Félrefókuszálva (Tóth Krisztina: Pillanatragasztó)

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó. Magvető Kiadó, Bp., 2014

 


Minél többet gondolkozom az olvasottakon, annál inkább úgy tűnik, hogy Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötetének van egy titkos főhőse. Pontosabban egy afféle jellegzetes antihőse, aki inkább csak elszenvedi, mintsem alakítja az eseményeket, sőt időnként könnyen úgy érezhetjük, hogy a szerepe nem más, mint azt demonstrálni, hogy létezése nélkül is ugyanúgy zajlottak volna az események. A mobiltelefonról van szó, aminek gyakori szerepeltetése arra is rámutat, hogy a technológiai fejlődés sem óv meg minket rossz döntéseinktől és kínos jellemhibáinktól, az ember továbbra is esendő és gyarló, és az újdonság varázsának szétfoszlása után előbb-utóbb minden használati tárgyát e tulajdonságai szolgálatába állítja.
A Pillanatragasztó egy jubileumi válogatáskötet, Tóth Krisztinának ugyanis huszonöt évvel ezelőtt jelent meg első verseskönyve. A szerzőtől azóta olvashattunk számos novellát és egy regényt is, prózaírói attitűdjét jól leképezi ez a mostani, az évforduló apropóján huszonöt novellát tartalmazó kötet. Válogatásról lévén szó némiképp csalódáskeltő az egyes szövegek közti jól érzékelhető minőségingadozás, ám ennek oka is az egyedi alkotói jellemvonásokban kereshető. Tóth Krisztina ugyanis prózai szövegeiben sem tagadja meg lírikus énjét, legsikerültebb írásaiban mindig nagyon szoros a viszony elbeszélő és elbeszélése között. Ezt legegyszerűbben a gyakori egyes szám első személyű narrációval éri el, de hasonló hatása van az eseményeket közelről, mintegy eleven kameraként lekövető külső elbeszélő történetmondásának is. Azonban az olyan esetekben, amikor egy klasszikus rövidprózai hagyományhoz igazodik, és a narrátornak semmi köze szereplői világához azon kívül, hogy elmeséli történetüket, mindezt ráadásul a megszokottnál hosszabb terjedelemben, súlytalanná, üressé válik a szöveg. Legtalálóbb példa erre a Földlakó című írás, aminek túlbonyolított és elnyújtott mivolta igencsak fárasztóan hathat az olvasóra, s elveheti a kedvét attól, hogy végiggondolja, tulajdonképpen mit is szimbolizál az a motívum, hogy a főszereplő nő partnere orális kielégítése közben úgy érzi, feje és teste különválik, és amíg elvégzi a dolgát a férfin, közben nyugodtan kisétálhat a mosdóba.
A terjedelem már csak azért sem lényegtelen, mert egy jó novella alapja a drámai sűrítés, és a kötetben szerencsére többségében ilyen írásokkal találkozhatunk. A dráma azonban gyakran nem része a cselekménynek, a kötet legtöbb darabjáról elmondható, hogy soha nem a lényegi történésekre fókuszál, olyanok, mint egy szándékoltan rosszul sikerült fényképsorozat, ahol valahogy mindig lemarad egy fontos részlet, egy végtag vagy mondjuk egy fej. A Valaki című történetben valóban egy ilyen kép tárul elénk: éppen a barátnőjétől hazabicikliző fiú orra előtt akarja valaki felakasztani magát, a fiú a legjobb pillanatban érkezik, hogy testével megállítsa a zuhanást. Róla sok mindent megtudunk, még azt is, nagyszülei milyen maszek tevékenységgel keresték kenyerüket, míg a végzetes tettet végrehajtóról azon túl, hogy ránehezedik a fiúra, tulajdonképpen semmit.
