„A Föld és az Isten között” – Filip Tamás: Album

 

 

Filip Tamás: Album. Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Bp., 2015.

 

Filip Tamás válogatott és új verseinek gyűjteményét, az Albumot lapozgatva az olvasó ismerős, ám mégis megújulni kész világba lép. Az életmű korábbi darabjaiban (Fékezett habzás, 1986; Függőhíd, 1998; Amin most utazol, 2001; A harmadik szem, 2003; Rejtett ikonok, 2006; Saját erőd, 2008; Kő, papír, olló, 2012) kidolgozott markánsan egyedi szemlélet és karakteres megszólalásmód ebben a könyvben hatványozott erővel hat. A háromszázötven oldalas kiadvány az eddigi oeuvre csaknem hatvan százalékát kínálja: a terjedelmes szövegkorpusz bejárása izgalmas feladat, amely így tömörítve láttatja munkásságának kezdettől fogva jellegzetes terrénumait. Művészetének legjava szembesít mindazokkal a kérdésekkel, amelyek a korábbi karcsú kötetekben már jelentkeztek: egyetemes létérzékelésének drámai-melankolikus hangütése, a költői beszéd, egyáltalán a vers lehetősége-lehetetlensége, illetve a gyakran katasztrofikus világlátás mögött felsejlő ironikus-önironikus alakmegfigyelése. A költő magánbeszédét mondja, de nem alanyi szerző, a szó megszokott, mondhatni közhelyes értelmében. Soraiból nem következtethetünk életének alakulására: művei nyomán nem lenne megírható „életrajza”. Még akkor sem, ha ritkán felvillannak családi tematikájú versei is. „Az én »témám« az önmaga foglyává  váló világ, a lassú, de feltartóztathatatlan leépülés, a bomlás, és az egyén nemes, de vesztésre álló harca, amit mindezek ellen vív” – állította 2016. áprilisban a Varga Klárának adott interjúban, a Magyar Naplóban. Kétségtelen, hogy már harminc évvel ezelőtt, a Fékezett habzás idején ilyennek érzékelte a körülötte lévő szűkebb-tágabb létezést (Hajléktalan, Tárgyak leírása, Vadászat, Ennyi, Alibi nélkül, Ideje). „Nem tehetek róla, így látom a világot, (…) ilyen hideg-apokaliptikusnak, kiismerhetetlennek” – tette hozzá az említett beszélgetésben.
Föntebb a Fékezett habzást említettük; ha fellapozzuk az Album záró ciklusába (Éjfél-torony) sorolt új verseket, ugyanaz az elveszettség, ugyanaz a létszomorúság, ugyanaz a magányérzés kerít hatalmába, mint a pályakezdés idején (Eskü alatt, Mint a kisherceg, Másik árnyék, másik én, Álarcosok, Vonat a pusztába, Maradjon elég időm, Egyszer tényleg élni, A bójákon túl, Ösvény és láthatár), azzal a különbséggel, hogy az utóbbi évtized költeményeiben erősebb a játékosság, az intertextusok, a szóferdítések-átírások, a nyelvi humorkeltés enyhébb-erősebb gesztusa, amely némileg oldja az etikai alapállású líra komorságát (Kék és rózsaszín, Ráismerek, Fénymegálló, Az omlás villámi, Másik nap izzása). A Filip Tamás-i életmű egyenletessége lehetővé teszi, hogy az új válogatást egybefüggő műként olvassuk. A továbbiakban az Album néhány paratextuális-intertextuális szöveghelyét vizsgáljuk annak érdekében, hogy – a szakirodalom eredményeit felhasználva – jobban lássuk e líra mélyebb összefüggéseit. 
