Egy megíratlan regény „regénye” (Kertész Imre: A végső kocsma)

Kertész Imre: A végső kocsma. Magvető Könyvkiadó, Bp., 2014

 

 

Zavarba ejtő könyv Kertész Imre legújabb alkotása. Nagyobbik része rendhagyó naplójegyzetekből áll, többek között azért rendhagyóak a jegyzetek, mert hiányzik belőlük a naplók linearitása. A Nyílt titkok című első rész feljegyzései 2001. március 30-án kezdődnek, de ezeket a továbbiakban nem választják el dátumok, az olvasó nem tudhatja biztosan, hogy milyen sorrendben következő eseményekről olvas. Egyes szakaszok olvasásakor fölsejlenek előző Kertész-kötetekben, például a Mentés máskéntben olvasott emlékezetes mondatok, például a magyar egyetemi ifjúságról írottak: „Az egyetemi ifjúság mindenütt a világon baloldali, néhol szélsőbaloldali, de konformista és nyilas ifjúsággal csak Budapesten találkozott”.

   Ennek a fejezetnek a jegyzetei, hasonlóan a Mentés máskéntben olvashatókhoz, az író hétköznapjainak krónikái. Nem csupán egyszerű leírásai az egyes napok eseményeinek, mint például Thomas Mann naplói, nem is lehetnek azok, hiszen, mint említettem, dátumok nem szerepelnek az egyes szakaszok között. Kertész Imre kommentálja az eseményeket, gyakran megrajzolja az azokban szereplő személyek portréit, emlékeket idéz föl, olykor miniatűr esszéket rögtönöz valamely átélt vagy hallott esemény apropóján. Például véleményt mond a posztmodernről, esztétikai, etikai kérdésekről, Nyugat- és Kelet-Európa különbségeiről (beleértve a nyugat- és kelet-európai mentalitás, világszemlélet eltéréseit), diktatúráról és demokráciáról, demokratikus köntösben megjelenő, álcázott diktatúráról, a radikális iszlám térhódításáról. Ritkán bonyolódik a napi politika szövevényébe, az általánosítás magasabb szintjén foglalkozik politikával.

   Mindezzel azonban nem teszi a jegyzeteket személytelenné, gyakran ír önmagáról, betegségeiről, hangulatairól, álmatlanságáról, rossz közérzetéről, depressziójáról, menekülésvágyáról. Olykor halálvágyrohamok fogják el, és megkísérti az öngyilkosság gondolata.

   A háttérben gyakori motívumként fölsejlik egy regény, a regény megírásának gondolata, mint vissza-visszatérő dallam egy zeneműben.

   A világ abszurditása olykor abszurd, aforizmaszerű megjegyzésekre készteti: „Segít-e majd meghalnom, hogy sohasem éltem?”, „A káosz is rend, csak mások rendje”, „A történelem giccses akciófilmmé változott.”

   Állandóan foglalkoztatja zsidósága mint személyesen megélt sors, de a zsidóság, a zsidó nép és Izrael sorsa is. Gyakran megkísérti a zsidók pusztulásának előérzete. „Kétségkívül nem lesz megnyugvás, amíg minden zsidót ki nem irtanak” –  írja egy helyen. Nem gondol arra, hogy az emberek mindig megtalálják az áldozatokat, hogy kiélhessék gyilkos indulataikat, irigységüket, olykor saját nyomorult életük miatt érzett dühüket. Más kultúrákban kurdok, örmények, tuszik vagy más népek, törzsek, játsszák el az áldozat szerepét. A sors tragikus fintora, hogy az antiszemitizmus ott is lehet virulens, ahol már nem élnek zsidók.

   A mai Magyarország iránti érzelmeire talán a viszolygás a legjobb szó. Úgy érzi, az ország diktatúra előtti állapotban van, demokratikus keretek között épülnek le a demokrácia intézményei. Mélységes pesszimizmussal tekint a tömegekre, átvitt értelemben a magyarországi demokrácia lehetőségeire. Dicséri Berlint, úgy érzi, ott éli az igazi életét, és akkor tartja száműzöttnek magát, ha Budapestre kell jönnie. Bár később, a könyv más helyén Németországgal kapcsolatban is megfogalmaz ellenérzéseket. A Sorstalanságból készült film bemutatója után fanyalgó kritikák is megjelentek Németországban, talán részben ennek hatására is némi idegenségérzete támad. Úgy érzi, a másoknak okozott szenvedések miatt keletkezett német bűnbánat ideje lejárt, a németek most már a saját szenvedéseikről is szeretnének beszélni.  „… a németek ma önmagukat siratják, saját szenvedéseiket kívánják megdicsőíteni” – írja egy helyen, és fontolgatja, hogy Olaszországba költözik.

