„Elmosódsz, elmosódom?” (Kerber Balázs: Alszom rendszertelenül)

 

 

 

Kerber Balázs: Alszom rendszertelenül. JAK, PRAE.HU, Bp.,2014

 

A rendszertelen alvásban nagyon is rendszerező cselekvésre ismerhetünk Kerber Balázs első kötetében. Módszerességet elsősorban nem az alvás és ébrenlét folyamatos megszakítottságának, zaklatott egymásutániságának kötetbeli megtervezettségétől, poétikai kiaknázásától várhatunk, már csak azért sem, mert ezzel a két állapottal a kötet közepéig nem találkozunk jól azonosítható, egymástól élesen elkülönülő és megkülönböztetett formában. Így azok kezdetben nem adódnak egymást kizáró viszonyfogalmakként, s nem az egyikből a másikba való áthelyezkedés válik alapfeladattá. Ez az alvás eleinte inkább abban az értelemben rendszertelen, hogy eseménye rendszereken kerül kívül: egyaránt megbomlanak benne az ébrenlét és alvás belső, hellyel-közzel meghatározható szabályai, viszonyrendjei. Kereteik elmosódnak, közéjük rekedten formálódnak át az én- és testhatárok, s alakul ki egy sajátos idő- és tértapasztalás. Eszmélés és elbódulás határhelyzetében, egyfajta köztességből közvetít az E/1-ben megszólaló, aki innen igyekszik viszonyait rendezni és kialakítani, az eldönt(het)etlenségekkel számot vetni, önmagát és környezetét úgy színre vinni, hogy azok megértését, eligazgatását innen is tudja végrehajtani. Itt kezdődik el és szerveződik tovább a kötet – egy speciális, berekeszthetetlen, egyszerre elidegenítő és revelatív „álomban / formát keres a világ” (Mint az ember).
Energikus és eleven ez a formakeresés, amit az igék hangsúlyozottsága, túlsúlya is jelez. A verskezdő mondatok buzdítanak vagy nekilódulásként hatnak: megkezdődnek, azonnal szituálódnak velük a kiszolgált vagy kiszolgáltatott mozgások, cselekvések. Bár nincs sem a megérkezésnek, sem a visszatalálásnak garanciája – talán ez tekinthető a korpusz legfontosabb szervezőelvének –, sosem tűnnek motiválatlannak ezek a megiramodások. Tapasztalni és kapcsolatot létesíteni ugyanis egzisztenciális szükségletnek látszik, hiszen itt minden „addig tart, míg belakható tere, / s a hosszú lábak, arcok forgácsa / össze-szerterendezhető” (Paplan). Nincs „önmagasága” semminek és senkinek, amíg valamilyen viszony fel nem lép köztük. Ebben a legtöbbször felfedező szándékú közelkerülésben a kontaktus kialakítása rendkívül szenzuális megtapasztalások formájában tárul elénk, amelyekben összesűrűsödnek az érzékletek, benyomások. Szükségesnek is látszik az én mértékletes önátadása, a széjjeltekintőnek képessé kell válnia a tárgyra irányuló reflexiókban valamiképp mindig visszatekinteni magára is; a saját is a másik relációjában nyer érvényt, így válnak egymás függvényévé: „tempózik beléd a táj. / Saját járásodba, a dombokba és szagokba / dagaszt téged a szél. […] hogy lépésedbe süllyedj, tartsd a táj iramát” (Let your heart). Mégsem oldódhat fel teljesen a határ én és más(ik) között: az énmegértés garanciája a különbségtétel, így amint a megfigyelőnek és a tárgyának az elkülönböződése felfüggesztődik, az bizonyosan énfelszámolással is járna, ebben a(z alanyi) költészetben ez a megszólalás hiábavalóságával is fenyegetne. Éppen ezért annak a csábításnak sem engedhet a megszólaló, hogy kivetítve énjét megkettőzze magát környezetében, egzisztenciális tétjei lesznek a távolságtartó megértésnek, minden kételyével, bizonytalanságával együtt. Erről