A költő nyelvhasználatának sajátosságait a kritika korábban is észlelte: „Filip Tamás alázattal nyúl minden témájához, és alázattal nyúl a nyelvhez, amit nem rángat és rombol, hogy életre keltse, mint annyian, hanem él vele, mert tudja: nélküle a nyelv (legalább is az a szelete, amit éppen aktuálisan használ) halott. Nincs benne póz, sem illúzió. Ismeri a határait, melyek keretében megteremti azt a csak rá jellemző világot…” – gondolta Szentmártoni János a Függőhíddal kapcsolatban 1997-ben.  Simon Ferenc az Amin most utazol kötetről írta 2002-ben: „Az egyetlen menedék az ábrázolás szépsége, öröme és kényszere: ez az, ami az itt maradókhoz kötöz, és a szabadság esélye, amelyben a csillagok vonzását érzi. A versnek pedig olyan formáltnak, finomnak és pontosnak kell lennie, mintha rézlapra karcolná tűvel”.  Kovács István a Harmadik szem kapcsán úgy fogalmazott: Filip „költészete a gondolat és a képírás szerves ötvözete. Jelenti ez az önmagukban is teljes értékű miniatűröket, amelyek egyszerre idézik a Kosztolányi fordította távol-keleti »verskarcok« hangulatát és a Pilinszky János nevével jelezhető költészet eszköztelenségét, filozófiai mélységét.” A Rejtett ikonokról szólva Papp Zoltán azt állította: a költő „nem akar mindenáron megdöbbenteni, nem halmoz el minket nyelvi leleményeivel, nem versmuzsikus virtuóz, mégis felismerhető a csak rá jellemző plasztikus képi világ, a sajátos gondolati ritmusváltás.” Jahoda Sándor 2015-ben az Albumról elmélkedve írta: „Filiptől nem áll messze az abszurd. Humoros és egyben – erősen – nyomasztó »akkordokat« is képes előcsalni a »lantján«”…
A posztmodern elmélet által emlegetett intertextualitás számos szöveghelyen észlelhető a Filip-lírában. Baudelaire már a korai versekben is jelen van: a Félálom az Őszi éneket idézi („reggel majd munkára / jelentkezel a várudvaron / – valami vérpad-ácsolás”), míg az Alibi nélkül zárlata („Fel-/ sötétlik a halál szigetvilága”) Az utazást, az „ahogy a költők régi madara / botladozott a hajófedélzeten”, Az albatroszt evokálja. Felismerhető szöveg szintjén megidéződik Ady („Inkább meglékelem a koponyámat” – Kék és rózsaszín) és Pilinszky János, némi változtatással („Ezért tanultam látni, ezekért a kései, keserű képekért? – Minden csak lebegés). A Nemes Nagy Ágnes-hatásokat valló Filip szemléletének hermetizmusa Borges-, Celan, Follain-, Bosquet-, Kafka-, Joyce-, Hölderlin-, Csehov-, Tolsztoj-, Dosztojevszkij-inspirációkat is magába fogad. Az „elsüllyed a harang is” (A tó filmje) Hauptmannt, az „Erős, mint a halál” szerkezet Maupassant-t (Fejbenjárás), az „annyira zsugorodik szamárbőr / kesztyűm…” (Napvége) Balzacot idézi. (A játékos szövegimitációkra még visszatérünk.)
A Pilinszky János – Vasadi Péter szűkszavúságára emlékeztető költészet horizontján (többek között) Galimberti Sándor, Kafka, Pessoa, illetve Gaugin, Van Gogh, Fellini, Giacometti,  Kondor Béla, József Attila, Salvador Dalí, Dvořak, Fellini, Tarkovszkij jelenik meg. (A Jön című vers utolsó sora Nagy Imre legendás szavainak parafrázisa, a Lenni másodszor Háy János Kotródni eljének „reflexiója”…) A személytelenségre törekvő lírikus életének szereplői közül az apa (A nagygép, Apám, Apám a zsűri előtt, Megint apa), illetve a nagyapa alakja (Áthallások, 1969) rajzolódik ki. A direktben nehezen pozícionálható lírai én az elveszettség, a fragmentáltság, a titokzatos, folytonos erodáció súlya alatt valami egyetemes lepusztulás tanújaként beszél (Most, Most minden üzenet, Álomkorszak jön, De még nincs vége, A ködön át, Örökfürdő, Úton két város között, Négyen a rettegésről, Ostromállapot, Mélygarázs, Metszéspontok, Toll, papír). Emlékei között gyermekkori pillanatok (Tegnap, Egy hatalmas kéz, Spirálfüzet) és ifjúságából származó mozzanatok tűnnek elő (Mephisto Nyírmadán, 1981. szeptember 8., A hatvanas évek, Témazáró). Jól érzékelhető