„… még semmi új nem kezdõdött el” (Toroczkay András: Búcsú Éhestõl)

 

 

Toroczkay András: Búcsú Éhestől. Magvető Kiadó, Bp., 2015

 

Nem mondanám sorsszerűnek, amikor megláttam, de érdekesnek igen. Az inas, öregedő férfi – nevezhetnénk Inas Imrének – foltozott rövidnadrágban, koszos atlétatrikóban, elnyűtt barna félcipőben vágta a füvet, na jó, inkább a gazt. Az istentelenül berregő, ütött-kopott fűnyíró végéről hiányzott a fűkosár. Nyilván rég letörtek a rögzítésre szolgáló, de eleve letörésre tervezett műanyag fülei. Így pedig a levágott gaz, a por, a kavics az ember lábára lövell, s lassan elborítja deréktől lefelé a decensen fuldokló fűnyírót. Ám Inason nem fogott ki a silány tömegtermelés barkácsáruházi akciós terméke. A gép végébe két girbegurba drótdarabbal szakszerűen fölerősített egy viseltes lábtörlőt, és egykedvű természetességgel tolta a magyar kreativitás újabb – még csak kevesek által ismert – remekét a gazcsomók ellenében. Előző este fejeztem be éppen Toroczkay András novelláskötetének olvasását, s lám, másnap a szokásos reggeli séta közben már észre is vettem egyik hősét, Inast, aki nem szerepel egyik elbeszélésében sem, pedig szerintem ott volna a helye.

Hiszen Toroczkay András olyan világot teremtett az Éhes Miklós köré épített novellákkal, amelyik szinte minden elemében szabálytalan, hihetetlen, mégis mindennapi és csaknem naturalisztikusan valóságos. Ahogy hasítunk, botorkálunk, kóválygunk előre ebben a különös 21. században ezen a különös Magyarországon, szinte minden pillanatban az az érzésünk, nem is a valóságban létezünk, hanem valamilyen abszurd, sírni-röhögni való „metaéletben”.

Nem, nem is akarok a politikai „realitás” eseményeire célozni, elég csak azt a hihetetlenül tarka szociológiai szőttest végigtekinteni, amelyik manapság a magyar életmódot jelenti. Erről, illetve ennek a múlt évezred végébe nyúló előzményeiről szólnak zömmel Toroczkay kötetbe gyűjtött kisprózái. Meg egy nemzedék, a fiatal harmincasok felészleléséről. Arról, ahogyan a számukra realitásként mutatkozó irrealitáshoz viszonyulnak. Ahogyan lebegnek ebben a realitásban. Legalábbis igyekeznek lebegni és nem idő előtt elsüllyedni.

A Búcsú Éhestől című kötet írásai nem egységesek, bár a könyvnek kétségkívüli igyekezettel megtervezett íve van. Egy elképzelt alföldi kisvárosban, Kotordon a 90-es évek végén eszmélő Éhes Miklós, valójában Mihály történetei ezek. A helyszín és idő megválasztása telitalálat, ha a magyar valót sűrítetten akarjuk prezentálni. A szókapcsolat: alföldi és város, sok esetben, némi túlzással, önmagában abszurditás. A gyorsan feledésbe merült 90-es évek, meg a nullások eleje is 2000 után – a mából visszatekintve – a tökéletes átmenetiség, ideiglenesség érzetét keltik.

Nekem sok minden a ráismerés örömét adja. Csak ámulok némely legorombítón szigorú kritikán, amelyek szerint Éhesről tudnunk kéne, kicsoda, hiszen a történetek róla szólnak, s minek akkor az egész. És amúgy a költőként már kötetet publikáló Toroczkay mítoszt igyekezett teremteni köré, tehát legyen összeszedettebb, háborognak némelyek. De hát meg is tudjuk, ki ő, azt hiszem, mert sokat láttunk abból, amit ő látott. És nem abból, amit posztol, megoszt, kommentel a Toroczkay Andrásnak nevezett író, mert az momentán nem érdekes egyáltalán.

Toroczkay igazi erénye annak az elbeszélő módnak a megtalálása és legjobb írásaiban szinte tökéletesre csiszolt alkalmazása, amelyet jobb híján csak úgy saját használatra kelet-európai mágikus realizmusnak neveztem el. (Később átfutok néhány recenziót, és kiderül, másoknak is a mágikus ugrott be. Nem véletlen.) Hiszen ezekben a szövegekben olyan természetességgel járja át a lehetetlent a lehetséges, a valót az álom, a normálist a deviáns, ahogyan a mindennapjaink realitásában meg az álmainkban is. Persze, csak ha képesek vagyunk odafigyelni rá erősen. Meg ha még valahol a bensőnkben – akár öntudatlanul is – őrzünk valamiféle mintát, vágyat a – hogy is mondjam – méltóbb létre. Szó sincs arról, hogy Toroczkay ítélkezne, erkölcsileg, eszmeileg felülemelkedne a létezőn. Erről a leghalványabb célzás sem olvasható ki a sorokból. De tisztánlátással, arányérzékkel, engesztelhetetlen kérlelhetetlenséggel, máskor éppen a humor leleplező, de mégis emberien otthonos látásmódjával csakis akkor vizsgálható valami, ha magunkban viszonyítjuk valami tőle különbözőhöz. Különbhöz. Jobbhoz, vagy inkább, ahogy mondtam már, méltóbbhoz.

