezés, jelmez, maszk, világítás, technikai effektusok stb.) nem is nagyon kell a hatáskeltéshez. Ezért olyan élvezetesek olvasva is színművei. Másrészt Székely Csaba nyelvezetének különössége, de egyszersmind földhözragadt maisága sajátos határterületre helyezi a drámai szituációkat. Olyan színpadi valóságot él át a néző, amelyik egyszerre szinte kézzelfoghatóan naturális, mégis tandrámaszerűen sűrített. Elidegenített valamelyest. Nem tudunk közömbösek maradni, de végig a megfigyelő helyzetében vagyunk olvasóként és nézőként egyaránt.

A keserű reménytelenség mint alaphelyzet meghatározza az összes darabot és szinte kivétel nélkül minden figuráját. Mint a prekárius lét lényege, a társadalomból való végleges kivetettség, a perspektíva hiánya, a jövőtlenség kérlelhetetlen tényként adva van ebben az erdélyi miliőben. Vagyis olyanok az életkörülmények, amelyek igazi emberi életre alkalmatlanok. Mit kezdhet magával az ember, ha semmilyen lehetősége sincsen? A bánya, amelyik a ceauşescui időkben még a megélhetést adta, bezárt, más nincs, és senki nem is tervez ide semmit helyette. Ha nincs munka, semmi sincs. Nemcsak pénz nincs, ami persze nem elhanyagolható tényező, hanem a társadalmi lét komolysága, felelőssége is elvész. A prekárius létezés lebontja, szétzülleszti, infantilizálja a személyiséget. Székely Csaba hőseinek borzalmas az életük: alkoholba és öngyilkosságba menekülnek, mert a legfontosabbat, a méltóságukat már elvesztették. S ez a (legsúlyosabb) veszteség teszi őket végül komolytalanná, s nemegyszer röhejessé, akármennyire szánandók is.

A néhány szereplős kamaradrámákban alig történik valami köznapitól elütő. A dramaturgiai csúcspontokban sem robban ki valami új vagy más, csak letagadhatatlanul fölfeslik a szörnyű élet monotóniája. A szereplők még azt a kevés önáltatást sem engedhetik meg maguknak ezekben a „nagyjelenetekben”, amit amúgy hőzöngéssel és főleg a folytonos pálinkaivással addig megtehettek. Az első darab, a Bányavirág rettenetes tanulsága: sem szeretettel, sem szerelemmel, sem barátsággal nem tudnak már egymáson sem segíteni ezek az emberek. Az egyetlen célszerű gesztus az öngyilkosság, ennek árán a másikat legalábbis egy rövid időre megszabadíthatjuk attól a tehertől, amit a létünkkel okozunk neki. A Bányavakságban azzal kell szembesülni, hogy ebből a világból hetedíziglen sincs menekülés. A reménytelenség, a züllés visszarántja a gyerekeket is, hiába próbálnak utolsó emberségükkel segíteni nekik a szüleik. A harmadikban, a Bányavízben pedig nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a mocsárban az utolsó „megmentő”, a szerelem sem működik, és hiába áldozza föl magát valaki a következő generációért, a múlt szó szerint ott bimbózik a jövő méhében.

Még elsorolni is riasztó az emberi nyomornak ezt a három tételét, a néző és olvasó mégsem fordít hátat ennek az erdélyi világnak. Székely hősei ugyanis a finom groteszktől a majdnem bohózati, Nóti Károly-os humorig a legszélesebb skálán szólalnak meg. A román rendőr és a magyar nő nyelvi félreértésekből táplálkozó párbeszédén (Bányavakság) az olvasó (a néző is a színházban) könnyesre röhögi magát, holott arról van szó, melyikük milyen szörnyű tragédiában veszítette, veszejtette el a párját. A trilógiát minden ízében átható humor több célt szolgál. A szörnyűség komolytalanságát ábrázolja, de a nézőt is igyekszik kelepcébe csalni. A humor behálóz, nem engedi eltolni azt, amit a maga keserűségében már régen elutasított volna a befogadók jó része.

A 21. századi nyomor olyan totális, hogy nemzedékek sorát képes a szemétdombra hajítani. Úgy zabálja föl a testet és a lelket, úgy zilálja szét a személyiséget, hogy a nyomorgó hamarosan „igazolja” a fölötte kimondott ítéletet: csak kolonc a világ (az adófizetők) nyakán. A nyomorultak árulásai, bűnei, hazugságai, persze, semmivel sem undorítóbbak, mint a jómódúakéi, csak pőrébbek. Belátható, ha a humanista együttérzés azért szólal meg valakiben, mert a jó szegényeken megesik a jó szív, akkor vagy a képmutatás sötét álarcát vagy az ostobaság bamba maszkját viseli az illető. Így igaz, de akkor hogyan tovább?

