Erdélyről – másképp (Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával)

 

Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával. Kossuth Kiadó, Bp., 2013

 

 

Miközben ezt az interjúkötetet olvassuk, rádöbbenünk, milyen keveset tudtunk Erdélyről. Utána persze jóleső érzéssel gondolhatjuk, ismereteink gyarapodtak, de kevésbé jó érzéssel azt is, hogy jócskán maradt még bepótolnivalónk.

Kőrössi P. József Markó Béla költővel, az RMDSZ egykori vezetőjével, a magyar költészet, valamint a romániai politikai élet közismert, emblematikus alakjával készített interjúkötetet. Nagy tárgyismeretre valló kérdéseivel úgy irányítja a beszélgetést, hogy nem elégszik meg az egyszerű kérdező szerepével, maga is információkat közöl, állást foglal, olykor ellentmond beszélgetőpartnerének. Így lesz az interjúból megszakított monológok helyett érdekfeszítő, fordulatos párbeszéd. A kötetet a szövegből kiemelt egy-egy jellemző mondat tagolja fejezetekre, máshol pedig vers szakítja meg a párbeszédet az elmondottak költői kvintesszenciájaként. 

Markó Béla életpályájában hangsúlyosan merül föl, hogy milyen lehet a költő és a politikus viszonya ugyanabban a személyben. Ez a viszony általában nem harmonikus, a kétféle szerep rendszerint ellentétes magatartást kívánna. Politikusként Markó Béla is lényegében kénytelen volt felfüggeszteni költői munkásságát, mert a kétféle tevékenység számára is összeegyeztethetetlennek bizonyult. Érdekes párhuzamként a jelen és a közelmúlt magyar politikai életében is feltűntek költők, akikben a politikus később elnyomta a költőt, bár lehetséges, hogy a költészetet korábban sem tartották igazi hivatásuknak, csupán a rendszerváltás előtt éltek a lehetőséggel, hogy Magyarországon művészi alkotásokban, esetleg némileg kódoltan, sok mindent ki lehetett mondani, amit például publicisztikában nem. Amikor a gátak eltűntek, kiderült, hogy a költészetet csak a politika helyett, más nyilvános megszólalási lehetőség híján művelték. Hasonló megszólalások és elhallgatások Erdélyben is voltak, mint Markó Béla mondja: „Ha a közéletben az igazságot nem lehet kimondani, akkor sokan az irodalmi szöveghez fordulnak. Azt már én teszem hozzá, hogy ilyen esetekben erősen kétséges, hogy valóban igazi költői tehetségről van-e szó.

Markó Béla így beszél a költő és a politikus viszonyáról: „A politika is az önmegvalósítás egyik formája. A költészet művelése is az. Ha a politikában megtalálod az utakat-módokat az önkifejezésre, és az eszközeid is megvannak hozzá, azt fogod választani. Mellette minden más elsorvad, például a költészet is.

Az ő esete azonban eltér ettől, hiszen képes volt váltani, tízévnyi majdnem hallgatás után önként visszatérni a költészetbe anélkül, hogy ez életművében törést okozott volna. Visszavonulása a politikából sokak számára meglepetés volt, csak kevesen értették meg, hogy a költészet, általánosabb értelemben a művészet lehet fontosabb, mint a politika.

Ebből a kérdésből logikusan következik egy másik: a költő és a hatalom viszonya. Markó szerepe ebben is sajátos, hiszen egy személyben élhette át a költő és Románia miniszterelnök-helyetteseként a hatalmat birtokló politikus szerepét. Meddig mehet el a művész a hatalom támogatásában? Szükségszerűen ellenzéki-e a művészet? Egy politikai hatalommal is bíró költő számára ezek súlyos erkölcsi kérdések. Súlyosak, de nem megoldhatatlanok, ha a politikai hatalom nem cél, hanem eszköz a jó cél szolgálatában, és a hangsúly a szolgálaton, ez esetben az erdélyi magyarság helyzetének javításán van.

