A lét elviselhetetlen közönségessége (Turczi István: Minden kezdet)


Turczi István:
Minden kezdet. Palatinus Kiadó, Bp., 2013

 

Ellentétek feszítik szét Turczi István negyedik, Minden kezdet című regényét. Főszereplője Azrael, egy húszéves fiatalember, akinek lelkivilágáról, eddigi csalódásairól és veszteségeiről, magával cipelt emlékeiről ugyanúgy képet kap az olvasó, mint az őt körülvevő harsány, közönséges, álságos világról. Ha belegondolunk, már önmagában a cím is hordozza a kettősséget, hiszen ebben a formában egyfajta emelkedettséget, már-már szakrális jelleget sugall, míg ha kiegészítjük az ismert szófordulattá – minden kezdet nehéz –, csupán egy agyonkoptatott közhelybe botlunk.
A regény egy beavatási történet kíván lenni, ahogy arra némiképp felesleges, szájbarágós módon az alcím (A beavatás regénye) is figyelmeztet. Turczi mindehhez jó érzékkel egy a hétköznapiságtól elzárt kastélyszálló világát jelöli ki helyszínül. Kővár különös hely, egyszerre családbarát wellnesshotel és titkos szeánszok, beavatási szertartások színhelye. Azrael nem véletlenül keveredik ide, nyári munkára érkezik, az állást pedig rég nem látott nővére, Sára révén kapja, aki a szálló vezetőjének aktuális kitartottja és egyben a hely egyik vezető beosztású alkalmazottja.
A zárt közeg pontosan arra szolgál, amire kell, a felnagyított, kiélezett, túlrajzolt kontúrú szituációkhoz. Másrészről azonban e tekintetben is megjelenik a regény egészét uraló kettősség: míg az olvasó kezdetben leginkább úgy érezheti, hogy egy kafkai világba csöppent, vagy esetleg eszébe jut Bodor Ádám Sinistra körzete is, hiszen a hotel biztonsági szolgálatának vezetője például Százados néven szerepel a regényben; addig a későbbiekben egyre könnyebben gondolhatja úgy, hogy napjaink egy kaptafára készült tipikus magyar vígjátékainak, „közönségfilmjeinek” és a latin-amerikai szappanoperáknak bizarr keverékét tartja kezében.
Pedig Turczi István korábbi nagyepikai alkotásaihoz képest meglepő módon lassú, ráérős, klasszikus történetmesélős prózaként indul a történet. Tulajdonképpen az első néhány oldal után úgy is tűnhet, mintha egy száz évvel ezelőtti történetet lapozgatnánk, amíg Azrael megközelíti az események színhelyét. Nem kis szerepe van a hangnem kialakulásában a folytonos visszaemlékezésnek, legfőképp a nagymamával kapcsolatos emlékek felidézésének, egy ártatlan világnak, amely a szeretett lény halálával mindörökké elveszett. A hangnem újra és újra visszatér, mikor a fiút egyedül találjuk, vagy azzal a két fiatal nővel, akik a legközelebb állnak, illetve kerülnek a történet során hozzá: nővérével, valamint egy Gréta nevű lánnyal, aki szintén a szálloda alkalmazásában van, bár munkaköre meglehetősen tisztázatlan.
Ők már a nevek révén is elkülönülnek a többi szereplőtől, Azrael mindenképp, de véleményem szerint tudatos lehet e téren a két fiatal nő nevének választása is. Hiszen az ellenpontot olyan nevek képviselik, mint Maxi, Rokkó, Maya, Rudy, Chloé, mintha csak egy pornófilm szereplőgárdájáról lenne szó.  Úgy vélem, szintén nem véletlenül. A Minden kezdetben központi szerepe van a szexualitásnak, az aktus szimpla üzekedésig lefokozott mibenlétének, valamint a test tárgyiasításának, eszköznek tekintésének. Nem véletlen az sem, hogy az Azraelhez azonnal pártfogóként szegődő Maxi nevű úszómester és „válási olimpikon” már megismerkedésük első perceiben olyasmivel traktálja a fiút: „Be kell bizonyítanod nekik, hogy a te farkad nem közönséges kerti cukkini.” (75.) Életfilozófiáját is azonnal megosztja a fiúval: „Baszd meg, és uralkodj!” (78.) A Maxival, illetve a szálló többi alkalmazottjával (köztük is azokkal, akik révén nem éppen a családbarát oldalát mutatja a hotel) közös jelenetek hangneme egyébként halványan megidézi Turczi egyik korábbi regényének, a Mennyei egyetemnek  bizonyos jellemzőit; a saját elbeszélésétől jókora távolságot tartó narrátort, és azt a fajta laza szellemeskedést, ami csak éppen hogy nem fordul át erőltetett, izzadságszagú jópofáskodásba.
