Fővonal (Fekete Vince: Vak visszhang)

 

 

Fekete Vince: Vak visszhang. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2015

 

Nagy örömmel és kíváncsisággal vettem kézbe a Vak visszhang (Válogatott és új versek 1995–2015) című verseskötetet, ám be kell valljam, hogy meglehetősen vegyes és ellentmondásos érzésekkel tettem le – alapos végigolvasást követően. A majd kétszáz lapnyi gyűjtemény Fekete Vince eddigi költői életművének adja sajátszerű keresztmetszetét, de a tudatosan és jól szerkesztett válogatás a pálya nem mindegyik szeletére vet igazán kedvező fényt. Hozzáteszem azonban azt is, hogy ettől talán csak rokonszenvesebb lesz a vállalkozás.

Bizonnyal nem egy „legszebb versek” típusú könyvről van szó: kisebb részben azért, mert a markáns oeuvre jó ismerői könnyen tudnak egy hiánylistát mellékelni hozzá, mindenekelőtt a korai kötetekből; elsősorban azonban amiatt, mert a szelekció erősen célelvű és koncepciózus. Meglátásom szerint azok a versek kerültek be a kötetbe (ismét csak: leginkább a korai munkákra gondolva), amelyek valamiféleképp előlegezik a pálya alakulásának későbbi irányait, s amelyek segítségével jól kirajzolódik egy tematikus ív az anyagban (én és másik kapcsolatáról, dinamikájáról, a viszonyok feszültségeiről, a szerelemről van legfőképpen szó, szervesen kapcsolódva a térköltészethez és az „istenes” költészethez is).

Úgy látom, hogy az első kötetekből azok a művek szerepelnek, amelyek bizonyos elemeikben a pálya kétezres évek elejére tehető (fél)fordulata felé mutatnak, s a nem túl szerencsés kifejezéssel klasszicizálódásként is leírható folyamatba illeszkednek bele – s ez szerintem nem tesz jót a könyv első negyedének, hiszen ebből a távlatból nem lehet megmutatni a forrongó és frivolabb pályakezdő időszak erényeit. Az ún. „transzközép” ideológiai konstrukció és poétikai konglomerátum értékei bizonnyal nem érvényesülnek a kötetben, de ez persze aligha is volt cél. Egy ilyen típusú gyűjteményben természetesen nehezen lenne megkerülhető az, hogy valamelyik kötet teljes mértékben mellőzve legyen, ám ez a felemás megoldás mégsem volt feltétlenül a legszerencsésebb. Csak nagyon kis mértékben és arányban merített a válogató (a költő?) az első könyvek anyagából, s ez a szűkreszabottság nem engedi lélegezni ezen verseket, tulajdonképpen összeroppannak a kötet második felének súlyától. Az 1995-ös első kötetből, a Parázskönyvből válogató nyitóciklus mai szemmel nézve zavarba ejtően zsenge hatású a teljes kötet kontextusában, s az olyan sorok, mint például „belepi halkan hajdani szexfűillat”, picit megmosolyogtatóak. A második ciklus (és kötet: Ütköző) beválogatott, az alapvetően ironikus modalitású versvilágban „komolyabb” hangszerelésű (olykor már itt létösszegző jellegű) versei bár valóban szépen illeszkednek a kötetbe (egy a vonatmotivikára épülő külön miniciklust is alkotva), mégis afféle furcsa előtanulmányként hatnak a továbbiakban kiteljesedő költészethez. (Zárásként természetesen megtaláljuk a kötelező Nagycsütörtök-átiratot is.)

