Író disznózsírból (Novák Zsüliet: Disznó vallomások)

 

 

Novák Zsüliet: Disznó vallomások. AmbrooBook Kiadó, Győr, 2014

 

„És mindebben az én arcomat láttam peregni, de csak mint egy sorozat »eddig történt« emlékeztetőjében. Idegen volt az arc, idegen volt a film, és az a lány egy kicsit sem hasonlított hozzám.”
(Novák Zsüliet: Hisztéria)


A Disznó vallomások című novelláskötet az idei könyvhét egyik különleges csemegéje. Igazi felnőtteknek szóló olvasmány, amelyet gyorsan lehet habzsolni, ám annál nehezebb megemészteni. Akárcsak a disznótoros remekműveket. Az egyes szám első személyben megosztott vallomások üzenete ugyanis félreérthetetlen: „a pácban mindenki benne van”. A disznóvágás motívuma úgy vonul végig Novák Zsüliet csaknem valamennyi elbeszélésén, mintha az valamiféle tág értelemben vett „profán áldozatbemutatás” lenne; s ezzel alighanem csalódást okoz mindazoknak, akik a kötet borítóján látható illusztráció és cím által ígért „disznóságok” alapján Sade- és Apollinaire-féle orgiákra számítanak. Nem úgy azoknak, akik egy titoktalanul feltárulkozó írónő gondos kézzel válogatott, szaftos történeteire várnak.

Úgy tűnik, a mezőtúri származású televíziós újságíró, Novák Zsüliet számára a disznótor nem más, mint a vidéki élet szimbolikus origója, és ebből a szociográfiai alapállásból kiindulva hitelesen képes dokumentálni e haszonállat „profán szentségét”, de még jobban azt a diszkomfortérzetet, amelyet az ún. MTV-generáció élt meg gyerekfejjel a hízóvágás „barbarizmusát” látva: „A disznót a kerti csap melletti betonra vitték, a slaggal könnyebb volt a lekapart szőrt és az elernyedt segglyukból kiömlő szart leöblögetni. Négy téglát tettek a gerince alá, majd ebből a kiinduló helyzetből forgatták tovább. Mi azért álltunk ott, hogy kívánság szerint kávét vagy pálinkát vigyünk.” (Trubadúrok) „Olyankor apám körbenézett, jelentőségteljesen fent a nagykésen néhányat, és elkezdte. Erős, lassú, ismétlődő mozdulatokkal vágott a testbe. Kétoldalt keresztapám és a nagyapám kapaszkodott a húsba, úgy húzták szét a pontos sebészi munka érdekében. A zsír felbukkanása már elindította a pálinkásan szurkáló gépezetet.” (Barátság) Van ebben az írói nyelvezetben számomra valami antibiedermeieresség, valami kritikai szentimentalizmus, ami nem engedi meg, hogy a gyermekkort felteologizáljuk, sem pedig azt, hogy a dolgot elvicceljük, még ha az utóbbi időben a dumaszínházak közkedvelt témájává vált is a vidék és a disznótor mint olyan. Novák Zsüliet disznótorlélektana ugyanis nem csupán a magyar gasztronómia kulisszatitkaiba akar bepillantást engedni.

A kötet valamennyi írásában a narrátor valamilyen áldozatszerepben jeleníti meg önmagát, s így izgalmas párhuzam adódik a levágott sertés és a fiktív elbeszélő személye között, amit a falánkságra és túlsúlyproblémákra történő gyakori utalás tovább erősít: „Gyakran könnyebb azt mondanom a buszon vagy a cukrászdában, hogy áldott állapotban vagyok. Olykor rá is játszom.” (Túlélőstratégiák) „Húszéves koromig kínos figyelemmel követte testem változását, kegyetlenül megpaskolta vaskosnak talált combomat, és figyelmeztetett, ideje lenne ismét fogyókúráznom.” (Anyám)

