A nyomor monotóniája (Borbély Szilárd: Nincstelenek)

 

Borbély Szilárd: Nincstelenek. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013


Borbély Szilárd 2013-ban megjelent életrajzi fikciója, a Nincstelenek, egy elzárt kis szatmári falut, annak lakóit, emlékeit, küzdelmeit, múltját és jelenét ábrázolja egy gyermek szemszögéből. A borító szürkesége, homályossága, a pusztán árválkodó lombtalan fa és a karókon gubbasztó fekete madarak mind előrevetítik a regény hangulatát, tartalmi „sötétségét”.
            Néhány gondolat erejéig érdemes elidőznünk a címválasztáson. A „nincstelenek” nemcsak a társadalom egy bizonyos rétegére utal, de a szociográfia műfaját is megidézi, amely visszavezet minket a harmincas, negyvenes évek falukutató mozgalmához. Borbély Szilárd regénye, természetesen, nem tekinthető a falukutató, móriczi hagyomány feltétel nélküli folytatásának, hiszen a nyomor, a szegénység, az éhezés, a kirekesztett család mindennapjainak leírásain kívül sem magyarázatot, sem megoldást nem kínál a tragikus helyzetre. A metaforikus alcím első ránézésre talán idegennek tűnhet az olvasó számára, hiszen csak a regény olvasása közben nyer mélyebb értelmet. A Nincstelenek egyszerűségével szemben mintegy másik, modern értelmezési síkot kínálva olvashatjuk: Már elment a Mesijás? A két cím mégsem áll olyan távol egymástól, hiszen maga a kérdés magában foglalja annak a valószínűségét, hogy a megváltás, amire vagy akire eddig vártunk, már minden bizonnyal elment. A végső felismerés az olvasóban pedig akkor történik, amikor megismerjük a Nincstelenek Mesijását, a beszédhibás, jámbor cigányt, akit a budik kimerésével szoktak megbízni, és ezáltal állandóan mocskos viccek céltáblája.
            A regény lírai szerkesztésmódja, poétikai és stiláris megformáltsága Borbély költői magatartását tükrözi. Rövid mondatokból álló fejezeteket ír, amelyek a falusi, családi élet egy-egy szegmensét ábrázolják. Az egyszerű, rövid mondatok azonban egyfajta töredezettséget hívnak elő, ezáltal az olvasó szinte állandóan megtorpan, gondolkodásra kényszerül, mélyebben éli át a történteket.
            A regény egyik igen erős mozgatórugója az emlékezés. A narrátor egy öt év körüli kisfiú, aki a falusi, családi élet minden részébe beavatja az olvasót, kommentár és szemérem nélkül. Felmerülhet a kérdés, valóban öt év körüli-e a kisfiú, ahogy az a regényből kiderül. Hiszen a regény maga egy életrajz, amely csak visszaemlékezés útján hívható elő. Elvétve felbukkanó visszaszólásokból („Én csak évekkel később látom be, amikor a fáradtságtól mese nélkül is elalszom”, 139) és a jelen idő múltra válásából tudhatjuk, hogy a „kisfiú” évek múlva próbálja felidézni magában az emlékeket, és újra belehelyezkedni a kisfiú szerepébe az emlékezés szitáján keresztül. A regény éles, kopár nyelve egyfajta teurgoszi szerepet tölt be, közvetít a múlt és a jelen között, ám semmiképpen sem idealizálja a letűnt kor világát, épp ellenkezőleg, a főhős naturalisztikus életképek sokaságával idézi fel gyermekkorát. A „mi úgy mondjuk” sorozatos felbukkanása jelzi, hogy a kisfiú valószínűleg már nem az adott csoport tagja, kikerült belőle, hiszen különbséget tud tenni a tájnyelvi kifejezések és a köznyelv között. Mindezzel a legpontosabb képet akarja az olvasó elé tárni oly módon, hogy utal a falutól, családtól való eltávolodásra, de egyben a soha el nem múló szoros érzelmi kötődésre is. A cselekményvezetés nem lineáris; asszociatív módon követik egymást a történetek, ezzel is alátámasztva az emlékezés montázsszerű folyamatát. Azt hiszem, nincs is szükség a linearitásra ebben a világban, hiszen azzal, hogy az eseményeket nem időrendben olvassuk, semmi sem változik, minden állandó, és egyben hangsúlyossá válik a nyomor monotóniája.
            A világ érzéki megtapasztalása, annak értelmezése egy kisgyermek szemszögéből, fontos részét képezi a regénynek. Nem beszélhetünk felhőtlen gyermekkorról, szerető szülőkről, gyengéd, gondos nevelésről. A nyers ösztönök, a létbizonytalanság, a verbális és fizikai agresszió telepedik minden családra. A nevelés a napi rutin kialakítására korlátozódik: „»A gyereket hat óra alvás után fel kell ébreszteni«, mondja apám anyámnak. (…) »Ébredés után az első dolgotok«, ezt anyám mondja, »hogy megmossátok az arcotokat. «” (106) A falusi gyerekek próbálják ellesni a különféle viselkedési formákat a felnőttektől, vagy egymást tanítják arra, amit láttak, hallottak valahol. „Anyám a konyhaasztalon hasalt, apám mögötte csinált valamit. A munkásnadrágja lecsúszva a bokájánál. Szőrös lábszára világít. Fehér, mintha ki lenne hipózva. A nővérem kézen fog és húz el. »Nem bántja«, mondja. »Basznak.«” (26). Két okból is megtorpanunk ennél az idézetnél, egyrészt kiderül, hogy a nővérnek kell szexuálisan felvilágosítania az öccsét, másrészt a felvilágosítás mikéntje. Szükségtelen magyarázni, körbeírni a történteket, az aktus nem meghitt, intim kapocs két ember között, hanem a vágyak, szükségletek állatias kielégítése.