Az írások zömének stílusától (és ettől a nem ítélkezéstől is) eltér éppen az első novelláé (Az Alföld közepe). Érthető módon ezzel hozza képbe olvasóját Toroczkay, de ebben még nem azzal az írói módszerrel dolgozik, mint a következőben, a Sajtiban mindjárt. Az első írás nem is novella tán a klasszikus értelemben. Némelyik másik is gyanúsan nem az. Ezek sem rosszak, persze. A Matrjoska szerkezetileg igazán mívesen formált a történetek a történetben stílusában, a Hajnali capriccio másnaposan hunyorgó fiatal hősének utazása a fővárosi  tömegközlekedés kora hajnali (rém)álomvilágában szinte plasztikus élményt ad. De ezek valahogyan mégis „elgyengülnek” a kotordpatai élet elevenen lüktető, őrült mindennapjai mellett.

Ez az, amivel az olvasó nem tud betelni. Ezekben Toroczkay a történetmondás, a mesélés hatáskeltésének ősi módszereivel él. Azt a különös állapotot tartja fönn, amiben élményként éljük át a saját földhözragadt sorsunkat. Egy kicsit úgy, ahogyan a családi, baráti privát történetek fogannak, megmunkálódnak az idők folyamán, és hagyományozódnak tovább. Ehhez az is kell, hogy az elbeszélő személyesen szóljon, ahogyan itt is. Egy narrátortól halljuk a sztorikat. Olyan valakitől, aki nagyon is közel volt, részese is volt gyakran az eseteknek. Vagyis első kézből, és ez nagyon fontos. Talán ő maga volna, akiről szó esik, ő volna Éhes, vagy a narrátor ő, vagy mind a kettő? De ez nem igazán érdekes. A lényeg, hogy hinni lehet neki.

Ez azért is fontos, mert a szüzsé alapja ugyan a földhözragadt valóság, de a mese bűvös szálaival van kibogozhatatlanul átszőve. Mesebeli hely és szereplők. Igazi mesebeli, beszédes nevekkel. Mint a főhős Éhes Miki, Kedves Csaba, Czirmos Pali, Kristály Tamás, Heveny doktor, pláne Disznó Sándor, alias Disznósajt, a barátainak csak Sajti. Ahogyan a Weltraum mozi vagy a Sistergő Főnix Önkéntes Tűzoltózenekar, illetve a Hegesztett Vízió zenész banda. Meséjük egyszerre a magyar közelmúlt társadalmi hanyatlásának tűéles leképezése, valamint a kereskedelmi tévék, a reklámok, a számítógépes játékok, az ismerős (bor, sör, pálinka stb.) és új (fű, bélyeg, tű stb.) kábulatok, álomvilágok generálta sztorik és még sok más összegyúrt elegye. Hasonlít ez a módszer egy kicsit az amerikai fotóművész, Cindy Sherman sorozataira. Ő teremt olyan világokat, amelyek nem léteznek ugyan, ahogyan ábrázolja, a nézőben mégis olyan reflexiókat generálnak, amelyek valóságként értelmezik az arra csak emlékeztetőt. Sherman gondosan megtervezett filmjeleneteket készített soha nem létezett filmekből, s ezek annyira hasonlítottak az amerikai filmtípusokra, hogy az ember öntudatlanul keresni kezdte a mintákat, pedig tudta, hogy az egész csak képes mese.

Hát, ilyenek ezek a Toroczkay-mesék is a munkásőrből és technikatanárból lett biztonsági őrökről a Weltraum moziban, a könyvkiadóvá avanzsált senkiháziról, aki volt magyartanárnőjét alkalmazza, és alázza naponta, Rambo (a kotordi háromból az egyik), a rendőr reménytelen szerelme a gonosz törpe lány, Heni iránt, és így tovább.

Hőseink többsége olyan megadón, naivan és tétován létezik az adott körülmények között, hogy innen a 2010-es évek közepéről az ember szeretne átkiabálni hozzájuk: vigyázzatok, nem lesz így jó! Aztán persze csak olvasunk tovább némán, mert mit is tanácsolhatnánk nekik! Most sem vagyunk okosabbak, csak talán még szerencsétlenebbek.