Tóth Krisztina hasonlóan kizárja a lényeget a történetből Az égő menyasszony című elbeszélésben, ahol nem tudjuk, az elbeszélő nő miért zárkózott be napokra a szállodai szobájába, és miért akar egy parkban az avarba betakarózva „űrsétálni” egy adag Xanaxtól, de sokat sejtet a háttérben zajló drámáról, hogy egy lopva megpillantott újságcikkbe azt látja bele, hogy szélsőségesek nem egy hidat, hanem egy menyasszonyt gyújtottak fel. De – ez esetben pozitív értelemben vett, épp az esztétikai élvezet alapjául szolgáló – kínzó hiányt érezhet az olvasó A 28-as szoba kulcsa, a Tímár Zsófi muskátlija vagy az Ahogy eddig című írásokban is. Miért éppen úgy távozik a lány a szerelmi légyottról? Hogy lehetséges az, hogy egy fiatal nőt sem a férjhezmenetele, sem a házassága kudarca nem érint meg igazán, mintha nem is saját életéről volna szó? És a frissen elvált középkorú nő vajon miért hagyja, hogy messze, vidéken élő rákbeteg anyján egy látszatkezelést hajtsanak végre? Mert bár ez utóbbi helyzetről könnyen lehetne azt is hinni, hogy egy az emberi méltósággal kapcsolatos bölcs döntésről van szó, de azért nagyon is sejthető, hogy ebben a konkrét történetben mégsem ez képezi az események alapját.
Érdemes külön is megemlíteni azt a két írást (Galamb, Utószezon), amelyben az elbeszélő kameraként követi és közvetíti az eseményeket. Itt a drámaiság a szenvtelen, visszafojtott jelenetleírás mögé bújik. Ezek a szövegek ugyanis – bár nem annyira explicit módon, mint a szerző előző elbeszéléskötetében, a Pixelben található néhány darab – reflektálnak magára a történetalkotási módszerre is. A narrátor nézelődik egy idegen városka főterén vagy egy kevéssé zsúfolt strandon, és hirtelen valami számára érdekes mozzanatra lesz figyelmes. Az ember alapvetően történetmesélő lény, homo narrans, így bár maga az elbeszélő sem tud semmi közelebbit főszereplőiről, ahogyan végigveszi egymás után a szeme előtt a jelenetsor egyes elemeit, mégis egy kerek történet lehetősége rajzolódik ki, amit az olvasó valós életbeli vagy olvasmányélményeire támaszkodva tesz egésszé. A Galamb című elbeszélésben ráadásul kiválóan működik a fókuszpont-áthelyezés is, az elbeszélő figyelme elsődlegesen a hajhálóba belegabalyodott galambra irányul, és csak mellékesen – ugyanakkor bizonyos motívumok összejátszásával, például amikor azt mondja, hogy az a hajháló úgy néz ki a madáron, mint egy letolt bugyi – követi, ahogyan a közvetlen közelében egy férfi épp megver egy nőt. Mindezzel egyébként áttételesen azt is érzékelteti, hogyan nézünk rendszerint félre mások tragédiája mellett.
És mindeközben a szereplők zsebében ott pihen a legtragikusabb titkos hős, a mobiltelefon. Mert hiába a közvetlenebb kapcsolattartás illúziója, az emberek ugyanúgy csalnak, hazudnak ennek az eszköznek a segítségével is (A 28-as szoba kulcsa), ugyanúgy élnek egymás mellett anélkül, hogy társuk másik, titkos életéről bármi fogalmuk lenne (Ismerlek téged). De szintén nem sokat oszt vagy szoroz, hogy hogyan volt elérhető egy fiatal nő a mobiltelefonok elterjedése előtt: a mindig nős férfiakkal kezdő, önsorsrontó fiatal lány (Doors) valószínűleg akkor is belesétált volna azokba a szituációkba, ha nem utcai telefonon igyekszik elérni az életében fontos vagy kevésbé fontos szerepet játszó férfiakat. Ahogyan a Napfogyatkozás házassága poklából kétségbeesetten menekülő fiatal anyukája sem kerülhette volna el sorsát – azaz egy újabb rossz csillagzat alatt született kapcsolatot – akkor sem, ha egy lélektanilag meghatározó pillanatban csak úgy rácsöröghetett volna a megmentőül kiszemelt férfira.
Ezek a mindennapi esendőségek és gyarlóságok határozzák tehát meg Tóth Krisztina prózaírói világát. A tragédiák nem látványosak, sem romantikus, sem szentimentális vonás nincsen bennük, ám a maguk csendes, szinte láthatatlan, mégis súlyos és komor módján gyakorlatilag az élet bármely szituációja mögött ott húzódnak. Olyan helyzetek mögött, melyek kortól és helytől függetlenül léteznek, mert alapvető, archetipikus emberi jellemvonások generálják őket. Tóth Krisztina ezeknek a tulajdonságoknak és lehetséges következményeiknek anatómiailag pontos rajzát adja immár sokadik prózakötetében is, az említett – bár valójában csak a szerző eddigi pályáját látva némi bosszúságot okozó – minőségingadozás ellenére is elsőrangú novellistához méltó módon.

Vissza a tetejére