tanúskodik a Támadás gödre című vers, ahol a „kéz mint az agy nyugtalan vágya / a megkaparintásra, a körülzárásra” igyekszik beteljesíteni ösztönszerű vonzalmát, a környezet elemeinek megérintését, megkaparintását. De az idegennek nem a sajáttá tétele, s így felszámolása lesz a cél, csakis annak a másikká szelídítése lehet érdek: „célját az agy nem érheti el, mert / akkor soha nem elégülne ki, / nem élvezheti tovább a ragadozás / hajtóerejét”. Távolságát meg kell tartania, kontrollt kell gyakorolnia; a koncentrált, fókuszáló figyelem soha nem az egész képnek a befogását célozza, inkább részekre szedi tárgyát, megbontva annak egységét, felaprózva, megsokszorozva és dúsítva ezzel saját figyelmét is (azaz az „agy nyughatatlan vágyát”), így lesz abból „[k]ezek-vájta, / kezek-nyújtotta kéz, sok kéz a kézben”. Talán ez lehet oka a képek tervezhetetlen egymásra épülésének: a E/1-ben megszólaló figyelme úgy szóródik szét a környezetén, mint a kötet borítóján látható sűrű, pontszerű felvillanások, amelyek egyes részleteit fedik fel csak a sötétbe burkolózott tárgyaknak, de nem tör(het)nek át azok felszínén. Ehhez a fajta analizáló attitűdhöz biztosítanak a határhelyzetek biztonságos távolságtartást, hiszen az idő- és térbeli határvonalak két dolgot éppúgy összekötnek, mint elválasztanak: „Rekednék / az ajtóban, hol még bármi / lehet: a körúton a forgalom / megdermed, szilveszteri / trombita akad a légbe; autók / sora, elmosódott kapuk / alakja, akár a szürkülő hegy” (Fényszelő).
Folyamatos pozícióváltásra kényszerül az, aki be akarja járni ennek a kötetnek a terét. A felhalmozott, egymásba hajló, de sűrűn berekesztett képek, alapokat újrakezdő és újraértő, hirtelen beékelődő gondolatsorok és sokszor formálisnak ható zárlatok szakaszolják és bontják meg a szövegeket. A képzavarokig merészkedő megoldások mellett a versekre jellemző nyelvi és formai sokszínűség is sűrűn felszámoltatja az előzőeknél használt olvasási stratégiák érvényességét. Az olvasó megbicsaklik, majd föláll, elindul és megtorpan éppúgy, ahogy a versek beszélője figyelve rója az utcákat, vagy forgolódik az ágyon, gondolataival küzdve fejét a párnába nyomja, takaróját magára rántva elfed, majd kitakar – (nyelvi) cselekvéseivel cselekedteti az olvasót. Így bár nem kap mankót a hóna alá és térképet a kezébe a befogadó, mégsem érezheti magát teljesen elveszettnek vagy zavarodottnak, ugyanis az egyszer nagy ívű, másszor elakadó, tengődő mozgásokat a kötet nyelvi megoldásaival nem csak létrehozza, hanem ciklusonként más-más nézőpontból megismétli, újrajátssza; az ismétlésben mindig ott a változás elkerülhetetlensége, így az újragondolás, a másként látás kényszere, s ami nem kevésbé fontos: az önreflexivitás lehetősége.
A Csillagvégen című szöveg odáig merészkedik ebben, hogy metaszintű értelmezését adja a kötetnek. Ebben a narratív felépítésű versben három kutató a Föld terrénumát elhagyva, a Tejúton túlra kalandozik, oda, ahol felszámolódnak az „e világi” törvényszerűségek, megszűnnek az addigi szabályok – ahol minden más, bár leginkább csak máshogy ugyanaz. Az idő és tér pozicionáló szerepe és viszonylatai felbomlanak („ez a mindegy: állhatunk ugyanott, / de két méterrel odébb is, egyre megy a test- / tartásunk”; „nem számított a napszak, az év, lehettünk / volna akár még messzebb is, akármilyen / régen”), de talán épp ezért lesz fontos, hogy