Toroczkay kerüli a körmondatokat, szeret egyszerűen és szenvtelenül fogalmazni. Elég bonyolult az, hogy egyszerre elbeszélője és a történtek valamelyest értékelő kommentálója is. S milyen történetek? „A Géza fejedelem kocsmárosa lehunyja kutyaszemét. Egy medencebálon van, a nagymedence vize leeresztve, a parton vattacukorárusok, kolbászsütők, világítókarkötő-árusok. Egy tizenöt éves, túlsminkelt, a reáltárgyakból, történelemből és nyelvtanból bukásra álló, de atlétikaversenyeken kiválóan teljesítő ikerpárral táncol. Az egyik magasugró, a másik kosaras. Életük csúcsán vannak Sajtival együtt. Részegek. Sajti dinnyés vodkát ivott őszibaracklével, a lányok kezében vodkanarancs. Eldönti, hogy nem tanul tovább, nem teszi le az érettségit, mint az osztályból páran, inkább az élet császára lesz. Kitanul egy szakmát. Mondjuk az autószerelést. Vagy beáll vasutasnak. Bármit megtehet. Vagy pincér lesz a Kotord étteremben. A lányok gyönyörűek, közrefogják. Az egyikük most, pár évvel később az ágyában szuszog a sötét házban. Igazából a másik tetszett neki.” (Sajti) Fejtegessem, mitől jó? Medencebál leeresztett medencével. Életük csúcsán: részegek. A mindent lehet horizontja: autószerelő, vasutas, pincér. És így árad tovább a magyar való meséje.

Toroczkay szereti a duplafenekű történeteket is, amelyekben a mellékszereplőnek látszó figura lesz az érdekes, hiszen az élet is tényleg folyton efféle meglepésekkel szolgál. Hasonlóképpen visszatérő elem a kacskaringós történetek végén – vagy közben – adott rövid, józan életrajz némelyik hőse további vagy korábbi sorsáról. Egyszerre meglepő és nagyon ismerős az egész. Az egyik kacskaringós történet végén az úszni nem tudó úszómester szerelmi bánatból puskával túszul ejti a strandolókat. Az eset után szerelme tárgya, a csodás testű, de kissé sántító „Éva persze fölmondott rögtön, és a Dunántúlon vállalt munkát. Gyászruha-kereskedést nyitott Siófokon. Vannak, akik úgy gondolják, az eset miatt. Én megértem, habár hozzáteszem, ilyesmi Kotordpatán nemigen fordult még elő, nem is igen fog egyhamar.” (Mint a delfinek) Őrület? Túlzás? Gyászruha-kereskedés? Ugyan, két megállóra tőlünk is van egy, például.

Toroczkay legjobb írásaiban pontos arányérzékkel eleveníti föl és gereblyézi egybe a magyar mindennapok ismerősen megszokott abszurditásának mozzanatait. A kisvárosi sátánistát, aki a nagy rituális gyilkosságra készül, a háttérben pedig megy a Heti Hetes. Vagy a vidéki egyetem sivár kollégiumában a nap fénypontját jelentő melegszendvics illatát. Vagy a született rocksztárként számon tartott kotordi srácot, aki egy pesti gyorsbüfében szakácskodik végül. Van itt minden. Horror, líra, pornó, komédia, tragédia. Minden magyar módra.

És itt van a harmincas nemzedék közös emlékanyaga is, ironikus túl korai nosztalgiaegyvelegként. Ám a korosztályi sajátosságot inkább az a zabolátlanul kalandozó fantázia jelenti, amelyik felül és kívül áll a felnőtt megkötöttségeken, meghatározatlanságokon. Ez az „élet előszobája” időszak mintha egyre hosszabbra is nyúlna. A rideg perspektívátlanság nem engedi, a torz reményekben megtört ember pedig nem is képes rá, hogy kilépjen infantilis örök ifjúságából. Világjelenség a földteke módosabb hányadán, értelmes célok és teremtő munka híján. Így Kotordon és Budapesten is. A kötet utolsó írása (Éhes és a világ) éppen az örök infantilizmus végének alternatíváival búcsúzik. Persze nemcsak egy életkorra, de egy egész korra igaz, ami a levegőben van már egy ideje: „… már minden fontos dolog véget ért, de még semmi új nem kezdődött el.” (Kocsonya Mihály)

Nem könnyű egyenletes színvonalon egységes stílusban tartani az ilyen anyagot. Hiszen ha túlzottan mágikus-meséssé válik a szöveg, elvész „a lét aranyló fájából” (lásd Goethe!) táplálkozó éltető erő. Túlzottan direkten dagályos líraisággá tupírozódik a történet. Ha meg az írói megformálás gesztusa öncélúan kilátszik a mese húsából, az olyan bántó, mint egy irodalom-szertári csontváz. Ha viszont a valóság kifogyhatatlan banalitása nem képes átlényegülni, akkor tényleg csak félrészeg kocsmai anekdotázás marad az egészből.

A kötet roppant heterogén, úgy hullámzik ide-oda, mintha nem a Magvetőnél, hanem a kotordpatai kiadónál jelent volna meg. És az ember valahogy mégsem bánja. Ne legyen már minden vidéki gubanc fővárosira stuccolva! Szerencsére, írónk jobbára elkerüli a legnagyobb veszélyeket. Drukkolok neki. Szíve, tehetsége, őszintesége van hozzá, a rutin majd meglesz. Húsz, harminc év…

Vissza a tetejére