Szóba nem fér (Péntek Orsolya: Az andalúz lányai)

 

Péntek Orsolya: Az andalúz lányai. Magvető Kiadó, Bp., 2014

 
(Színek) Annak ellenére, hogy Péntek Orsolya prózájának alaptónusa szürke, illetve fekete-fehér, számtalan színárnyalatot is kiforgat magából. Bár utóbbiak nem a regényben felidézett, egyre fakuló emlékképek újraszínezését, hanem a szépiává mattosodott múltbéli események mögöttes rétegeinek felfejtését szolgálják. Hiszen Az andalúz lányai elsősorban nem egy történetet mesél el, még csak fordulópontokat, kiemelt pillanatokat sem kísérel meg újrajátszani; ehelyett azt az érzéki emlékezetet hívja elő, amely majd minden esetben felülírja az adott szituációk gondosan elraktározott, elbeszélhető részleteit. Az említett színek retinába égett árnyalatai – mondjuk az atlaszselyemkéktől a jégkékig – mellett így jelennek meg a maradék négy érzék (olykor szinesztetikusan egymásba mosódó) képzetei, melyek megannyi déjà vuként futtatják össze a szöveg gyermek- és felnőttkori idősíkjait. A nagy vonalakban vázolt családtörténet, valamint a főszereplő Szterke személyes élményanyaga mégsem válik formátlan impressziók halmazává, sőt, a szerző szinte kizárólag ezen a módon tud „konkrétumokat” felmutatni – eredendő evidenciaként kezelve, elidegeníthetetlen, rögtön beazonosítható észleletekké alakítva minden vissza-visszatérő illatot, dallamot, érintést és ízt. Ezek az olykor elfeledettnek hitt érzetek pedig a legtöbbször fontosabbnak bizonyulnak akár az elsőként megtanult szavaknál, először kiejtett mondatoknál is. „Nem is olyan régen Dorkkal még játszottak. Minél pontosabb szavakat kerestek arra, amire tulajdonképpen nincsenek szavak, mert nem elégedtek meg azzal, hogy valami zöld, így lett egy téli nadrág öregbársonyterítő-zöld, egy novemberi kora reggel meg balatonieső-szürke…” A lírai hangvételű könyv központjában egy eltérő alkatú és lelkületű, de komplementer személyiségű, vagy jin-jang természetű ikerpár áll: Dork és Szterke, akiknek kapcsolata az évek során elszürkülni látszik; a szavak pedig, úgy tűnik, képtelenek pótolni a kiskorukban közösen kitalált jeleket, melyekkel a felnőttek háta mögött „beszélgettek” egymással.
 
(Szavak) Nem véletlen tehát, hogy a narrátor rendre lerövidíti vagy befejezetlenül hagyja az egyébként sem túlbonyolított párbeszédek szólamait. A többnyire egy-két szavas, esetleg félmondatos kijelentések vagy kérdések olyannyira jelzésértékűek, hogy – nyilván az írói szándék szerint – mintegy kikövetelik azokat a tulajdonképpen verbalizálhatatlan, de mégiscsak megfogalmazott kiegészítéseket, melyek az élmények és tapasztalatok szavakon inneni sorvezetője mentén tárják fel az elhangzott, elgondolt megnyilatkozások jelentéstartalmait. Nem meglepő tehát az sem, hogy a rövid, egymás után sorjázó fejezetek nincsenek túlterhelve irodalmi utalásokkal, vendégszövegekkel, de egyéb fölösleges kulturális allúziókkal sem. Vagyis a Péntek Orsolya-féle regénypoétika szemmel láthatóan távol tartja magát a posztmodern szövegszervezés ilyesfajta, egy idő után óhatatlanul modorossá, mesterkéltté finomodó technikáitól. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének felismerhetők egyes kézjegyek. „Az volt az az utca, amelynek közepén a város egyszeriben külvárossá vált, és Szterke sokszor megállt ott, az utca közepén, elbámulva a múltba, mert száz év magasan szállt el a kis házak felett, amelyek között Szterke nemegyszer elcikkanni vélte Szindbád alakját, máskor K. D., régi barátja jött szembe, fekete, tűpöttyös nyakkendőben…” Krúdy és Kosztolányi ködből előbújó alakján kívül Pilinszky feledhetetlen sorai köszönnek vissza néhány bekezdésben („…nézte a vékony, finom arcot, amelyen csorog az üres árok…”; „…hallgatta, hogyan pattog a konvektor és hogyan melegszik a szoba kockacsöndje…”; „…lótuszülésben, az alvó szegek előtt, beszélt a forralt borról…”). Ezek a jelöletlen, szinte észrevétlenül beolvasztott rájátszások mégsem parafrázisokként hatnak; hasonló evidenciákként vannak jelen, mint a korábban felsorolt emlékérzetek, érzetemlékek. Valahogyan mégis kilógnak az inkább festői szemmel megközelített szövegtestből, melynek lélegző, organikus működése egyébként függetleníthető is ezektől a reminiszcenciáktól. Érdekes, hogy a képzőművésznek készülő Szterke ikertestvére, a matematikát végzett, de franciatolmácsként dolgozó Dork mintha (az idegen nyelvvel való folyamatos foglalatoskodás miatt) kétszeresen olyan távolra kerülne a közösen megélt, kitörölhetetlen emlékektől. Holott úgy tűnik, hogy még az anyanyelv sem képes arra, hogy legalább körülírja, a fogalmak felszínén lefedje azt, ami – Rilkével szólva –„szóba nem fér”.
 