A kötetben sok szó esik a rendszerváltás előtti Románia viszonyairól, a „minden mindegy” hangulat kialakulásáról, amelyben az emberek már nem bíztak és nem reménykedtek semmiben, úgy érezték, nincs veszítenivalójuk, ami végül robbanáshoz vezetett. A Ceauşescu-diktatúra, miközben súlyos rombolást okozott az erdélyi magyar társadalom szövetében, a kisebb közösségeket összeforrasztotta, átmenetileg összehozott olyan embereket, akik eszmeileg egyébként távol álltak egymástól. Ezért törvényszerű volt, hogy az utak a romániai rendszerváltás után is szétváltak, ugyanúgy, mint hasonló körülmények között mindenhol, és az egykori szövetségesekből ellenfelek, gyakran ellenségek lettek.

Izgalmas portrékat rajzol Markó Béla az erdélyi magyar irodalom és közélet több alakjáról. Ezek a portrék lehetnek szubjektívek, de sohasem karikatúrák, és nem is ellenséges érzülettel készültek. Azt mutatják, hogy készítőjük milyennek látta-látja környezetének többé vagy kevésbé meghatározó alakjait. A magyarországi olvasó, még az is, aki érdeklődik az erdélyi viszonyok iránt, nem mindig tudja saját ismeretei alapján fölbecsülni ezeknek a portréknak a hitelességét, de néhány itthon is közismert alkotó és politikus esetében ez nem nehéz.

Az interjúban többször is szó esik például Sütő Andrásról, a közelmúlt erdélyi magyar irodalmának itthon talán legismertebb alkotójáról. Markó Béla bár tisztelettel, de némi távolságtartással nyilatkozik róla, nemcsak a rendszerváltás előtti időszakban folytatott politikai tevékenysége miatt (a Ceauşescu-rendszer idején a román nemzetgyűlés tagja és a román kommunista párt központi bizottságának póttagja volt), de ez a távolságtartás néhány elejtett megjegyzés erejéig irodalmi tevékenységére is kiterjed. A magyarországi olvasóból, aki annak idején örömteli felfedezésként fogadta az Anyám könnyű álmot ígér vagy az Egy lócsiszár virágvasárnapja megjelenését, és az ország másik végéből is elutazott Veszprémbe a sepsiszentgyörgyi színház vendégjátékára, a Szuzai menyegző bemutatójára, talán hiányzik ez a távolságtartás, igaz, hogy Sütő Andrásról a többség csak a művei alapján tud képet alkotni magának.

Egyértelmű viszont Tőkés László megítélése. Markó Béla elismeri a püspök bátorságát, amellyel szembeszállt a Ceauşescu-rendszerrel, de elítéli együttműködésre képtelenségéért, ellentmondást nem tűrő magatartásáért, amellyel véleménye szerint sok kárt okozott az erdélyi magyar közéletben. Ugyanakkor sajnálja is, mert a történelem adott neki egy nagy esélyt, ám ő saját hibájából képtelen volt élni a lehetőséggel. Egy kissé a lengyel Wałęsához hasonlítható, aki szintén „nem teljesített annyit, amennyit elvártak tőle”.

Markó Béla foglalkozik az erdélyi és a magyarországi magyarság viszonyával, amelyet tévhitek, előítéletek, hiányos ismeretek is befolyásolnak, ebből adódnak félreértések és konfliktusok. A mai magyar jobboldal számára Erdély valamiféle székely vicces, székely harisnyás tündérvilág, a romlatlan magyarság továbbélő zárványa. Markó szinte a sorokon átütő indulattal utasítja el ezt a rezervátummentalitást, együtt azzal a magyar gőggel, amely lebecsül minden szomszéd népet mint ellenfelet és mint partnert is. Ezzel az úri fennhéjázással mindig mi veszítünk, de politikusaink és közíróink nagy része nem tud tanulni a vereségeinkből, csak panaszra telik tőlük, hogy minket mindenki bánt. Pedig nem világ-összeesküvés, nem is turáni átok, csak a magyar uralkodó osztályok korlátoltsága okozta azt is, hogy míg Románia az utóbbi száz év konfliktusaiból győztesen került ki, mi mindig a vesztes oldalon álltunk.

Miközben itthon a jobboldal többnyire téveszmék foglya, és ezekből leszűrt koncepciókat akar az erdélyi magyar politikára erőltetni, a baloldalnak nincs mit erőltetnie, mert egyáltalán nem tud mit kezdeni az erdélyi magyarság problémáival, azokat nem érti, valójában nem is érdeklődik irántuk.

