A túl sűrű valóság (Potozky László: Éles)

 

Potozky László: Éles. Magvető Kiadó, Bp., 2015

 

Már nem reméltem, hogy születik egy olyan könyv, mint Potozkyé. Belenyugodtam, hogy a szépirodalomtól nem várhatom el, amit pedig mindig is legfőképpen vártam tőle. A mély és sűrített életanyag közvetítését. Az átélve megértést. Talán majd valamilyen más médium, gondoltam. Talán születhet valami csoda folytán nálunk is egy olyan mozgóképi sorozat, mint a The Wire vagy az Egy gyilkos ügy, amiben ott lesz minden lényeges rólunk. Hogy mégiscsak szembesülhessünk „irodalmilag”, bár filmen, a sorsunkkal. Hogy legalább tudatosuljon bennünk, amit Potozky László, az Éles című regény szerzője az egyik interjújában elejtett: „Az élet végső megrontásának a korában élünk.” A szembesülés nélkül, azt hiszem, reményünk sincs, de az unokáinknak sem lesz.

Valamikor a kilencvenes évek közepén kezdtem egyre határozottabban érezni, hogy egyszerűen nem tudom, valójában mi történik az országban. Ömlött a hír, és egyre kevesebbet tudtam. Pedig akkoriban még úgy-ahogy voltak hagyományosabb munkahelyek, még nem hatalmasodott el a kérlelhetetlen bizalmatlanság, még nem törtek a nagyobb családok darabjaikra, vagyis még volt érdemi eszmecsere ember és ember között. Manapság meg ott a közösségi – ezen a közösségin mindig mosolyognom kell – kommunikáció. Még több infó, még kevesebb tudás.

Plázatudósok felelőtlen Y generációról papolnak, politikusok szinglihordákról, miközben mindenki láthatja, ha van szeme, hogy a kocsmák tele vannak rettegő fiatalokkal. Potozky könyvéről az egyik „női” lapban írják dicséretként, hogy túllép a média festette generációs képen, azon, amelyik a szelfik meg a fogyasztás bűvöletében komolytalankodó társaságnak akarja mutatni ezt az élet küszöbén megtorpant generációt. Édes istenem, van, aki elhitte a könnyedségüket? Meg hogy Potozky éles szavakkal szólna a generációjáról? Hát, a fenét. A világról, arról tényleg éles szavakkal szól, hogy úgy mondjam.

Története főhőse erőteljesen vonja be az olvasót a világába, egyes szám első személyben önti ránk az életét. És sok újat, eddig ki nem mondottat beszél el. Huszonévei elején egyetemistaként találkozunk vele. Hogy hol? Akárhol Európa keleti vagy középső részén, egy városban, valamikor a 21. század első éveiben. A globalizáció végigszántotta a városokat és a vidéket. Alig van különbség az életmódban, örömben, bánatban, jólétben és nyomorban. Kolozsvár vagy Debrecen? Mindegy. Város és falu között meg csak annyi a különbség, hogy utóbbiban minden még egy kicsit nyomorultabb. Potozky könyvében evidenciaként jelenik meg mindez. Sorsok és figurák tucatjaival rajzolja meg a valót. Az új számkivetettek tömege, a prekariátus – ahová a szelfiző Y generáció zöme elsüllyedni fog – pedig mellbevágón egyforma a helyzetét és lehetőségeit illetően. És ugyanannyira atomizált. Mindegy, hol húzódnak az országhatárok. Kiszolgáltatott, kiüresedett, reménytelen és jövőtlen nemzedék. Még el sem kezdte az életét, és már bele is rokkant. Hogy szerzőnk történetesen erdélyi magyar, de már Budapesten él, mellékes adalék ebben a vonatkozásban.

