Emlék sok, apa csak egy van (Háy János: Napra jutni)

 

 

 

Petőcz András: A Hunor utca titka. Tevan Kiadó, Bp., 2014

Háy János: Napra jutni. Európa Kiadó, Bp., 2014

 

A gyermekkor emlékei, valóságai

 

A gyermeki létet mutatja intenzív virtuális-vizuális térben Petőcz András. Narratívája erőteljes képi részletekkel dúsított, a cselekmények és emlékek élénkek, jelenbelivé válnak. Két kiemelten fontos kategóriában kutat a szerző: az iskola és az otthon világában. Az itthonlét egyik szimbolikus eleme a köpeny (Szerettem az iskolaköpenyt), ami burkol, védelmet ad; a közösségi szellem védelme ez. A gyerek nincs egyedül, nem védtelen, nem magára hagyatott, nem vész el az iskolának és az otthonnak a védelmében, „a prézlibe csomagolt kis gömbölyű / gombócok” (És akkor, amikor nagyokat ettünk) anyai emlékének társaságában.

Az iskolaévek rejtett-felelevenített valóságai közé egyaránt tartozik negatív és pozitív élmény. A költő illusztratív elbeszélésében az otthonkép és az iskolában lejátszódott történetek emlékei szilárdan beépült, kitörölhetetlen egységet alkotnak, ami a lírai énben hirtelen tolul fel, kiadja magából panaszát, jókedvét, sajátos pillanatait (A Botyánszky az végig kitűnő volt, És akkor, amikor nagyokat ettünk). A gyerek-, illetve kamaszszerelem, az olykor megtörténő megaláztatás(ok) (Gyönyör Erika volt a legkövérebb) tanulságosak, hatásuk a részvétet, az empátiát vagy akár a konkrét beleélést segítik. A személyes ereklyék, tárgyak egymáshoz való viszonyában olyan értékek kerülnek elő, mint a budi vagy a gombfoci (Féltem, annyira féltem, hogy), melyek egy adott gondolatban, helyzetben valódi hasznossági-értékrendi pozícióba kerülnek. Ezek a gyerek önfeledt pillanataiban válnak feledhetetlen motívumokká, boldogsággá: „miénk a nap, miénk a ragyogó / áprilisi nap- / fény” (Otthonról nem szabad messzire elcsatangolni).

A Pál utca asszociációja alapvető ebben a nosztalgikus összefüggésben, az összetartás, barátság, a tárgyak, emlékek között. A világhoz konkrétan rendelődik hozzá a budapesti városnegyed, utcakép. A foci képén keresztül a grundasszociáció, és ezzel együtt a Pál utcai fiúk egy lemásolt, átörökített (szerep)csoportja jelenik meg: „egyszóval, tartozni mégis kell valahova” (Féltem, annyira féltem, hogy). A „birodalomban” minden bensőséges-bennfentes, felnőttmentes övezet, olykor negatívumokkal (Azt még el kell mondanom), néha enyhe gonoszsággal, hatalmi viszonyokkal fűszerezve a spontán vagy mindennapi megnyilvánulásokat. Petőcz érzékletesen ábrázolja az erőteljes érzelmek dominanciáját – adott életkorban és adott összefüggésrendszerben. Az én az emóciós vezérlés alárendeltje, felelőssége, realitásérzéke még csak fejlődésben lévő – akár a fizikai adottságai. Fantáziaképekkel tűzdelt valóság jelenik meg bizonyos helyzetekben, képekben. A lírai én ellöki magát a realitástól, és belép egy másik, virtuális térbe, ahol a szürreális vagy irreális adottságok kapnak szerepet (A Brieber Imi meg a Komarek). Kifejezetten a kalandosabb, mitologikus hangvételű ábrázolásmód (a gyerek mint lovag, hős) és az én különleges szerepvállalása válik dominánssá. Életkortól függetlenül bontakozik ki, és mentes a felnőttek világától, hermetikus, titkos, különleges, meghatározott szabályok és hierarchia szerint működik.