A disznóvá változás-változtatás toposzának szinte valamennyi játéklehetőségét kihasználja a szerző: láthatjuk, mint akit a férfiak eltárgyiasító, obszcén tekintete tesz szexuális zsákmányállattá, míg máskor épp ő maga boncolja fel intim és tágabb környezetét a hentes precizitásával. Bizonyos értelemben ezek az áldozati játékok jelentik a visszaemlékezések tárgyát; hol beismerő, hol pedig terhelő vallomások formájában. Legalábbis, ami a szövegek első narrációs szintjét illeti. A kötetbe válogatott tárcanovelláknak olvasatomban legalább két nagy témája van. Az egyik: a fiatalfelnőtt-kori túlélőstratégiák és a valódi boldogulás közötti minőségbeli különbség. Másként fogalmazva: a barátságon kívül van-e más kiút az általános hóhér-áldozat játszmából, ha a nemi szerelem, a szexualitás sem egyéb, mint egyenes út az állati világba és barbarizmusba, vagy ha abba nem is, legalább az énfeladásba? „Gyűlöltem a testem, amiért olyan sokszor cserbenhagyott, annak ékes bizonyítékaként, hogy az égvilágon semmi és senki fölött nem lehet hatalmam. Azon gondolkodtam, ugyan mi tart ebben az életben, és mit szoktam én ezen élvezni.” (Hisztéria) „Elmegyek. Te sem vagy az, akinek hittelek. Bár lehet, hogy mindenkit ugyanolyannak hiszek, csak senki sem az.” (Mások élete) „Talán így alakulhatott ki, hogy egyszer csak abból állt a mi szerelmünk, hogy én vagyok az őszinte, ő meg a szerelem, aki mindezt elviseli.” (Kés)

A másik nagy problematika: hogyan lehetséges egyszerre túllépni a gyerekkoron, vagyis megbocsátani a szülőknek, ugyanakkor semmit sem elfelejteni? „Arra gondolok, hogy elég öreg vagyok. Ideje lenne nemcsak elméletben megbocsátanom. (…) Szeretném, hogy megint látszódjon a gyűrű lila foltja az arcomon. Egy olyan gyerek arcán, aki véletlenül csúszott be…” (Anyám) Véleményem szerint valamennyi szövegnek van ezen kívül egy második, metanarratív szintje, illetve témája: az elidegenülés. Elidegenülés a szülőktől, a pályatársaktól, a szeretőktől, a saját testtől, sőt akár az egész világtól: „Megállapítottam, hogy apám pedigréjének talán egy kicsit tüzetesebben is utánanézhettek volna, mert ha a gyerekcsinálás jól is ment nekik, a nevelés kérdésére igazán több hangsúlyt fektethettek volna.” (Születés) „Már megnyugodtam. Az ajtót magamra zártam, nézek ki az ablakon, és tudom, hogy nem vagyok a világ része.” (Hisztéria) Vagy ugyancsak az elidegenülés-elidegenítés játék egyik példájaként, talán legprovokatívabb fejezeteként említhetjük a Belső mozgalom című novellát, melyben az elbeszélő visszaemlékezik a nagyapjára, aki a régi újságlapokat takarékosan felvágta, és kitette a vécébe. Groteszk, ám mégis szimbolikus szintézise ez a személyes múlt megőrzésének és az új életszínvonalnak, az írói életmódnak, ahogy az elbeszélő maga is követi a nagyapai tradíciót, immáron kortárs irodalmi művek újrahasznosításával.

Vélhetőleg nem egyedül küzdök azzal az ambivalenciával e szövegek olvasása közben, hogy egyszerre tapasztalom meg az elidegenítő effektusok jótéteményeit, főként ami a szinte szünetmentesen működő Novák-féle iróniát illeti, másfelől azt az „ismeretelméleti”, „pszichológiai” kételyt, hogy az elidegenítés korrekt, adekvát eljárás-e? Miközben teljesen élesen látom magam előtt Novák számomra (akár saját életemből is) ismerős figuráit, elbizonytalanodom, nincs-e túlságosan előtérben az elbeszélő személye, szinte kívül az irónia és minden más kritikai fény sugarán. A másik dilemmám: vajon ez az örökös külső és belső otthontalanság kiküszöbölhető-e, ha a „megismerés létráját” az emlékeknek támasztjuk, és úgyszólván csak „lefelé” indulunk el? Vajon nem lehetséges-e, hogy a hiányérzet oka sokkal inkább „fentről” származik, s ennek megfelelően a hisztériából való kilábalás valódi módja a gyermeki én világának elhagyása, s ezzel együtt a másik idegenségének felfedezése volna? Úgy gondolom, ezek a kérdések nem kifejezetten a szerzőre mint magánszemélyre vonatkoztatva relevánsak; sokkal inkább az olvasó szempontjából. Novák Zsüliet az ego poklának legkülönfélébb bugyrait járja be egy televíziós helyszíni riporter bátorságával. Aki így ír, arról méltán gondolhatjuk, félelemtelenül ír, s ezt bizonyítja az is, hogy a szerző más kortárs írókkal együtt Budapesten olyan felolvasásokat tartott Nedvedzés címmel, melyek célja a közönség minél nagyobb fokú sokkolása volt.