Az elfogadhatatlan jelenből az Éles főhőse és szinte mindegyik szereplője igyekszik kivonni magát valamilyen „bázisdroggal”. Életük meghatározó része ez a kívülállás. A folytonos és elképesztő bulik átmeneti önkiiktatások alkohollal, nikotinnal, szintetikus drogokkal, mindennel, ami kéznél van. Mások, idősebbek a megtérés, ezotéria, gasztronómiai divat, kézműves „önmegvalósítás” és ezernyi más alibi segítségével menekülnek. Persze ez mind zsákutca, tudja is mindenki, de egy ideig élni lehet vele mégis. Ahogyan a komoly lelki bajokkal küszködő – amúgy éppen pszichológiát hallgató – főhősünk számára az önsebzés ad örömet, vagyis fájdalmat, de ez egyre megy.

Meg a párkapcsolata néhány évig. Ami egyre őrültebb módon tölti ki a teljes életét, mégsem lehet belőle teljesség, valódi teremtő közös élet, mert a jelenkorban a szerelem is csak mániaként, drogként fogyasztható. Mégis, minden nyomorúság és a végső elbukás ellenére is, csakis ebben a szomorú szerelemben van valami mélyen emberi mozzanat az egész könyvben. Elfogadás és szolidaritás. Ha csak átmenetileg is. Amikor a főhős először vagdalja önmagát a lány jelenlétében, az „vécépapírt tekert le és felitatta a lábamról a szószt, egy újabb göngyöleget pedig a sebre szorított, és így kuporgott mellettem, fejét a combomon nyugtatva, amíg el nem állt a vérzés. Végeztél? kérdezte. Igen, mondtam. Bemegyünk? kérdezte. Igen, mondtam. Segítsek? kérdezte. Ne, mondtam.”

Potozky rátalált a neki való írói módszerre, ha nem is volt képes végig kitartani mellette. Olyan elemi erővel és töménységben beszéli el az eseményeket, hogy az írói modort, a kéznyomot csak a szemünk sarkából vesszük észre jó ideig. Mert az élet érdekel minket, olvasókat. Ahogy anyukám mondogatta egyik-másik könyvre, bírálólag a maga egyszerű módján: „túl sokat magyaráz.”Potozky szerencsére nem „magyaráz” túl sokat.

Pedig fölfigyelünk a lírai, groteszk metaforáira, az ügyes történetvezetésre, de az „előadott” valóság fölülír mindent. Holott írónk úgy érzi, ez is kevés. „Hiába sűrít már a művészet, ha a valóság sokkal sűrűbb nála” – mondta egy interjúban. S igaza van.

A regény majd kétharmadában mégis képes rá, hogy a mai valóság sűrű és sötét szövetét fonja újra. A maga teremtette nyelvezeten szól, de az a fontosabb, amit mond. És nagyon sok mindent el akar mondani: egymás mellett elbeszélő generációkról, csúszópénzért vizsgáztató egyetemi oktatókról, korrupt rendőrökről, nyomorult szegényedőkről és már elszegényedettekről, meg nyomorult „befutottakról” és a lázasan pulzáló nagy ürességről. S mindezt késpenge élességű plaszticitással rajzolja elénk. Nehéz olvasni, de nem lehet nem olvasni.

Nehéz lehetett írni is, húzni, szerkeszteni, tömöríteni. Valahogy a vége felé egy kicsikét le is lassul a tempó, allegorikus utalások és szinte nem e világi szereplők jelennek meg. Talán meg is szoktuk már addig a szövege töménységét, és jobban kezd kilógni az írói lóláb is. Mintha Potozky László mégsem bízna százszázalékosan az anyagában. Pedig bízhatna. De alá akar húzni, hangsúlyozni, egyértelműsíteni, egy kicsit okoskodni, kibeszélni a saját szüzséjéből. „Magyaráz.” Talán elfáradt ő is a végére. Nem csoda.

„Melegem volt, rázott a hideg, fájt minden porcikám és hánynom kellett, szóval összében rendben voltam.” Összében még rendben vagyunk, persze, csak „részében” elég nehéz.

Vissza a tetejére