A gyerekvilágon túl megjelenik Petőcz rejtett (hiányzó, talán soha be nem következő) jelen- és jövőképe. A felsorolt nevek, személyek, emberek sorsa, további kiléte, élete ismeretlen. Utalása, elejtett sorai magyarázzák meg a visszaemlékezést (mely szintén pillanat adta szerep): „- miközben sírás fojtogatja a torkomat - / emlékezem ---” (Sokszor fojtogatta a sírás a torkomat). Zárt időbeli világot tár fel a költő, ebben játszódik a képzelt vagy valósan megélt események sora. Az idő osztja meg a képeket. A múlt létezik felelevenített, megjelenített formában. Ennek lényege a felidézés gesztusán keresztül a régmúlt és az érzelmek életben tartása. A memória ebben az esetben látó és érző funkcióval bír. Az ártatlanság korát idéző romantikus hajlam rejlik a versekben – Petőcz romantikája az időtlen idejű emlékek, a fantázia és egy letűnt univerzum köre. „Birodalmát”, benső halmazát megosztja, és a befogadó a sajátjával közös/azonos szociális-társadalmi múltjának igénybevételével értheti meg manifesztációját. „Így legyen örökké, az idők végezetéig ---” (Hetedikben aztán egy éven keresztül).

 

 

Álom és ébredés

 

Háy János könyvében a – nevén nem nevezett, gyűjtőnévként megjelenített, elidegenített, eltárgyiasított – gyerek a viszontagságokat, vegyes eseményeket megélő főszereplő. Mindennapjait építő és romboló tényezők befolyásolják. Fantáziavilága (Nagyapa meséi) intenzív, gyakran harcol a valósággal, de viszonylag könnyedén el is viseli azt – a kényszerített dolgokkal együtt (az írás erőltetése jobb kézzel, a téli hidegekben való mászkálás, ministrálás, disznóvágás, az apa viselkedése, a negatív karakterű Mikulások, Luca-nap, a kutyák, locsolkodás). A gyermek lelkivilágának teljességéről, épségéről, majd ezek felbomlásáról, elvesztéséről esik szó ezekben az összefüggésekben. A lelkivilág sérülésének egyik legintenzívebb képi kifejezése a tor előkészítése, a horrorisztikus, megrázó imagináció: „Zubogott a habos, vörös lé, löketekben jött a végén, ahogyan az állat az utolsó lélegzeteket fújta ki magából, immáron nem az orrán, hanem a kettévágott torkon át” (A disznó kicsi darabja), vagy a más háziállatokkal való emberi bánásmód viszonyulástörténetei (A baromfiudvar). Háy az iszonyat megjelenítésével intenzív ellenképet fest a várt-vélt boldogság, a kiegyensúlyozott, normális és természetes világ mellé. A kialakuló neutralitás szellemi-lelki kondíció a fizikai semlegesség állapotán át rajzolódik ki: „Piszkosnak jó lenni, gondolta, akkor már nem kell attól tartani, hogy piszkos lesz az ember” (A baromfiudvar). Az élet egy merő rezisztencia, ebben a kettős értelemben. A biológiai-fizikai undor a vizuális irtózat után a saját testre, saját életre, lélekre és a jövőképre is kihat. A gyerek egyre biztosabban érzi, látja, hiszi ezt. Távolodása közvetlen környezetétől, valamint önmagától egyrészt kényszerű, később már akart tényező. Idegenségérzete, távolságai önálló univerzumba lökik. „Egy reggel arra ébredt, hogy viszketett a végbele… Odanyúlt a kezével. Valami puha volt ott. Kikotorta az ujjával, apró, fehér kukacok hemzsegtek az ujján… A gyerek végül megszokta… egyszer csak eltűntek” (A baromfiudvar). Ennél már nincs lejjebb, gondolja a gyerek, az olvasó, gondolja Háy. Ezek a legalsó határok a tűrő gyerek számára végtelen energiákat, életre szóló belső negatív távlatokat nyitnak meg. Az elidegenedés területei egységes undorhalmazzá állnak össze. A felnőtt karakter és a visszaemlékezés ennek a halmaznak a függvényében alakult ki.

