A felbomlás és remény variációi (Térey János: Moll)

 

Térey János: Moll. Libri Kiadó, Bp., 2013


Mostanában egyre gyakoribb a hiábavalóság érzésének egyéni és közösségi megtapasztalása. Mintha az akarat, az erőfeszítés folyamatosan a semmibe hullana. Mintha nem lenne értelme, mintha felesleges lenne, mintha, mintha, mintha…
            Az elején vagyunk, benne vagyunk, esetleg túl vagyunk? Hogy min is? A korábban biztonságot adó természeti-tárgyi-társadalmi struktúrák szétesésén, felbomlásán. Egy a felszínen néma kataklizma szenvedő alanyai vagyunk.
            Térey János legújabb, Moll című verseskötete erre az általános hangulatra rímel, ezeket a homályos, mélyben kavargó érzéseket artikulálja, s talán ezért is ilyen megdöbbentő a hatása. Mert ez a világunk. Ez a mi Magyarországunk, Európánk, egész civilizációnk. Térey módszeresen, szigorú logikai rend szerint sorakoztatja az elmúlás, a bomlás tényeit. Látlelet egy kultúrkör végéről. A szépen megkomponált kötet egyszerre szembesít az itthoni valósággal, a tágabb európai renddel, politikával, történelemmel. Szembesít a nővel, férfival, szerelemmel (vagy annak hiányával), metafizikával (és annak hiányával).
            James Ensor szponzora voltam: a kötet nyitánya, előhangja. Rendkívül erős felütés, mely megadja az alaptónust (ez nem éppen moll): az az Európa, amelyet ismertünk, tudtunk, melyet sajátunknak tartottunk, nincs többé. „ A karneválnak most aztán vége.” Európa (Brüsszel) azt a kereszténységet tagadta meg, amelyen megszületett, s mivel megsemmisítette létezésének alapjait, „A Halál hajszolja”. A kultúra nélküli piac, az illuzórikus európaiság mögött a nagyon is valóságos pusztulás leselkedik, erről tudósít a „Falevélre írt Sybilla-jóslat”. Túlélhető ez az apokalipszis? Lesz folytatás? Jön tavasz a télre? A „Kitelelt a hazám, haldokló Európa” nem túl meggyőző válasz.
            A kötet második fejezete, az első versciklus, a Magyar mennyasszony. Itt vannak a kötet legnagyobb, legsikerültebb versei. A Fürdőhely, futtában, a Szeretetlen Margit, a Köztisztaság tér vagy a Magyar közöny remekművek. A széthullás, elveszés hol a tárgyi világban, hol a természetben, tájban, hol a férfi-nő kapcsolatban, hol pedig a történelemben, politikában villan fel. Bihar „véraláfutásos” földje temette maga alá a hajdani szakralitást, a szegénység és igénytelenség romba döntötte a fürdőhely (Fonyód) hajdani villáit. Itt még a házasság, a család sem menedék, pusztán a halál egy szokatlan kerete. A Szeretetlen Margit minden bizonnyal az elmúlt évtizedek legzseniálisabb balladája. Így és ilyet Sinka István írt utoljára. A ballada zárlata („Nyár derekán – így mondják – / Meghűlt, és harmadnapra / Belehalt a hidegbe. Bihar.”) hallatlan nyelvi erővel sugallja a feltámadás reménytelenségét. De ne felejtsük el megemlíteni a ciklus közéleti, aktuális utalásait sem. Térey Ady profetikus hangját imitálva („Fölpaprikázva, s megvezetve népem, / Nyakadban ízlésed szerinti úrral…”) egy magyar végítélet (alázúduló vörösiszap) vízióját festi. Elgondolkodtató, s talán nagyon is helyénvaló felvetés a magyarországi vörösiszap-katasztrófa metafizikai távlatba helyezése, hiszen ilyen horderejű események véletlenül nem történnek. Ez akár valami nagyobb történés meghatározó részlete is lehet. Néhány évszázaddal korábban Janus Pannonius Az árvízben ehhez hasonló látomást rögzített, s lám…