(Kezek) Ekképpen alakulnak a regényben megörökített kapcsolatok is, melyek közül a szerelmek lesznek a legmaradandóbb kapcsolódási pontok a világhoz (a testvéri, családi kötelékeken kívül). Itt is a hol megnyugvó, hol ölelésből ölelésbe sodródó, menekülő test bizonyul a legelemibb közvetítőnek, ami nem feltétlen a szó szoros értelmében vett testiségen keresztül válik az évek során elszenvedett sebek hordozójává. A másoknak/a másiknak kiszolgáltatott érzékiség azonban mintha sosem találna olyan érzékenységű társra, aki igazán kezet nyújtana az olykor kallódó, olykor magára találó fiatal festőnőnek. „Hazáig nem szóltak, de amikor a férfi felemelte a felfelé fordított tenyerét a taxi hátsó ülésén, Szterke belecsúsztatta a nyitott tenyerébe a kezét, akkor azt hitte, örökre (…) és évekkel később tudta csak meg, hogy ha örökre, akkor nincs holnap vagy holnapután.”
 
(Arcok) Annál világosabban vehetők ki a könyvben felrémlő arcok, melyek a gyermeki érzékelésmódban elválaszthatatlanok a hozzájuk tartozó természetes környezet és tárgyi világ egyszerre személyes és személytelen aurájától. Csak aztán veszik fel homályosuló háttérrel egyre élesebb kontúrjaikat, s lesznek szemlélhetők pusztán önmagukban. Péntek Orsolya portréi nem tanulmányrajzok, de nem is felskiccelt vázlatok: úgy simulnak bele az emlékező tekintetébe, hogy észre sem vesszük, hogy időről időre megváltoznak, átrendeződnek, elhalványulnak, majd lassan kirajzolódnak a lapokról. „…aztán egymásra torlódott nagyapa arca, nagyanya arca és a régi kert, Pécs, a pécsi nagyanya és a pécsi kert, Zágráb és Dubrovnik, a szoba, ahol lázasan indián ruhában vigyázott magára, a mester fekete szeme a sűrű szempillák alatt, a villamosremíz a saját képe sarkában és Pécsett a mandulafák, majd, mintha hullana minden kép a hóval, Szterke megfordult maga körül, mint egykor a pécsi kertben a fehér fényben tízévesen” – olvashatjuk egy helyen. A várva várt hóeséssel kezdődő első fejezetben aláhulló, kavargó fehérségben már benne van a szivárvány összes színe, ahogy az egymásra torlódó arcokban is felismerhetők lesznek a Szterke sajátos vonásai. „Egy óra múlva az ő utcájában az üres lakásban, amelynek hatalmas, hegyre néző franciaablakán átsütött a ragyogó, tiszta, erős téli nap, a hófehér falhoz simult… – Mindenhol én lakom – mondta magának, és kibámult az ablakon a különös, sárga szembeházra, ahol, úgy tűnt, senki sem él, de ahol mégis voltak függönyök.” De Szterke látszólagos, egyre feloldhatatlanabbnak tetsző magánya mögött milyen szembefordított tükrök állhatnak?
 
(Határok) Mert a szóban forgó családtagok, barátok és társak sosem tükrözhetik ugyanazt az arcot: mindegyikük más fénytörésbe helyezi a velük szembenéző tekintetet, másféle árnyékot vet a központban lévő alakra. Dork egyfajta fordított önarcképet vetít Szterkére („Ahogy Szterke ült a pécsi nagyanya lábánál a hokedlin, amíg nagyanya zöldséget pucolt, Dork úgy ült a budai hegyen a konyhában, a másik nagyanya ölében, amíg szállt a porcukor és a liszt kettőjük felett. Talán így lett Szterke sötét, mint a kasu cukor, vagy a padlizsán héja, vagy a nyeles lábosban háromszor felfuttatott, lobogó török kávé, és így lett Dork világos, mint a mázas sütemény vagy az üveges sókristály a pogácsán…”), míg az élettársak és szeretők azokat az átlelkesített zsigeri beidegződéseket mozgatják meg benne, amelyeket többek közt a szüleitől vagy a nagyszüleitől „örökölt”, s amelyek egy-egy pillantás, mozdulat erejéig szó nélkül szüntetik meg a határt a fekete és a fehér között. Az összebékített ellentétek és a megszelídített szélsőségek alakítják Szterke mindennapjait, illetve Dork életét is; önállóságuk viszonylagossága és az egymáshoz fűződő viszony sérülékenysége folytán nehezen illeszkednek be a körülöttük lévő szociális térbe, idővel pedig az addig burokként szolgáló családi környezetbe, amely – repedezettsége ellenére – amíg lehetett, megóvta őket az egyértelmű és tiszta jelek nélküli, színtelenedő külvilágtól.
 
(Jelek) A regény egy pontján Szterke közli Dorkkal, hogy kezdi elfelejteni a gyerekkorukban használt, csak kettejük által ismert jeleket, nem sokkal azelőtt, hogy némán és bénultan vették tudomásul a pécsi nagyanya halálhírét. Felnőttek, és a saját hátuk mögött nem mutogathatták el, hogy a szürke, fagyos januárban talán nemsokára újra hullani kezd a hó. Ahogy azt sem, hogy hogyan lehetett a régi, fehér fényű kertben – még az élet előtt – olyan szelíden tartalmazni a lassan növekvő halált, mint a nyári eső utáni nap a szivárványt. Visszahozhatatlan egységben. Leírhatatlanul.
 

 

 

Vissza a tetejére