Szabadulás az ördöggolyóból (Szepes Erika: Az ördöggolyó ajándéka)

 

 

Szepes Erika: Az ördöggolyó ajándéka. Napkút Kiadó, Bp., 2013

 

Lehetséges, hogy sorozattá bővülnek Szepes Erika ördöggolyókötetei, ugyanis Az ördöggolyó fogságában után, a múlt év végén megjelent Az ördöggolyó ajándéka című novelláskötete. Fölmerülhet a kérdés, mi is az ördöggolyó, s főleg, hogy mit jelent Szepes Erika prózájában. Ő maga így ír erről: „a legkülső csipkésre faragott gömbön belül volt még egy áttört gömb, azon belül még egy kisebb faragott gömb, benne még egy kisebb, és így, egészen az épphogy láthatóság határáig… számomra ez a csipkeszerűen áttört, többszínű gömb bizonyosfajta teljességet jelentett már gyermekkorom óta. Az író ördöggolyó-metaforát említ újabb kötetében, de szimbólumként is felfoghatjuk az ördöggolyót, a teljesség mellett akár a bezártság szimbólumaként is, ha egyáltalán lehet és érdemes a szimbólumnak konkrét jelentést keresni.

Ahhoz, hogy bemutassam Az ördöggolyó ajándékát, lehetetlen nem kitérni az előző kötetre. A két könyv ugyanis összetartozik, bár egymás nélkül is kerek egészet alkotnak, összevetésüknek van hozadéka, általa mindkettő érzelmi, hangulati többletet kap.

Mindkét ördöggolyókötet nagyon személyes írásokat ad közre. Szepes Erika a könyvek előszavában nyilvánvalóvá teszi, hogy nem fikciókról van szó, a novellák életének emlékezetes eseményeit idézik föl. Emlékezetesek, de többnyire nem abban az értelemben, hogy sorsfordítók lennének, inkább olyanok, amilyeneket minden ember őriz magában, bár sokszor maga sem tudja, hogy évek, évtizedek múlva miért bukkannak föl emlékezetének ködéből.

Az emberek többsége igyekszik elhessenteni ezeket az emlékeket, amelyeket sokszor kínosnak érez, az író-költő motívumnak használva beleépíti a műveibe, a memoáríró pedig, ha igazán őszinte, ön-élveboncolásszerűen a nyilvánosság elé tárja. Szepes Erika az utóbbi két lehetőség között keres utat: novellákat ír, de ezek annyira személyes hangúak, hogy az olvasó akkor is igaz történeteknek tartaná őket, ha az író a kötetek előszavában nem tenné ezt egyértelművé.

Ebből a szempontból a két kötet nem tér el egymástól, különbség a hangvételükben van. Az ördöggolyó fogságában novellái sötétebb árnyalatúak, olykor tragikusak, Az ördöggolyó ajándéka derűsebb. Így ír erről a szerző: „addig merültem emlékeim – és olykor az önsajnálat – mélységeibe, amíg el nem érkeztem a mélység legbelsejébe, ahol már kezd derengeni a világosság, aminek erősödésével látószögem megváltozhatott, másféle fény esett történeteim szereplőire, eseményekre, helyszínekre.

Az ördöggolyó ajándéka gyermek- és kamaszkori emlékeket idéz. Kamaszokról írni mindig hálás dolog, hiszen normális viszonyok között ez az életnek talán a legviharosabb időszaka. A viharok általában nem a kamaszok körül, hanem formálódó személyiségükben, mondhatnám, hogy a lelkükben dúlnak, ettől lehet igazán izgalmas a róluk szóló írás. Mindez azonban nem jelent befelé fordulást, az író megrajzolja a környezetet, elsősorban a családot, de az osztálytársak, a barátok is plasztikusan megjelennek a novellákban. 