A Jóisten a hintaszékből ciklus az, amely már integratívabbnak mutatkozik a teljes kötet viszonylatában. (Balázs Imre József is ehhez a kötethez kapcsolja a korábbi „tematikus szótártól való eltávolodás”-t – vö. Mint egy úszó színház, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2005, 99.) Paradox módon részben nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert több olyan, a nyugatos hagyományra csatlakozó verset találunk benne, melyekben erőteljes a stílusgyakorlat-hatás. Fekete Vince költészetében ugyanis meghatározó egyfelől az, hogy rákapcsolódik bizony ősszövegekre, átsajátítja, maga képére formálja azokat, s ezek akkor válnak igazi műalkotássá, amikor palimpszesztusként működnek, s amikor az „eredeti” nyomaiban, mellékjeleiben, hangulataiban van jelen úgy, hogy ahhoz az új valóban dialogikusan képes viszonyulni. A legjobb Fekete Vince-„átiratok” épp ilyenek, egy-egy esetben azonban fölszínesebb, kockázatmentesebb játéknak tűnik mindez, s ilyenkor a szövegek termékeny idegenségéből alig marad meg valami. Hogy a kettő között mennyire ingatag és nem egyértelmű a határ (ez egyben kritikusi önkritika is), talán az utolsó (kötetben eddig meg nem jelent verseket tartalmazó) ciklus két példája világíthatja meg. Úgy érzem, hogy ekkorra az említett módszer olyannyira finom kidolgozást nyert, hogy az gyönyörű, téttel bíró darabokat eredményezett, mint például a Balázsolást továbbíró, elemi erejű Mária-fohász, A kőműves fia, vagy az Anna örökkel mélyen megértő (baráti) beszélgetést kezdeményező Ahol hiába. (A megelőző ciklusból pedig ilyen az Ősz és tavasz között méltó párverse, a Film.) A távolodó… azonban talán azért nem annyira sikeres, mert a Berzsenyi-parafrázis inkább működik stiláris szinten, túlságosan nagyban támaszkodva a „forrásvers” primer lexikonára (az utolsó strófa mértéktelen pátosza már végképp önparódiává is válik). A Dsida-életművel történő közvetlen számvetést sem érzem igazán átütőnek (mert bizonyos értelemben sematikus marad), hasonlóan a Tajtékos még Radnóti-újraírásához. Nagyon izgalmas azonban az, ahogyan Fekete Vince megkísérli átörökíteni a nyugatos hagyományt a kortárs költészetben – mégpedig nagyon egyenes módon és elegánsan. Kosztolányi és Babits a legtöbb esetben olyannyira szervesen és magától értetődően hatja át a Fekete-verseket, hogy már a legkevésbé sem érdemes beszélni palimpszesztusról vagy stílusjátékról. A Szent Anna-tó környezetét felidéző Alkonyat. Ragyogás zárlata például az impresszionista megjelenítő-megérzékítő nyelvteremtés legszebb hagyományait folytatja. Úgy érzem, hogy a sokféle versnyelv iránt érdeklődő, de valójában tulajdonképpen valamelyest mindig is különutas Fekete Vince a lírai hagyomány legnemesebb képviselővel talál ilyenkor közös hangot, s ez olyan nagyszerű költeményekben mutatkozik meg, mint például a Tízezer éj című (halál-)vers, amely önmagában megrajzol egy Babitstól és Kosztolányitól Dsidán, Szilágyi Domokoson át Kányádi Sándorig ívelő költészetnyelvi vonalat, anélkül hogy a mű olvasásakor elsősorban erre a vonalra kellene figyelnünk. (Az erdélyi kortárs – fiatalabb – generációkat figyelve rokon poétikát vehetünk észre például Papp Attila Zsoltnál, legújabban pedig Varga László Edgárnál is.)