Háy apaképe, apához fűződő viszonya sajátos, viszontagságos, félelemmel, csalódásokkal (Csöpi) és csömörrel teli. „Az apák azért voltak apák, hogy az életben elszenvedett sérelmeiket a gyerekeiken torolják meg” (Az igazgató). Ennek az apaképnek az anyakép nem képezi az ellentétét, nem képes eléggé kompenzálni azt. A gyerek érzelmeit és ragaszkodását más irányba tereli, „mert senki nem tud másképp szeretni, csak úgy, ahogy tud” (Anya). A változások elkerülhetetlenek, sorsszerűen adódnak a gyereknél (más gyereknek másmilyen az apja): „Olyannak akartam maradni, amilyen volt az én apám is, amikor még apa volt és nem egy hatalmas nehezék az életemen” (Apák).

Háy a gyerek személyén keresztül láttatja a világot bölcsen, józanul. A logikusan következtető, a világ és a mindennapi élet dolgait, összefüggéseit olykor azért még nem egészen értő gyerek fejével gondolkozik. Átmenete, határmezsgyéje érzékletes a felfedező személyiség kibontakozása-kibontása kapcsán. A kinyíló világ első képe, a legelső tapasztalatok minősége mindig a meghatározó, sugallja Háy. Így válik az apa többnyire negatív vagy legalább semleges, az anya pozitív, melegebb, szerethetőbb karakterré a gyerek számára. Gyermeki mindennapjaiban rengeteg a megszokott, de rendkívül kényes, fájó pont. Mindent áthat a neutralitás – aminek örülni kellene, annak természetességét, silányságát, értékrendjének semmiségét érzi csak át: „milyen kár, hogy nem azt látja az ember különlegesnek, ami mindig van” (Mikulás). Az értékrend, maguk az értékek, a ragaszkodás tárgyai és alanyai szűk csoportot alkotnak. A gyerekhez legközelebb álló, direkt környezetéhez tartozó elemek képezik a lehető legtávolibb, legidegenebb tényezőket (apa, otthon). A mindennapok (akár az ünnepek, jeles napok!), a szellemi-lelki állapot szegénységének, szegényességének leképezése a tárgyi világ, amelynek része az egzisztenciális helyzet. Az étkezések viszontagságos perceivel egészül ez ki: „a nagyapa a fejét ette, bicskával kikaparta a szemét, a gyerek undorodott, mondta, hogy abban sok a foszfor, hasznos” (A baromfiudvar); vagy a furcsa, hülye helyzetekkel, negatív gondolatokkal, rossz álmokkal. Mindennek erőteljes, végtelenül expresszív szimbolikus jelentéstartalma van (álmok, családi étkezések és az ehhez való előkészületek, állatok meggyilkolása, tyúkszar, tükör, apa, kutyák).  Ebben a jelképrendszerben mindennek adódik egy evidens párja (képzelt apának a valós apa, képzelt eseményeknek egy valós esemény, a törökök, a nagyapa háborús élményeinek a jelen, a vélt sikernek, a gólnak az öngól, babfőzeléknek a rántott csirke, hidegségnek a melegség, gyerekkornak a felnőttkor, rossz dolognak a jó dolog, rossz cselekménynek a jó cselekmény, jó apának a rossz apa).

A gyerek rossz(a)sága a környezetben és más személyekben benne rejlő rossznak a folytatása lehetne, de a gyerek még mást képvisel a történetben. „Rossz vagyok… A többiek is mind rosszak, gondolta… Rosszak, gondolta, de nekik mégis jobb. Mert egyedül rossznak lenni mennyire nehéz, akik ketten vannak, azoknak csak könnyebb, mindent jobb többen csinálni, még rossznak lenni is jobb” (Az Isten igéje). Háy ebből következően az eredendő bűnösséggel, a hittannal, a pappal, a bűnökkel, rosszak gondolásával és/vagy megcselekedésével az egyházi, klerikális, ateista, szocialista, erkölcsi, vallási, józan, művi vagy spontán világműködésű összefüggéseket erősíti, tárja fel, s ez kényszerű, fárasztó, rendellenes, mégsem hagy fel velük senki. Az író jelképrendszerében, komparatív írásmódjában figyelemre méltó, keserítő, de meg nem édesítő aspektusoknak jut így hely. 

