Egy nemkritika (Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt)

Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt. Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2015

Nem szeretném az objektív kritika hazugságába ringatni az olvasót. Kiss Lászlót barátomnak tartom, egy barát könyvéről pedig releváns kritikát írni..., nos, ebben nem hiszek.
Ott kezdődik a nemkritika ténye, hogy örültem, amikor kezembe vettem a könyvet. (Annak mondjuk jobban örültem volna, ha írnom már nem kell róla; de így esett.) Jólesett, hogy végre ismét beszélgetünk, amire személyesen évente csupán néhányszor nyílik alkalmunk. Persze kicsit egyoldalú az ilyen diskurzus, de hát írók vagyunk, belefér.
Kisslaci nem tér el látványosan eddigi prózavilágától. Tartja a hagyományt, a rendszerváltás körüli időben, a viharsaroki gyermekkor vége felé küld ismét minket, ahol Gyula, a Körös, a nagyszülői-szülői ház, a húskombinát, a foci, a gombfoci és az iskola tárgyi-környezeti valóságának elemeiből építkezik a megkérdőjelezhetetlen kamaszos hit ájtatosságával hintve. „… és főleg arra összpontosítottam, hogy maradéktalanul végrehajtsam a tervem, úgymint: szabadrúgás-gól, elveszíteni a szüzességet, minimum tapizás és visszafogott, ám magabiztos hencegés a vasárnaponként megszerzett tudással az őzekről, de fölérve a töltésre azon a reggelen, ez az egész elképzelt világ pillanatok alatt romba dőlt, mert folyóvízhez szokott lelkemet az első pillanattól fogva rettenetesen megtépázta annak a valóságos vízbirodalomnak a látványa, amelyet a figyelmes és jóságos vállalkozói kedv ott a határban, az erdők mellett kialakított, és keserűségemet, ami a hátralévő öt napban szemernyit sem oldódott, csak fokozta a lenyűgöző panoráma, ami a szemem elé tárult, jobb felől az áthatolhatatlannak tetsző tölgyerdő, ahová kacskaringós dűlőút vezetett a gátról, mint a zöld erdős rajzfilmben, szemközt a nevelőtavacskák, amelyek vize forrt a dedóspontyoktól, bal kéz felől pedig maguk a nagy tavak, amelyekre kiülni már érdem volt, oda csak úgy, előképzettség nélkül akárki nem tehette be a lábát, olyan volt, mint síeléskor a fekete pálya, és ezeken a tavakon vízityúkok fel és alá, és fölmerült bennem a kérdés, érdemel-e ilyen környezetet állóvíz...” (78. o.)
Életrajzilag is könnyen beazonosítható a helyszín, az időszak, az érdeklődési kör, adja magát a referenciális olvasat. A szerző nem is próbálkozik eltávolodni az elbeszélőtől, megkockáztatom, hogy csak nagyon kevés Kisslacitól idegen cselekedete lehet. Nem is értek azzal egyet, hogy az lenne itt az egyik legfőbb kérdés, „mi megy végbe ebben a szövegben, amihez még nem volt szerencséje a publikumnak?” (Vidosa Eszter) Az én olvasatom szerint az értelmezés kulcsa inkább az, mi megy végbe ebben a szövegben, amihez már volt szerencséje a publikumnak.
Egy kortárs szerző valójában bármit ír, az olvasó mindig a referenciális olvasat lehetőségét fogja keresni, sokan ezért is „hajlandóak” kortárs szépirodalmat olvasni.
Kiss szinte eláraszt bennünket egy kamasz fiú gondolataival, gondolkodásmódjával, vágyaival. Csak beszél és beszél, és megengedi magának azt a kamaszos virtust és engedetlenséget, hogy nem is engedi letenni a könyvet, míg a mondandója végére nem ér. Úgy szövi egymásba a tagmondatokat, úgy ágaznak szerteszét a gondolatai, annyi mindent akar elmondani egyetlen levegővétellel, egyetlen szuszra, hogy olykor csak négy-öt oldal következtével kerül pont a mondat végére. Nem lehet abbahagyni, hiszen ha megteszem, elveszítem az esemény fonalát.
Meggyőződésem, hogy nem is fontos, hogy tetsszen egy olvasónak a retorikai alakzat. Nekem sem tetszik Kisslacié. Az a fontos, hogy milyen hatással van a szövegtestre, hozzátesz vagy elvesz az elmondottakhoz. Itt kétségkívül hozzátesz. Néha kellemetlen, mint egy hús-vér kamasszal folytatott beszélgetés. Ugyanakkor egy percig sem vetődik föl bennem, hogy ne lenne érvényes és hiteles ez a megszólalási mód. Főleg mivel a rövid, pergő és humoros dialógusok, megszólalások megfelelő ellenpontot állítanak a gondolatok alig-alig apadó folyamának. „Hullámos felemelt mutatóujjal figyelmeztetett bennünket, csajozni, azt kell, baszni, gyerekek, muszáj...” (15. o.), „ballagás lehetett, vagy névnap, ami az alkalmat illeti, az időpontot az aprólék tálalására lőttük be, mert azt kiabálta Hullámos, hogy édesanyám, akkora répát rakjon a levesbe, mint a faszom...” (12. o.)