A szereplők egy részének közönségessége persze magától értetődő ebben a helyzetben, ahogyan mindennek ellentéteként a magában vagy éppen intim szituációban lévő Azrael emlékeinek líraisága is. Sőt logikus és szükségszerű ez az ellenpontozás. Mégis rizikós játék ez egy író részéről. Gondoljunk csak arra, ahogyan Grecsó Krisztián Tánciskola című regényét a Maxihoz hasonló idősebb pártfogó ellenszenves karaktere miatt tartották sokan rossz műnek, pedig csak arról volt szó, hogy a jól megrajzolt antipatikus figura képes volt érzelmeket kiváltani az olvasóból. Ugyanígy a Minden kezdet is ki van téve annak a veszélynek, hogy az olvasó az egyes szereplőkkel szemben támadó ellenszenvét a regény hibájaként értelmezze.
Márpedig az, hogy a regénynek vannak ennyire határozottan ellenszenves figurái, mint Azrael kollégái, inkább erény, mint hiányosság; legalább ennyi megvan benne egy jó regényből, ha már pozitív karakterekkel nem találkozhatunk (talán csak az emlékezés homályába vesző nagymamát kivéve). Azraelt ugyanis nem csak kuriózumszámba menő neve választja el a többi embertől, hanem egyszerűen idegen testként, vagy még pontosabb, ha csupán halványan körvonalazódó alakja kapcsán úgy fogalmazunk, idegen árnyként mozog a munkatársaival közös jelenetekben. Sajnos az sincs igazán érzékeltetve, a karakter miért is ezt a nevet kapta megalkotójától; nem igazán domborodik ki a történet során, hogy Azrael olyan figura, akit az isten megsegít, annál inkább tesz a narrátor említést arról többször is (többek között már a regény nyitómondata is ez), hogy „Az Isten is csodálkozásra teremtette őt.” (9.)
Ezenkívül Turczi beleesik abba a hibába (bár kérdés, hogyan is kerülhette volna igazából ki), hogy a gazdagok és hatalmasok világát jellegzetesen a középosztálybeli emberek ezzel kapcsolatos, rongyosra használt kliséiből építi fel. Az apja erőszakoskodása elől otthonról elmenekülő Sára természetesen egy szállodaigazgató karjaiba szalad, aki persze csak tárgyként tekint a lányra. Hiába hordja a legszebb és legdrágább ruhákat, tulajdonképpen csak rabszolga, és nem is lehet más, csak boldogtalan. A leggyakrabban Vezér néven nevezett nagyfőnök természetesen fegyverekkel üzletelt, úgy jött össze a szállodaigazgatóság is; de persze őt is csak dróton rángatják mások, a nála még hatalmasabbak és még gazdagabbak. Nem hiányozhat a szereplők közül egy szláv nevű férfi sem, itt az Olegre esett a választás; nagyhatalmú férfi lehet, egy több kocsiból álló konvojjal és természetesen testőrökkel érkezik, s az elbeszélő nem engedi, hogy olvasójának a férfi karjára tetovált kard felett átsuhanjon a tekintete.
S ha már gazdagok és hatalmasok, akik vagyonuk és befolyásuk révén messze felette állnak a középosztálybeli ember hétköznapi apró-cseprő problémáinak: természetesen nem hiányozhat a történetből egy beavatási szertartás sem, amelynek Azrael véletlenül lesz szemtanúja.  A jelenet epizódszerű, nincs kihatással igazán az eseményekre, így aztán nem túlzás azt állítani róla, hogy csupán azért szerepel a regényben, mert hogy nézne ki a gazdagok és hatalmasok világa egy beavatási szertartás nélkül. Ráadásul a rítus messze nem olyan döbbenetes és megrázó, mint ahogyan azt az elbeszélő érzékeltetni szeretné.
Ha az alcímben megemlített „a beavatás regénye” szófordulatot úgy értelmezzük, hogy egyfajta fejlődésregénnyel kell, hogy szemben álljunk a Minden kezdet esetében, szintén csalódást keltő a regény. Nincs változás, nincs fejlődés, Azrael halványan megrajzolt árnyalak mivolta ebből az aspektusból még inkább kiütközik.  A regény vége felé, Azrael huszadik születésnapját ünnepelve még egyszer kitombolhatja magát a közönségesség; közben a fiú összejön a hely femme fatale-jának tartott Grétával, majd hirtelen érthetetlen okból éppen azelőtt történnek furcsa változások (egyik lány eltűnik, a másikat kidobják, Grétát is elküldik külföldre továbbképzésre), mielőtt lejárna Azrael ideje a szállóban. Mintha a szerző meg akarná könnyíteni hősének sorsát, hogy amikor mennie kell, már ne legyen fájdalmas otthagynia bármit is. No meg egyébként is, az efféle zárást is annyiszor, annyiféle történetben olvastuk, láttuk már.   
A Minden kezdet alapötlete, egy érzékeny fiatalember (legyen akár férfi vagy nő) első találkozása a világ közönségességével és álságosságával, tulajdonképpen archetipikus történet. Épp ezért lett volna igazán érdekes kihívás mindezt egyedivé formálni. S bár sok jel utal rá, hogy meg lehetett volna oldani, úgy gondolom, Turczi István a sok sablonos motívum egymásra halmozásával sajnos inkább a könnyebben járható, de kevésbé üdvös utat választotta.

Vissza a tetejére