            A kisfiú viszonya a szüleihez néha ellentmondásosnak tűnik, ami talán érthető is a mélyszegénység, a nélkülözés és a sorozatos verések világában. Megrendítő képet ad az a három jelenet, amelyben az édesapját, az édesanyját, majd saját magát képzeli halottnak a főhős. Az apakép nem más, mint egy büdös, részeges ember, akit bárki megalázhat a faluban, hiszen még a származása sem tisztázott. A halála megnyugvást adna az egész családnak. Az anya halálának képzete sokkal komplexebb képet nyújt, számtalanszor próbál öngyilkosságot elkövetni, amelyben a gyerekei akadályozzák meg. A főhős a lelke mélyén nem akarja elveszíteni az édesanyját, mégis úgy érzi, csak a halál segíthet abban, hogy végre nyugodtnak, békésnek láthassa őt. A legtragikusabb pont, amikor a kisfiú elképzeli a saját halálát, a ravatalt, körülötte a családjával. „Azt hiszem, jó érzés halottnak lenni.” (245) Úgy gondolja, csak a halála után kaphat igazi szeretetet, törődést és simogatást.
            „2·3·5·7·11·13·17·19·23·29·31·37·41·43·47·53·59·61·67·71·73·79·83·89·97·101”(7) – ezzel a számsorral kezdődik a Nincstelenek. A számok, pontosabban a prímszámok állandó jelenléte szoros kapcsolatban áll az előző gondolattal, mintegy sajátos ritmust adva a regény szerkezetének. Bárkivel méri össze magát a főhős, a különbség mindig egy prímszám lesz. Ezáltal a magányérzés, a kirekesztettség érzése végigvonul az egész regényen, hiszen a prímszámok csak önmagukkal és eggyel oszthatók; minden logikai sorrend nélkül, titokzatos módon bele vannak vetve a világba. Ahogy – az oszthatatlan felelősség terhével – az ember is egyedül csak magára számíthat.
            Az etnikai hovatartozásnak több dimenziója tárul fel a regényben. A kisfiú sorozatos identitáskeresése szinte állandóan zsákutcába jut. Édesanyja azt hajtogatja, hogy ők nem parasztok, de nem tudja megmondani, mik is valójában, tulajdonképpen őt is „bekerültként” tartják számon a faluban. Az apa állandó megaláztatásnak van kitéve, mert állítólag a zsidó Mózsi törvénytelen fia, ezért a boltban becsapják, a téeszben nem kap munkát, időnként az erdőben kell bujkálnia, és végül a testvérei is kitagadják. A feltételezett zsidó származás állandóan visszatérő problémákat jelent a családnak, hiszen a megélhetésüket nagymértékben korlátozza. A kisfiút állandóan összezavarják édesanyjának azon kijelentései, már ő sem tudja igazán, mi lehet az igazság. „»Apátok nem zsidó. Csak mások tartják annak.« A nővérem mondta, hogy ő sem zsidó. Én se vagyok az. Csak Mózsi zsidó, de róla mindenki tudja.” (182) Majd néhány oldallal később a következőt olvassuk: „»Ne felejtsétek el, hogy ti zsidók vagytok«, mondja titkolózva. »Akkor se, ha csúfolnak miatta.«” (201). A család hovatartozásának kérdését a rokonok is próbálják pontosítani, de mindenkinek más teóriája van. A nagyapa szerint román vér csorog az ereikben, Juszti mama hol ruszin, hol hucul származást emleget. Az édesanya azonban mindig kiáll amellett, hogy ők magyarok a sok bizonytalanság ellenére is, ha pedig éppen mérges, akkor zsidók.
            A regény a hatvanas és a hetvenes évek kommunista érájában játszódik, amely néha visszanyúl a történelmi múltba, ám mégis közel érezzük magunkhoz, mintha elérne egészen mostanáig. Ha nem is minden momentuma a regénynek, de egyes mondatok, történések, szegmensek ismerősek lehetnek sokunk számára. Borbély Szilárd egy feszültséggel teli, borzasztó világot ábrázol, amelyben az ember folytonosan küzd a szabadság elérése érdekében, ám cserébe csak annak illúzióját kaphatja meg, a „megszokhatatlan ideiglenességet”. Azt hiszem, a legkegyetlenebb talán az, hogy a felidézett történetek többsége taszítja az olvasót, néhol undorral emeljük fel szemünket a könyv lapjairól, azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy csak azok a gondolatok tudnak ilyen módon hatni ránk, amikhez a legmélyebben kötődünk.

Vissza a tetejére