Székely Csaba egymást követő darabjaiban egyre durvábban leplezi le a témáját. Az utolsó, a Bányavíz pedofil, züllött papjának figurája a magyar közízlés határait feszegeti. Az idén került színre Budapesten. Nyílt hadüzenet nem olvasható sehol az egyház részéről, de az informális kapcsolatok hajszálereiben lecsuroghat a rosszalló üzenet. (Ahogy nem olyan régen az amúgy világszerte roppant népszerű, három évadra tervezett Borgiák tévésorozat esetében is. Két széria után egyszeriben bejelentette a producer, hogy a harmadikat nem forgatják le, pedig az Egyesült Államokban a rajongók még tüntettek is a folytatást követelve.) Székely Csaba otthon is kapott már és kaphat is még hideget-meleget. Ez egyeseknek tetszhet, másoknak nagyon nem. Így aztán igazán fontos józan véleményt formálni három roppant sikeres darabjáról.

Úgy a kötet felénél, már a második darab, a Bányavakság olvasásakor is, a trilógia kezd egy körben forogni. Valahogyan a „művészi ügy” nem halad előre. A kulisszák, az alaphelyzet, a megközelítési mód, a tanulság, minden ugyanaz, csak egyre sötétebb, markánsabb, brutálisabb színekkel festi a szerző ezeket. Emiatt úgy érezzük, az első műhöz, a Bányavirághoz képest távolodunk lelkileg a szereplőktől. Egyre inkább kívülálló megfigyelővé válunk, lassacskán úgy nézzük ezt a viszolyogtató embergyülekezetet, mint valami taszító egzotikumot. Hiszen a hazugságok, önpusztítás mellett már gyilkosságokkal, rablásokkal, pedofíliával szembesülünk. Türelmünk, empátiánk alig tart ki, ha a kíváncsiságunkat nem is veszítjük el. A néző és olvasó nem unatkozik, ami nagy dolog. Mégis valami nem stimmel. A folytonos önreflexió az első darabban (Bányavirág) nyilvánvalóvá tette, ezek az emberek a magukról mutatott röhejes látszat ellenére tisztában vannak a helyzetükkel. S ez őrizte meg őket személyiségük roncsain is embernek. Innen nézve az öngyilkosság – mint az életre adott egyetlen lehetséges és hiteles válasz – nem pusztán sajnálatos, hanem lázító. A belső őszinteség, a szembenézés bátorsága fegyverezte le a nézőt, ezért érezte minden idegenségük ellenére is olyan közel őket magához.

A másik két darabban (Bányavakság, Bányavíz) egyre halványodik ez a mozzanat. Jellemző, hogy a Bányavíz öregasszonya szinte végig bolondnak tetteti magát. Sem magának, sem másnak nem vallja be a múltat és a jelent, pedig talán ő a legbátrabb és leginkább emberséges figura. Így aztán a néző/olvasó egyre nehezebben találja a lelki fogódzót, ami segíthetne abban, hogy a magáénak, személyes ügyének érezze mindazt, amit a szereplők átélnek. A megpiszkált hangyaboly izgalmas látványt kínálhat, de a hangyalét valóságáról nem mond semmi igazán fontosat.

Talán nem véletlen, hogy Székely Csaba sem folytatta a bányaügyeket, és igyekszik egészen másfelé fordulni színpadi szerzőként. Történelmi téma, zenés darab, valami más kell, úgy véli. Joggal. Amúgy is szüksége van kellő mennyiségű belső harmóniára és humorra ahhoz, hogy az elmúlt néhány év sikerszériáját képes legyen elviselni.

A kötet végén a szerző ironikus és kedves köszönő sorokat ír sokaknak. Elsőül is Anton Pavlovics Csehovnak, aztán Martin McDonaghnak, a brit sikerszerzőnek és az erdélyi valóságnak. Csehov és McDonagh mániásan szinte ugyanazt írta, írja minden művében, az erdélyi valóság pedig – joggal félünk tőle – nem fog egy csapásra Tündérországgá változni. Ha a szerzőnek szerencséje lesz, és sikerből meg küszködésből megfelelő elegy jut ki neki, továbbra sem fog tudni ellenállni a valóság mint téma csábításának. Ha nem is a Bányavidékről, de talán valami ahhoz hasonlóról ír majd később megint. Székely Csabásan, ahogy megszerettük, mégis másként. Remélhetőleg úgy, hogy a „művészi ügy” előbbre haladjon.

Vissza a tetejére