A történeteknek lankadatlanul peregniük kell, bár az események nagy része csak egy kamasz életében élet-halál kérdés. „Tekerni nagyapa tanított meg, épp jókor, nagyjából akkor lettem NSZK-s, ráadásul már az edzéseken is illett előrukkolni valamivel, amivel megsüvegelhetnek a srácok, a tekeréssel kezdődött a foci, és alig vártam, hogy kora este kihívjam a szomszéd kölköket, és játék közben, mintegy véletlenül, tekerjek egy látványosat, hogy a fölgyorsuló labda meghülyítse az ügyeletes hálóőrt, amitől majd összenéznek ezek a szomszéd kölkök, és nem értik, mi van, szerénységem azonban tiltja az önfényezést, ezért szinte csüggedten elhagyom a játékteret, mert odabent már kész a vacsora, kakaó, virsli.” (55. o.)
A novellák mozaikszerűen kapcsolódnak egymásba, és bár nem hiszek abban, hogy egy művet feltétlenül be kellene szuszakolni valamifajta műfaji meghatározásba, ebben a nemkritikában bír némi jelentőséggel. Ugyanis ha novellaciklus-szerű regényről beszélünk (ahogyan azt egy Kiss-interjúban olvastam), akkor bizony hiányolom a többi szereplő karakterének alaposabb kidolgozását. Ha viszont regényszerű novellaciklusról van szó, akkor ennek hiánya már nem róható fel. (Ezért én inkább maradnék az utóbbi meghatározásnál.) Mivel ebben az esetben az olvasat dönti el, mit tartunk a szöveg műfajának, ezért ez magának az interpretációnak a kérdése is lehet. A mozaikszerű elbeszéléseket is mozaikszerűen oldja meg. Olykor egy hosszú mondatban mond el egy egész novellát, amibe belesűríti egy belépő szereplő apró portréját, vagy egy vele kapcsolatos régebbi anekdotát, és persze mindig visszatér az adott eseménybe, aminek a helyzetrajzával sem marad adós. Ez most ijesztőnek hangozhat, de nem esik szét a sztori, tökéletesen motiváltak a következtetések, fonódások, magyarázatok. (Bár az itt idézett szövegben szerintem nem volt jó ötlet használni az Amerikában 1989-ben indult Baywatch-ot.) „Lágy őszi eső permetezett, amikor az iskolabusz befordult a húskombinát parkolóterébe, Vencel bá, a fűtő bevágta a kéziféket, s miközben egyenként, mint a földet ért helikopterből kiszállingózó deszantosok, elhagytuk a járművet, morcosan fürkészte a környéket a vezetőfülke megfigyelőállásából, majd miután maga is lekecmergett, és mintha egész nap vezetett volna, hugyozós terpeszben megállt az őrbódé mögött, még egyszer alaposan körbeszimatolt, amit mi már láthattunk, leszámítva Bencét, aki a hűtőház miatt visszaugrott mackófelsőért, de zárva találta a buszt, ő mondta, hogy Vencel bá alighanem megint szagot fogott, régóta gyanítottuk ugyanis, hogy a fűtőknek egyetlen, a gyereknél is rettegettebb ellensége van, a kutya, mert az ő feladatuk volt távol tartani az állatokat a diákságtól, ők voltak a suliban a Baywatch, és valahányszor kóbor eb téblábolt az udvaron vagy a kézilabdapályán, vagy szaglászott a biciklitárolónál és a szünetre érkező alsósokat üdvözölte, Vencel bá meg a kollégája, a pajeszos Karcsi bácsi úgy hajították ki a suli előtti zöld placcra a megrémült jószágot, hogy nyekkent, de néha volt isten, és megszökött előlük az eb, és egyszer egy vérszomjas foxi után vetették magukat, a második emeleti ablakból követtük az eseményeket...” (89‒90. o.)
Olykor egy-egy novella közben már nem volt számomra egyértelmű, hogy akkor most mi is adja valójában a történet gerincét, melyik eseményszál fog kiemelkedni, súlyt és mélyebb jelentést kapni. Erre az utolsó sorokban mindig választ kaptam, ezért sem könnyen letehető olvasás közben a kötet, hiszen csak az utolsó sorok segítségével találunk kiutat a szövegből.