            Mielőtt túlságosan belebonyolódnánk a magyar apokalipszisbe, térjünk rá a következő ciklusra, A fehér emberre. Egyértelmű, hogy az európai, leginkább a latin–germán–angolszász civilizáció agonizálása áll a középpontban. A fehér ember, akinek léte „halálra mutató nyílvessző”, elérkezett lehetőségei határához. Kultúrája dekadens: „a holtak szigetére szerveztek járatot”, „A plazma előtt duzzog, ennyi maradt.” Utolsó civilizációs teljesítménye, a popzene, szánalmas, groteszk állapotban jutott el a végső kiüresedésig, megfeneklésig.
            Milyen világ ez? Vagy inkább kinek a világa? Megkapjuk rá a választ: „Az ötödiken áll cigarettázva az erkélyén, / Masszírozza öreg mogyoróit a Sátán.” Igen, láthatólag ez az ő világa. Valójában ez egyáltalán nem meglepő feltételezés. Amennyiben a kötet világképi hátterében egy csak metafizikailag értelmezhető széthullás, hanyatlás áll, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy igen, ez nem is lehet másképpen. A kereszténység generálta kultúra, amelynek Térey kitűnő és érzékeny ismerője, kezdetektől fogva (Utolsó vacsora) a Sátánnak kiszolgáltatott világként értelmezi saját létét. (Ez a tapasztalat már az előző versciklust is meghatározta, a feltáruló magyar tájban, mintha Krasznahorkai Sátántangója elevenedett volna meg.) Vége van itt mindennek: „Ez a kocsma intim, mint egy becsukott daloskönyv. / Érezni világvégisége ritka súlyát. / Minden érdeme mínuszban.”
            A kötet harmadik, rövid prózákat, „egyperceseket” tartalmazó ciklusa (véleményem szerint) a gyenge pont. Természetesen itt is vannak figyelemre méltó írások, értjük a világképi utalásokat, de összességében mégsem alkotnak olyan szerves egységet, mint a többi fejezet. Jó néhány írás (például az Appendix és Epigon, a Főtisztelendő Superintendentia!) kifejezetten modoros, ide nem illő. Az írások közül a kötet egészébe leginkább a nyitódarab illeszkedik, az Akarat. Úgy vélem, hogy kulcsműről van szó, amely vissza és előre is egyaránt magyarázza, értelmezi a kötetet. A tipográfiailag szándékoltan jelentéktelenített idézet némi túlzással világdrámává tágítja a művet. A tudományos idézet szerint a világ kilencvenhat százaléka sötét anyag és energia. E szerint négyszázaléknyi esélyünk van, ami kétségkívül nem valami jó arány. Érthető hát, hogy „Brüsszel azóta kivonult Krisztusból”.
            Egyek vagyunk a nyomorúságban, egyek a szenvedésben, a leendő pusztulásban. A közös sors, az a mégis létező négy százalék jóság valahogyan elviselhetővé teszi az életünket. A Gyöngédség-projektum versei melankolikus lágysággal, moll hangnemben idézik a hajdanvolt aranykort, azt, amiért érdemes volt élni, s amelynek romjai között még érezhető az egykori szépség és méltóság. A központi metafora a Park és a Kert. A rendezettség és a harmónia jelképei voltak hajdan, a Kozmosz földi lenyomatai, az a négy százalék a mindenségből. Mára azonban „Nincs Rózsás Labyrinth” „A kertben, ahonnét kiűzetve a kertészek végleg”. A Kozmosz helyét átvette a Káosz.
            Mi jöhet még? Mi van még hátra? A Tél. Az utolsó fejezet, a végső magány. A legősibb és legmélyebb kapcsolat, a férfi-nő kapcsolat is a végéhez ért. Minden kihűlt, Szeretetlen Margit visszatért Iolé alakjában. Az epilógus az Interjú Antheával. Így válik teljessé a kötet: egy festményt megidéző nyitány és egy másik festményt idéző zárlat. Anthea, a nő felkészült a végre. Az interjúban áttekinti a múltat, értékeli a jelent, és „készül a télre”, a jövőre. „Krisztust, mint ruhát, magamra öltöm” – idézi szabadon Szent Pál apostolt. Ez az utolsó remény: Krisztussal „kitelelni”, túlélni a telet. Négy százalék. Nem sok, de mégiscsak valami. Ez a kegyelem, ami egyedül képes „kiteleltetni” a világot.

Vissza a tetejére