elmozdulás – miként ezt észlelték már a recenzensek – a Kő, papír, olló idejében következik be. A szójátékok, tudatos kifordítások, betűkombinációk üdítően hatnak az alapvetően borús hangoltságú alkotói pályán. A „kórházi apollónők” (Törékeny levegő), az „Esőszülött vagyok”, a „Leomlasztod a sikertornyokat” (Elveszett visszavágó), az „és fél hogy ő a sohaság fia” (Álmokfutás), a „Nagyon fájl”, az „összezárni szemet és szájt” (Vizsgatétel),  „a nyelv mindent / Ural, észrevehetetlenül” (Mit tesz Isten), a „Laokoón csokor” (Gyöngykavics), a „könnyű esti kérdés” (Angkor és most), a „plakát- / kampányban fázó aktivisták”, a „miért nem klónozzák a vizet?”(Valóságos reggel), „az éj szelíd / trónjára ült” (Biztosan nem), „A részek hajóján ülök” (El a csapattól), „véglegeztető gép” (Leplek), „Haláltáncórák kezdőknek, halandóknak” (Minden csak lebegés), „Nem volna szép, ha énekelne” (Háromság). („A költő Szan-szkit” szintagma a francia sans script, azaz kézirat nélkül szerkezet játékba hozása az Álmokfutásban…) A Parti Nagy Lajosra illetve Vass Tiborra emlékeztető megoldások a nyelv lehetőségeivel alkotó módon kísérletező szerzőre vallanak. Olyan művészre, akit pályája kezdetétől foglalkoztatott a költészet mibenléte. Ars poetica-jellegű szövegei között az „Én nem akarom mindig ugyanazt / a verset írni” (Én nem akarom) indulatától az ÉN-t elutasító Fiún keresztül „az egyetlen megírásra méltó témát kereső” lírikuson (Versben utazó), s a „letaposott fű” költészetét felfedező szerzőn át a legfontosabbakat kimondó alkotóig jut:  „Életben tart a vers” (Ők az erősebbek), és „Bent szívósan keresek valamit, / talán egy költő egyetlen szavát, / de olyan legyen, mint a távcső: / ellássak vele az óceánig” (Szezonvég). Az Amin most utazol záró darabjában Filip a költőt aranyásóhoz, aranymosóhoz hasonlítja: „…mert verset írni /  annyi, mint aranymosónak / lenni reggeltől estig, / és ékszerésznek lenni / egész éjszaka” (Egész nap). A Saját erődben mondja ki tételesen: „mi másról szólhatna a vers, mint a szabadságról” – ugyanakkor (tegyük hozzá), az esélytelenségről is (Az emberi rejtvény érdekel bennük).
Az Album az Oblomovot többször emlegető (Átkelés, 1989. november 5., Valóságos reggel), sokszor infinitivusi verseket (Follain után, szabadon, Lenni, másodszor, Háromság), s néha sajátos szonetteket  (Mostantól szonettet írok) alkotó csaknem három évtizedet átölelő pályájába nyújt betekintést. Filip nem egyszer a „mintha” mögé rejtőzve (A búvár, Fürdőváros, Most, Utolsó negyed, A közeledő jelen) olyan intellektuális költészetet művel, amelyben a huszadik-huszonegyedik századi ember alapvető létérzékelését dísztelenül áradó szabad versekbe menti. Munkássága az egyetemes romlás illúziótlan számba vétele, amely tapasztalat olykor rendkívül intenzív képekben tárgyiasul. „A folytatás – derengő köpenyek / lobogása, mintha az északi fény / angyalai viselnék egy égő létrán / kapaszkodva a Föld és az Isten között” – hangzik a Gyógyulásban. „S ha szöcskedombot írok, / lám, zöld színpadára / máris fellép két hős indián, / s eközben a rézbőrű nyár / íjával az égre fellövi a napot” – szól az Egy barátság margójára. Az ilyen, s az ehhez hasonló, számtalan expresszív sor biztosítja az Album gondolati gazdagságán túli esztétikai telítettségét, egyben annak felismerését is, hogy e költészet filozófiai és képi ereje szerzőjét mai líránk élvonalába emeli.

Vissza a tetejére