A feloldások alappillérét az a tudás és tapasztalat adja, amely a szöveg nem fikcionáltságának élményéből eredeztethető. Főszereplőnk nem csak kiváló és hiteles narrátor, akinek nyelvezete elringat, úgy mutatja be a Körös-partot, az Árnyas utcát, hogy azok is úgy érzik, jártak már ott, akik nem mozognak otthonosan az alföldi tájban. Elbeszélőnk szereplőként is élő, „megfogható” figura, aki nem annyira ügyes, nem annyira népszerű, valójában semmiben sem kiválóan tehetséges, de akar, álmodik és meg is botlik.
Az időben előrehaladva főhősünk felnövését nemcsak a puszta szavak okán érzékeljük, mondatai megnyugszanak, kevésbé szétágazóak, rövidülnek. Kiss többet sűrít, kevesebb dolgot mond ki, többet szenved. „Még a gáton is éreztem a lüktetést. Nem tudom. Mi az, hogy nem tudom. Miért múlik el minden, ami jó. Arra gondoltam, nem megyek vissza – az előadás legyen bár az utolsó, az én szemlélődésem nélkül is lezajlik, az őzpörkölt nélkülem is elfogy, berúgni amúgy sincs kedvem. Az artézi kútnál megálltam egy kortyra. A rácsok rései közt darazsak keringtek, karcsú, hosszú darazsak. Mint akik az erejüket fitogtatják, ide-oda hullámoztatták a potrohukat. Három órám volt kezdésig.” (146. o.)
A gyermekkor vége a nagymama betegségének megtudásával kezdődik a második novellában, „mintegy foghegyről, mintha az, amiről beszél, a világ legtermészetesebb dolga volna, úgy mondta, nagyanyád meg fog halni” (24. o.), majd ez később be is következik. A halála pedig nagyon is valóságos. Az elbeszélő naiv, gyerekes bája megsemmisül: „Egy időben az volt az álmom, hogy ezen a telken, a nagyszüleim Árnyas utcai portájának helyén egyszer csak egy tó lesz, de nem afféle gondozott szegélyű tó, nyírt pázsittal a partján, falatozóval és ücsörgővel, nem az a mesebeli kerek és unalmas, amit mindenki el tud képzelni, alacsonyra borotvált sással, serdülőkorú nyárfákkal a horgászhelyeken, hanem olyan, amely a semmiből keletkezik oda, és igazodik az udvar méretéhez és formájához, fölveszi az utcai nagykaputól a garázsig vezető autóbejáró alakját, és föl a műhelyét és a hátsó udvari kiskonyháét is, és az egész veteményes és gyümölcsöskert alakját, a család házával bal, a szomszéd Erzsi fehérre meszelt házával jobb kéz felől, az egész Árnyas utcai portáét, amelyen évtizedekig éltek a dédszüleim és a nagyszülők.” (5. o.) megsemmisül. Az álom egy régi élet gyerekes ostobaságának emléke marad, ami szerint „sokat nevettek azon, mennyi hülyeség elfér egy fejben. Mint például az övében a hely. A vízió, hogy ez a porta, amelyen most ülnek, az utcafronti nagykaputól a garázsig, a szomszéd Erzsi fehérre meszelt falától a nagymama tornácos házáig, az orgonabokortól az ólig, a fásszíntől a szerszámos műhelyig, ez a nagymama egész birtoka egyszer csak: tó lesz. Egyik pillanatról a másikra”. (163. o.) De az olvasó már nem nevet. Nincs ebben semmi vicces. Jó lenne visszahozni azt a kicsit idegesítő, álmodozó, sokat beszélő kamaszt.
Nem állítom, hogy Kiss László máris tökéletes író, de azt igen, hogy nagyszerű. Megadja a szükséges tényhátteret, egy már nem gyermek, de még nem felnőtt tipikus gondolkodásmódját, ugyanakkor nem szabad a szövegértés valóságanalóg szintjén maradni. Ha ezt tesszük, és megállunk annál a pontnál, hogy milyen vicces ez a Kisslaci, és milyen jól érti a gyermeklelket, megfosztjuk magunkat attól, amiben az igazi szépirodalom ereje rejlik. Nem magyaráz túl. Akármennyit beszél, urambocsá fecseg, ne hagyjuk félrevezetni magunkat, nem adja meg helyettünk a válaszokat. Még csak nem is nemzedéki, nem abban látom fő kérdését, hogyan lehetett élnünk és felnőnünk a rendszerváltás környékén. Ezt ma már kicsit didaktikusnak is érezném. Az emberben munkálkodó örök, történelemtől független vágyak, bűnök, szorongások és esetlenségek mozgatják a szereplőket. Az egymásba szövődő szálakból magunknak kell levonnunk a konzekvenciát. Azért erről ír, mert ebben a formában, a főszereplő-narrátor szemén keresztül sikerül megfestenie a regény fő ambícióját, egy az emberi élet egyik fontos szakaszára vonatkoztatott korhű tablót.

Vissza a tetejére