   Állandóan visszatérő téma a könyvben Nobel-díja is. A kitüntetést ambivalens érzésekkel éli meg, örömet és kellemetlenségeket egyaránt okoz neki. Lehangolják a méltatlan támadások, amelyek nácik és zsidók részéről egyaránt érték és érik Magyarországon és a világban. Különösen a magyarországi támadások érintik érzékenyen: „Mélységes undorom, amelyet Nobel-díjam magyarországi fogadtatása keltett bennem, leküzdhetetlen.” Bartók jut eszébe, akit, mert tehetséges volt, szintén nem tűrtek meg Magyarországon: „… itt ösztönösen üldözik a jót, és dicsőítik a gonoszt, az ostobát.”

   Fárasztják a Nobel-díjjal járó társadalmi kötelezettségek, amelyeknek romló egészsége ellenére is igyekszik eleget tenni.

   A könyv második része A végső kocsma (Első nekirugaszkodás). Formailag ez a rész mintha az első folytatása lenne, ugyanolyan mozaikokból áll, csak most harmadik személyben szól, mintha fikció lenne. Mintha önmaga lenne a főhős, és valaki róla írná a naplójegyzetek mozaikját. Ennek a szövegrésznek a stílusa emelkedettebb, nem érződik rajta a nem nyilvánosság számára készülő napló oldottsága. Ez az első kísérlet A végső kocsma megírására, valóban az első nekirugaszkodás. Ha a regény elkészülne, fikcióként is életrajzi regény lenne, ez szinte magától értetődik Kertész Imre pályáját ismerve. „Sosem volt más anyagom, mint az életem, de az legalább érdekes volt” – írja a könyv más helyén.

   Az első nekirugaszkodást nem érzi megfelelőnek, folytatódnak a naplójegyzetek a harmadik részben, amelynek Trivialitások kertje a címe. Visszatér az egyes szám első személyhez. A kezdő dátum 2003. december 5.

   Továbbra is foglalkoztatják a Nobel-díjjal járó kötelezettségek, amelyek néha elégedettséget keltenek benne, de legtöbbször inkább fárasztják. „Irigykedve olvasom a FAZ-ban  (Frankfurter Allgemeine Zeitung – B. A.), hogy az új Nobel-díjas író – Coetzee – nem ad interjút, nem áll szóba, nem beszél irodalomról, csakis a rugbyről. Engem bezzeg kétoldalas fax várt otthon, mindenféle undorító teendők javaslataival.” Úgy érzi, mintha egy új, kényelmetlen világba került volna. Szolgálja a változásokat, ahelyett hogy uralná és/vagy élvezné őket.

   A jegyzetekben továbbra is fölsejlik a regény megírásának története, fölbukkannak a munka során adódó gondok. Az író gyakran elégedetlen azzal, ami elkészült a regényből, erről is önkritikusan ír a naplójegyzetekben: „… túlságosan sok személyes ’anyag’ került belé, holott ennek a prózának éppen hogy súrolnia […] szabad csak a nyersanyagot” , „… mintha egy történetet akarnék elmondani, de mégsem akarnám”, „… túl személyessé, valahogyan idétlenné vált…”

   Egészségének fokozatos romlása továbbra is gyakori téma a jegyzetekben. Mintha távolodna a világtól, fölöslegességérzés kínozza, érzelmi, hangulati hullámzások jellemzik napjait, ritkák az elégedettségről árulkodó följegyzések. Fél a szellemi leépüléstől. (Ön)iróniája olykor fölvillan egy-egy megjegyzésben: „… nem is akarom, hogy szeressenek, beérem a csodálattal is.” Máskor aggódik életművének sorsa miatt: „Nem hagyok hátra semmit.”

   „Kiderül, hogy halálnaplóról, halálnapló-kísérletről van szó” – írja egy helyen A végső kocsmáról. Az író a naplóval párhuzamosan ír egy végül soha el nem készülő regényt, amely a fülszöveg találó megjegyzése szerint egy bizonytalan körvonalú Turner-képhez hasonlítható. A két „párhuzamos életrajz”, az íróé és fiktív hőséé, együtt alkotja Kertész Imre A végső kocsma című regényét, ha a regény határait jóval távolabbra toljuk a hagyományos határoknál.

   A második nekirugaszkodás a naplószerű följegyzések kvintesszenciája, ragyogó stílusban megírt néhány oldal, valóságos „halálnapló”, a halálra készülő főhős napjainak története. Doktor Sonnenberg író, aki a bibliai Lótról ír regényt. Lót története a napló jegyzeteiben is feltűnik korábban, mint egy valóságosan megírandó forgatókönyv, amely azonban sohasem készül el.

   „Jó ízlésű ember az én koromban már nem él” – olvashatjuk a könyv utolsó, féloldalnyi, Exit című fejezetében. Az olvasó nem tudhatja, hogy doktor Sonnenberg vagy Kertész Imre mondja-e ezt, de nem is fontos megtudnia. „Minden sikerült, amire az életemben törekedtem, s e sikerek beteljesülése most megmutatja, hogy saját elpusztításomra törekedtem” – írja a szerző, s ennek tudatában kapja meg végső értelmét maga a könyv, a „regény”, a következő mondatokkal: „A pusztulás természetrajza. Hidegen, szinte kárörvendően megírni, mint önmagad tanúja.”

Vissza a tetejére