Az említett A Jóisten a hintaszékből ciklus a Fekete-költészet másik nagyobb vonulatának kezdeteit is jelenti: a Leveleskönyv cím alá rendezett szövegegységről van szó. A mesterséget elsőrangúan ismerő és művelő, kiváló formaművész költő nagyfokú magabiztossággal mozog a prózai ritmusú, soráthajlásokkal előszeretettel élő, retorikájában a közvetlen személyesség hatását keltő, de visszafogott hangoltságú, hol a precízen leíró, hol a letisztultan fennkölt móduszokban megszólaló szövegvilágban. A Leveleskönyv ugyanakkor nemcsak poétikailag tekinthető a későbbi művek egyik origójának, de a problémafölvetés szempontjából is: én és másik bonyolult egymásrautaltsága, dinamikus kölcsönviszonya, függősége jelenik meg benne („egyetlen / ajtónyitás és ajtócsukás / amely egészbe fogja / össze majd ami ön volt / s ami én” – Két tompa fényű lobbanás; „egyszerűen / és következetesen csak egyre törekedtünk / csak egymás látványának majdhogynem semleges / birtoklására” – Délutáni óra). Hogy mennyit finomodott és erősödött Fekete Vince „szerelmi” költészete, azt jól példázza az, hogy míg az A. című kötet eleji vers még domesztikált József Attila-játéknak tetszik („rajtad kerekek zakatoljanak, / s eső doboljon nyitott szemeden”), addig az utolsó két ciklus vonatkozó műveiben már sokkal inkább érződik Szabó Lőrinc hatása. A különbség természetesen nem abban áll, hogy hová nyúl vissza a szerző, hanem abban, ahogyan: a kötetcímadó Vak visszhangban és a Vargaváros ciklus szövegeiben a pontos és kimunkált versmondatok tétje eltéveszthetetlen. Az sem véletlen, hogy több ízben házasságtörő előképekre támaszkodik (Anna Karenina, Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet viszonya), valamiképpen a bűn, lelkiismeret, titoktartás, csalás helyzeteit járva körül. Az elleplezés és feltárulkozás dinamikája, az emberi kapcsolatok logikája, a terhelt és súlyos gyöngédség, egymásrautaltság fontos vezérfonalai ezeknek a szövegeknek, amelyek különlegessége, hogy különböző városok és természeti tájak (nyelvi) közegében cselekményesednek. Az egymáshoz csak idegenben közel kerülő, az átmeneti helyeken egymásban otthon teremteni igyekvő (s ebben könnyen kudarcot is valló) emberek életmomentumainak, -helyzeteinek sallangoktól mentes, regisztráló, s ebben sokra és mélyre jutó költői elbeszélései ezek, amelyekben a tereknek sarkalatos szerepük van. A Szárnyvonal című, a vicinálison történő utazást távolságtartóan bemutató versben például a szubjektív jelleg csak az első strófában, illetve a legutolsó sorban mutatkozik meg („A szél a szemembe borzolja a hajam”), s egyetlen mondat csak, amely elindítja az allegorikus ráérthetőséget is: „Szárnyvonal: az voltam neked.” A lassú, szép természetleírást tartalmazó Fal című versnek pedig csak a negyedik, utolsó, rövid egységében bukkan föl a személyesség, de ott sem énjelleggel, hanem külső ráközelítésben: „Talán / a fákra gondolnak mind a ketten. Vagy a falra. / Talán a falra mind a ketten. Hogy ott van.”

Rendkívül inspiratív eleme a kötetnek az, hogy ez eredetileg gyerekkönyvként kiadott Piros autó lábnyomai a hóban című mű két ciklusa is bekerült a válogatásba. A gyermeki hangot megteremtő-illuzionáló, egy kislány nézőpontját felmutató szövegek szerepeltetése azért is tanulságos, mert bár egyfelől azonnal érzékelhető a megszólalásmódbéli különbség és sajátosság, a kötetfelépítménybe mind tematikusan (többek között az apa és anya kapcsolatának alakulása miatt), mind a poétikai problémafölvetések szempontjából tökéletesen illő egységről van szó. Az egész gyűjtemény legszikárabb szövegei ezek, amelyekben a költői effektust éppenséggel a kreált egyszerűség és keresetlenség nyújtja, valamint a perspektíva elasztikussága. (Több szituációban a nézőpontváltások eredményeznek heurékaélményt, s a meseszerkezettel is reflektált játékot folytat a ciklus, hol közeledve hozzá, hol elkanyarodva tőle.) Ezzel a mindenképpen üdvözlendő gesztussal azon olvasókat is erőteljesen megszólítja a szerző, akik esetleg korábban a gyerekkönyvként forgalmazott műveket kevesebb figyelemben részesítették, illetőleg Fekete Vince ezzel a gyerek- és felnőttversek közé kategorikusan felhúzott (egyébként manapság egyre kevésbé masszív) falnak is nekiesik a samukalapáccsal. Számomra nem váratlan, ám kétségkívül örömteli tapasztalat volt az, hogy e verseket több más ciklusnál is frissebbnek és tartalmasabbnak éreztem (még úgy is, hogy a hiánylista a gyerekversköny esetében is megfogalmazható, sajnálatos például az igen remek Autónk lábnyomai kimaradása a kötetből, de ezek szerint valami miatt nem fért bele a koncepcióba).

A Vak visszhang kifejezetten sokhangú gyűjtemény lett, amely azzal együtt ajánlható a szerző régi és új olvasóinak, hogy a pálya kezdeti szakaszával – és az ehhez kapcsolódó poétikai irányvonallal és stílusregiszterrel – mintha nem teljes mértékben tudna mit kezdeni. Az utolsó, új versekből álló Vargaváros ciklus pedig igazi ajándékot jelent, amely jelentősen (tovább) növelte Fekete Vince költészetének tétjeit. Van egy olyan érzésem, hogy a kocka még nincs elvetve.

Vissza a tetejére