A magyar és a román közgondolkodás különbségéről markáns képet ad Markó Béla, amikor összehasonlítja, hogy a két ország hogyan bánik irodalmi Nobel-díjasaival. Kertész Imrét a magyar jobboldal jelentős része kitaszítaná a nemzetből, ha tehetné, akár a nyilvánvaló kulturális öncsonkítás árán is, pedig Kertész magyarul író magyar író. A romániai születésű, szintén Nobel-díjas erdélyi szász Herta Müller végleg áttelepült Németországba, németül ír, ennek ellenére a román kultúra nem kitaszítani, inkább kisajátítani szeretné születési helye és írásainak témái miatt. Magyarországon általában jellemző, hogy a politikai ellenfelek szívesen vitatják el egymástól magyarságukat. Ez a román közéletben ismeretlen, mondja Markó, ott legföljebb azt mondják, hogy valaki nem román, de a román nemzethez tartozását (a nemzetiségieken kívül) senkinek nem vonják kétségbe.

A magyarországi politikai vitákban eddig hangsúlyosan föl nem merült érdekes véleményt mond Markó a kettős állampolgárságról, amelyet több okból is elhibázott döntésnek tart, és maga sem folyamodott érte. A kettős állampolgárság egyik ellentmondása, hogy gyengíti az autonómiatörekvéseket. Tálcán kínál érvet az ellenzők számára, hiszen egyetlen állam sem ad autonómiát a saját területén más államok polgárai számára. A kettős állampolgárság másik káros következménye, hogy megkönnyíti, szinte ösztönzi a kitelepülést, a szülőföld elhagyását. Megemlíti még Markó Béla a kettős állampolgársággal szemben a harmadik, itthon is gyakran elhangzó érvet: „Nem értek azzal egyet, hogy valaki ott él egy országban, jól, rosszul, szenvedi annak a rendszernek a hátrányait, vagy részesül az előnyeiből, és közben szavaz egy másik ország sorsáról. Arról, hogy ott milyen lesz a szociális rendszer, milyen lesz az oktatáspolitika, az egészségügy, miközben rá nézve ennek különösebb következményei nincsenek.”  Majd néhány sorral lejjebb így folytatja: Ki-ki a határon túli magyarok kegyeiért versenyez majd, bedob apait-anyait, ígér fűt-fát, hogy az érzelmi kötődését bizonyítsa.” 

Végül néhány szót kell ejteni a könyv címéről. Valamilyen „kártya” szinte minden ország politikai küzdelmeiben létezik, és előhúzható, ha az illető ország lakosságát rosszul érintő ügyről, botrányról, gazdasági-politikai nehézségekről a hatalmat gyakorló politikusok el akarják terelni a figyelmet. Különösen hatékony ez a „kártya” diktatúrákban, féldiktatúrákban, formális demokráciákban, ahol valamilyen nemzeti sérelem vagy félelem él emberek nagy tömegeiben. Magyarországon Trianon és valamennyi következménye a „kártya”, él is vele gyakran a jobboldal és a szélsőjobb. Ha Romániában van valami baj, és el kell terelni róla az emberek figyelmét, a „magyar kártyát” húzzák elő, magyar veszélyről, Erdély autonómiatörekvésekkel álcázott elcsatolási terveiről kezd beszélni a politikai osztály és cikkezni a sajtó.

A könyv túl sok témát, információt, továbbgondolható gondolatot vet föl ahhoz, hogy valamennyivel, akár csak az említés szintjén is, foglalkozni lehessen egy recenzióban. Lehetett volna szót ejteni például Markó Béla életútjának személyes vonatkozásairól, a családról, a barátokról, és szerepükről az egyéniség formálásában, az erdélyi magyar kultúra helyzetéről, a nyelvhasználat gondjairól, a magyar és a román emberek egy városban, egy utcában, egy bérházban való hétköznapi együttéléséről, a határokon túli magyar szervezetek egymás közötti kapcsolatairól, és még sok másról, amikre Markó Béla kitér Kőrössi P. József kérdései nyomán.

Mindenre természetesen nem ad, nem is adhat választ ez a könyv, de rengeteg információt szerezhet belőle az olvasó, tabukat dönt, félreértéseket segít eloszlatni. Aki elolvasta, bizonyosan másképp fog gondolni Erdélyre, mint azelőtt.

 

Vissza a tetejére