„– Mi szeretnél lenni? Én pedig szívből mondtam: – Felnőtt. Persze ekkor mindenki kacagott, én pedig minden nevetésnél egyre jobban összezavarodtam. A felnőttség az én szememben létforma volt. Tisztesség. Nem éreztem semmi vicceset abban, hogy emberszámba akartam nőni. (…) Ahol felnőtt-titkaim lehetnek, és végre meg is értem a felnőttdolgokat. A felnőtt-titkokat. És magamtól tudom majd, hogy miről beszélhetek, és miről nem.” (Víztükör) Így ír Novák a kötetet nyitó novellában, melyet programadó írásnak is tekinthetünk, amennyiben a soron következő rövidprózákat a felnőtté válás odisszeájának egyes állomásaiként olvassuk. Maradván a Víztükör című novellánál: az otthonkeresés egyik legszebb vallomása, melyben egyszerre idéződik fel az „alma mater”, vagyis Mezőtúr, a Berettyó és a visszaút csillapíthatatlan nosztalgiája: „Állok a Berettyó-parton. (…) Koncentrálok, hogy érezzem azt a békét, amire emlékszem.” De a tudósítások alapján ezek az emlékek korántsem békések. Sőt. A saját felnőttkori élmények diszharmóniái paradox módon összhangot képeznek a gyermekkor otthontalanságával. Milan Kundera egyik könyvében így jellemzi a nosztalgiát: „Visszatérés görögül nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni” – majd hozzáteszi, a legtöbb nyelvben a nosztalgia jelentésárnyalatai a „hazatérés lehetetlensége miatti szomorúságot jelentik”. Novák Zsüliet prózája, azt gondolom, valami hasonló „nemtudás”-ról számol be, mégpedig szimptomatikusan. Az ezredforduló tájékán felbukkanó értelmiségi nő karakteréről, aki a városi és vidéki élet közötti különbség nonszenszébe kerül, de van bátorsága a helyzettel szembenézni, mert valami megmagyarázhatatlan indíttatás folytán mindkét világot egyaránt disznóólnak látja.

S mi a disznóság? Ha hihetünk Szent Ágostonnak, a vallomás mint irodalmi műfaj feltalálójának, akkor a disznóság nem egy létező princípium, hanem egyszerűen a „jó hiánya”. A disznóság tehát „istenhiány”. A jó, a szép és nem mellesleg a szabadság hiánya, következésképp a boldogsághoz, a szerelemhez szükséges szabadság hiánya is. Novák fiktív elbeszélője így nyilatkozik túlsúlyos nőtársai nevében: „A zsírrétegeket csak markolni lehet, simogatni nem, maximum a fejtetőt, bár azt is biztosan csak amiatt, mert ott nem halmozódik föl többcentis szalonna. A kövér nőt legfeljebb összehajtogatják, mellüket nyomorgatják, és megfelelő lyukakat keresnek vagy gyűrnek rajta. Tényleg rémesen undorító dolog egy dagadt nővel szeretkezni.” (Az Aida-hatásmechanizmus)

Mit lehet tenni egy ilyen kilátástalan helyzetben, ha az önmagát komolyan vevő gondolkodás szükségképp a hisztériáig fokozódik, de a hithez való ugráshoz még nem elég erős a szív? A jezsuiták lapjában, a Szívben is gyakran publikáló Novák Zsüliet olvasatomban épp erre a kérdésre ad választ. A saját bőrén mutatja be, hogy mit is jelent, amit a filozófiatörténetben a krisztusi „nagymegváltással” szemben a művészet általi „kismegváltásnak” neveznek: „Levetkőztem meztelenre, és a tepsire ültem. Irgalmatlan fájdalmat éreztem. Kicsordult a könnyem. Olyan erősen szorítottam az állkapcsom, hogy nem tudtam, a roppanások végleges töréseket jelentettek-e a fogaimban, vagy csak a csont reagált így a megerőltetésre. A megpörkölt szőrön és a zsugorodó bőrön túl végre megéreztem a zsír illatát.” (Tökéletes szalonna)

 

Vissza a tetejére