   Az ilyen történeteket gyakran veszélyezteti a belterjesség, azaz hogy az író csak magán- és családtörténetet ír, amely lehet érdekes, szórakoztató, de nem nemesedik szépirodalommá. Szepes Erika ennél magasabbra teszi a mércét. Jázmintea című, anekdotikus hangvételű írásának is ad annyi lélektani többletet, ami az ilyen jellegű írások fölé emeli. De említhetném ebből a szempontból a Repeta vagy a Zöld szilva című novellát is. Ez utóbbinak az első menstruáció, visszatekintve már-már humoros, de a nővé váló kiskamasz lány számára rémítő élménye a témája.

Egy olyan egyenletesen magas színvonalú kötetből, mint amilyen a Szepes Erikáé, nehéz kiemelni egyes novellákat. Vállalva a szubjektivitás veszélyét és vádját, első helyen említem a Col tempo című novellát. Az olasz nyelvű cím magyar fordítása: Idővel, és stílszerűen olasz vonatkozású élmények lenyomata. Kis terjedelme ellenére rendkívül sokrétű, címét egy reneszánsz kori képről kapta, de a képre emlékezés újabb emlékek sorozatát idézi föl, benne több velencei utazásét. Miközben rendkívül szemléletes leírásokat kap az olvasó Velencéről, a város hangulatáról, végig érezhető benne valami szomorkás nosztalgia. Hiszen az utazások között hosszú idő telik el, a novella főhőse először fiatal házasként, utoljára pedig már unokákkal utazik a páratlan szépségű városba. A Col tempo az idő múlásáról is szól, arról, hogy ugyanazt hogyan látja az ember húsz év múlva, tudván, hogy ő sokkal jobban megváltozott, mint az, amit néz. Az utazás és a Velence-élmény mámorító hatása mellett a kor magyarországi világa is benne van a novellában, benne van az egyetlen kiutazásra érvényes útlevél megszerzésének és a határ átlépésének izgalma, a hetvendollárnyi valuta nyomorúsága, a „szabad világra” csodálkozás érzése. Ez utóbbiaknak a kortárs magyar és közép-kelet-európai irodalomban jelentős hagyománya van, nálunk például Nemes László utazásokról szóló novelláiban.

A Bélyeg című novella attól lesz igazán izgalmas és szívszorító, hogy ennek a nyugatiutazás-élménynek egy sajátságos, a hazai irodalomban szélesebb körben még fölfedezetlen ellentétéről szól. A történet röviden annyi, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas években divatos úgynevezett diáklevelezés során megismert orosz fiatalember néhány év múlva eljut Magyarországra, és meglátja a különbséget otthoni, kiemelkedően jónak hitt viszonyai és a „legvidámabb barakk” igencsak korlátozott, de számára korábban elképzelhetetlennek tűnő életszínvonala között. Még elkínlódtunk egy-két napot, próbáltam rájönni, mi bántja Szergejt, de csak pillanatokat kaptam el: amikor kezét először emelte fel másfél méter magasra a szobák cizellált rézkilincséhez… amikor egyetlen pillantással felbecsülte a lakás méreteit, beosztását, és azt, hogy neki – aki ezt még soha nem kapta meg – külön szobát tudtunk adni… Csodálkozott a parkettán, amely nem hajópadló volt, hanem beeresztett, és az én vikszelési szeszélyeimtől függő mértékben – teljesen vagy kevésbé – volt fényes, rajta, ha meglehetősen kopott, de mégiscsak perzsaszőnyegekkel.” A lélektani szempontból rendkívül pontosan megrajzolt történet orosz hőse képtelen feldolgozni itteni élményeit, komoran magába zárkózik, és a tervezett három hét helyett néhány nap múlva visszautazik a Szovjetunióba.

Szepes Erika novellái talán leginkább sokrétűségükkel ragadják meg az olvasót. Az egyes szám első személyben megírt történetek középpontjában értelemszerűen az elbeszélő áll, az ő nézőpontjából bontakozik ki a cselekmény, de sohasem egysíkúan. Az apa, az anya, a testvér, a barátok, ismerősök mindig fontos mellékszereplőkké válnak, néha szinte túlnőnek a főhősön. Ez a többszólamúság, az érzelmek, gondolatok szimultán jellege teszi lélektanilag is igazán hitelessé a történeteket. 

 

 

Vissza a tetejére