legyen ebben az ismeretlen, „nyúló-nyiladozó térben / is megmaradó formája az embernek”. Formát kell keresni, a felszínt pásztázni („megannyi agymozdító, / izgalmas alakú rés, redő a falakon, ez tárult / világító zseblámpánk elé”), hogy a környezet elemeinek, így saját világrészének megtalálása, megörökítése és megértése végbemenjen, s mindezt megelőzően és követően azoknak a létrehozása megtörténjen. A három kutató eltérő viszonyulási módjai („mindhárman a látás / más útjain jártunk”) a kötetben szereplő közelkerülésnek három fő alapviszonyát testesítik meg: a rácsodálkozást, az archiváló/emlékező lejegyzést és a szakadatlan fürkészést, amivel együtt jár a gyors felejtés. A szavak teremtő ereje is megmutatkozik, majd megkérdőjeleződik: szimbolikus struktúrában tűnik a valóság hozzáférhetőnek és létrehozhatónak, így miközben kutatótársára tekint a megszólaló, sűrű indákat is vizionál, majd partnerét azokhoz, azokat a partneréhez hasonlítja, s erre vonatkozó állítását („Belegabalyodom mondatomba, mondatommal / Christine-be”) átfordítja kérdéssé: „Ezektől a csápoktól lesz dal a lány arca?” Majd visszatérve a Földre, Cannes-ban konklúziót vonnak: a tapasztalatok folyamatos újraszituálása, tehát viszonyok létrehozása, nem fenntartása lesz az alapvető létállapot („Sziklát látsz, / redőzete arcot formázna, ám meglátsz alatta / egy másik követ, s az már másik formába / rendezi az egykori arc vonalait”), a másik megértése és az ebben megmérettetett énértés azonban pillanatnyi, fenn- és megtarthatatlan, folyamatos mozgást igényel („ugrál bennünk a tér […] Összecserélem, rendezem a formákat, aztán / elfelejtem őket”).
És a kötet felétől valóban visszatérnek, vagy megérkeznek a versek egy józanabbnak tűnő állapotba, elkezdődik alvás, álom és ébrenlét frusztráló, ingerült szétválása. Megkülönböztetetté válnak az állapotok, melyek közül az ébrenlét látszik már alaphelyzetnek, innen indulnak, vagy inkább sietnek tovább és tartanak vissza az alvás, az álmodozás felé a versek („Sietve omlottam álmomba, / hogy a takarótérben elsüllyedjek / és az ütemesen lobbanó, táguló / időbe edződjön agyritmusom” [Rázkódások]). Egyre kevésbé látszanak érvényesnek a határhelyzeteken használt rákapcsolódási eljárások a világra, új alaphelyzetében már kevésbé alakítója és szervezője, inkább része lesz csupán környezetének az én. Folytonos visszavágyódás és fenyegetettség veszi kezdetét, riasztónak hat a kitüntetett pozíció elvesztése, hiszen ami marad, abban nincs épülés, nincs feloldódás: „Amikor sétálsz a busz felé, / és egy pillanatra kiömlik szádon / a hideg, megijedsz, hogy / csak mész előre veszteségeidben” (Kék csempék). Elidegenedik, és kiszolgáltatott lesz itt – éberebb az alváshoz közeledve, csak álmodozva, nem álmodva – a megszólaló: „Néhány óra lefekvés előtt, / szinte végtelen, ekkor élek leginkább, / bármely irányban elnyúlhatok, / mintha a következő fázis hiányozna, / és várom a baljós robogást” (Hullámhossz). Egyre egyszerűsödik és tisztul a nyelvezet, csupaszodnak a képek, hiszen meglazul a nyelv teremtő-formáló ereje. Egy zaklatott, lezáratlan, nyomasztó, de izgalmas, megingásaival együtt is következetesen felépített kaland végére érünk; az Alszom rendszertelenül vágyat ébreszt és lehetőséget nyújt arra, „hogy egyszer csak felszívódhassak / egy még tágasabb, rejtezőbb időben” (Rázkódások).

Vissza a tetejére