A gyereknek a többi gyerekhez, és azoknak egymáshoz való viszonyára is – néhány kivételtől eltekintve – a semlegesség a jellemző. A petőczihez hasonló hierarchiakép áll elő Háy narratívájában a mindennapokban a történelmi-társadalmi adottságok által meghatározva (Apa barátai), de a gyerekek világán túli, komoly rangsorolásról van szó. Az (éppen a szocializmus társadalmi rendszerét élő) apa a gyerek számára a karrierépítés foglya lesz. A gyerek őszintesége, figyelme, reakciói, kérdései a rejtett magyarázatokra irányulnak: a család tagjaitól vagy kap választ, vagy nem – még mindig függve tőlük –, döntéseiket, cselekményeiket nem kérdőjelezi meg. A gyerek tudja, ismeri a maga helyét ebben a családi hierarchiában.

A hierarchia és a hely tudása többek között a lakhely kiválasztásában is szerepet játszik Háynál. „Szerette, amikor nyáron mezítláb végigment az udvaron és belelépett a meleg, puha tyúkszarba. A barna kenőcs átbuggyant a lábujjai között” (A baromfiudvar). A falu egyértelműsítése, azonosítása a trágyaszag, a ház mögötti pisálás, a háziállatok konok, lazán kezelt legyilkolásának képében fogalmazódik meg. Ez maga az élet. „Az egész falu olyan volt, mint egy nagy kolbásztöltelék” (Mért akkor és mért akkorát). A gyerek ebben a közegben helye mellett leendő hivatását is tudja: régész akar lenni, de ezt egyelőre senki nem veszi komolyan – ahogyan a komoly és komolytalan elemek összekerülésében megjelenő humor esetében. „Mért temettek volna el egyedül egy törököt? Annyira utálták a többiek?” (Csöpi).  

Háy humora sajátosan keserédes. A minden lehetséges rosszat magában foglaló élményrendszerben is ott rejlik a nevetségesség, a vicces (Mikulás, Az Isten igéje, A disznó kicsi darabja). A gyerek (és ezzel együtt a felnőttek) nyelvezete gondolkodásának, hozzáállásának kifejezője, humorának meghatározója. A mindennapok nyűgje, mely a gyerek szerint a saját életét jellemző megtestesült balsors, hordozza az elmaradhatatlan humort. Háynál a viccesség nem keveredik iróniával. Tisztán, őszintén, egyértelműen áll az olvasó elé. A témák a maguk érintetlenségében érintettek (vallás, politikai berendezkedés). „Zsidónak se jó lenni például. Mért? Hát, … mert nem lehet szombaton villanyt kapcsolni. Milyen hülye vallások vannak, mondta a gyerek…” (Az Isten igéje). A gyerek álláspontja, nézete, véleménye szerint állítja fel Háy a tényeket. Hangosan gondolkodik az emberekről is: „az öregeknél mindegy. Ha az Ilonka néni is svájci sapkát hordana, akkor egyáltalán nem lenne különbség…” (Locsolópénz).

A fentieket kompenzáló, szépséget és nyugalmat adó percek egyik legfontosabbja a szemhéjon átsütő nap boldogsága. Ez lehetőség a legszebb és legtökéletesebb víziók elképzelésére, az időtlenséget és örök harmóniát hordozó pillanatok megragadására. A végtelen neutralitást ezek a fényt hozó percek törik meg. A gyerek életének legértékesebb, nem tárgyi valóságai. Kivéve egy-két személyt (általában női létezőket), mint az anya, a jó tanító néni vagy a csehszlovák lány. A boldog és ennek evidenciájaképpen kézzelfoghatatlan pillanat ideális varázsa a szeretetben csúcsosodik ki: „ebben a színpompában, amibe ráadásként a nap is belesegít, érzi, hogy szeretik. Nem is a másik embert látta, hanem a szeretést, úgy élőben, ahogyan persze nincsen” (Félpénz). Az apaképet és a szeretetet a kötetben egyetlenegyszer, egyetlen rövid intervallumú képpel kapcsolja össze az író: „és felpattant egy kicsi időre a világ zárja” (Apa kalapja). Ennek ábrázolásával azonnal a múlt részévé teszi ezt a jelenetet, de éppen pozitív súlya miatt jelentékeny szerephez jut, meghatározó, elsődleges helyre kerül.

Vissza a tetejére