A teremtett káosz és a Pinky (Sepsi László: Pinky)

 

Sepsi László: Pinky. Libri Kiadó, Bp., 2016

 

Sepsi László fiatal író, de tapasztalt szerző – mégis egy friss interjújában első könyvesnek nevezi magát.[1] A Holt istenek kora (regény, Eső, 2003) és Az éjszaka réme (mesekönyv, Tessloff Babilon, 2015) után publikálta a Libri Kiadó gondozásában Pinky című regényét (2016), mely már megjelenése előtt díjat nyert. A Libri második alkalommal adta át a Dunajcsik Mátyás Lehetőséget, amelyet olyan pályakezdő szerzőnek ítélnek oda, akinek könyvét a díj névadója, a kiadó egykori szépirodalmi főszerkesztője ajánlja. 
„Sepsi László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbe vesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. (…) [A Pinky című regény – V.B.] újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat” – olvashatjuk a könyv fülszövegében Dunajcsik Mátyás méltató sorait. Szándékosan igyekeztem kerülni eddig a pontosabb meghatározását Sepsi regényének, mert ahogyan az az ajánlásban is olvasható, a magabiztos műfaji rámutatás itt és most nem működhet. A Pinky ellenáll a kategorizálásnak, voltaképpen kipróbál mindent, beledobálja mindazt egy turmixba, amit szeretünk a trashben és a populáris irodalomban, majd alaposan összevegyíti. Az eredménynek nemcsak a színe és a zamata lesz egyedi, de a text-úrája is (és több szójátékot nem követek el, ígérem).
Bár egyre több határátlépő regény születik a fiatal és a legfiatalabb írógenerációban, találja meg olvasóit (Bartók Imre posztapokaliptikus trilógiája például kultkönyv lett[2]), még mindig bizonyos zavartság övezi ezeket a szövegeket. A zavartság megmagyarázható, hiszen ahhoz, hogy igazán érteni lehessen a viccet vagy a trükköt, ismerni kell a krimi és a noir legnagyobbjait – ez ma már alapvető. De a horror és a(z urban) fantasy vagy a thriller klasszikusainak áttörésére, Magyarországon legalábbis, még várni kell. Emiatt az olyan bátor szerzőknek, mint Sepsi, kettős szerep jut: egyszerre vezetnek be a műfajokba, zsánerekbe, regiszterekbe, ugyanakkor ki is belőlük. Úgy kell parodizálniuk, kifordítaniuk például a body zsánereket (jelen esetben a horrort), hogy olvasóik jelentékeny részét be is kell avatniuk a tradícióiba. És mindeközben szerencsés, ha a végeredmény nem döcög, nem didaktikus, nem túlírt, nem unalmas – vagyis nemcsak fiziológiailag, hanem esztétikailag is hat, nem üres eszképizmust, hanem a legjobb értelemben vett szórakoztatást nyújt. A szó minden értelmében borzasztó vállalkozás ez, amely egyszerre igényli a kreativitást, a vájtfülűséget, az olvasottságot, a bátorságot – és mindezek felett a zsenit. Ha a Pinky regényvilágát nézzük, Sepsiben mindez megvan.
A Pinky világteremtésben a legerősebb. A (pop)kulturális utalások alapján nagyjából a regény születésének idejében, egy párhuzamos világban fekszik a város, amely voltaképpen bármelyik ismert város helyén állhatna, elővárosokkal, gyárteleppel, buli- és kormányzati negyeddel, labirintusként kanyargó csatornarendszerrel. Ezen a világon osztozkodnak az emberek a tündérekkel, vérszívókkal, gnómokkal, a rémtörténetek más szörnyeivel. Az entitások közötti törékeny békét egy misztikus intézmény, a Tanács tartja fenn. Itt él – pontosabban senyved – Jynx, akinek az tölti ki a mindennapjait, hogy sajnálja magát, és a harmonikusnak tűnő vidéki gyerekkorát vágyja vissza. Egyetlen barátja Wendy, a tenyérnyi tündér.
A regény kulcsproblémája a másság mind az identitások megélése, elfogadása, mind azok különbsége, elkülönböződése szintjén. A másság iránti vágyakozást egy különös drog szolgálja ki, míg a másságtól való félelmet, szorongást a város berendezkedése. A kettőt egyszerre vizsgálhatjuk szinte laboratóriumi körülmények között Jynx és Wendy kapcsolatában. A regény címét a Pinky nevű ital kölcsönzi. A Pinky rózsaszínű, sűrű, húsos ital, íze a köhögés elleni gyümölcsös szirupokra hasonlít. Nem klasszikus alkohol, fogyasztása nem jár kontrollvesztéssel, inkább varázsital: amíg hat, megváltoztatja a fogyasztójának személyiségét. Lehetsz Casanova, lehetsz igazságosztó, lehetsz bárki – vagyis egyike a legveszélyesebb drogoknak.
Jynx egészen addig élvezheti az önsajnálás luxusát, amíg egy éjjel, míg ő a szokásos drogját (a Pinkyt) adagolja, meggyilkolják a testvérét. Ez az a pont, amikor időszerű végre megkezdenie azt a bizonyos belső utazást, és aktív cselekvővé – ha úgy tetszik: felnőtté – válnia. A regény fekete humorának egyik legerősebb eleme, hogy Jynxnek kell kibogoznia, miért halt meg a testvére. Cinizmusa, a hatalmi pozíciók iránti ellenszenve, függősége ugyanis nemcsak gyanakvóvá, de kényszeressé is teszik, üldözési mániájától irányítva pedig alig ért meg valamit a káoszból, sőt ő maga is kever rajta, ahol csak lehet. Ha létezik antinyomozó, Jynx az. És mint minden nagy detektív, ő is kap kontrasztos segítőt: Wendy bár a Jynxéhez hasonló traumákkal küzd, mégis türelmes, empatikus, tettre kész, morális, normakövető lény.
A két hős mellett több kulcsfigura, állandó mellékszereplő és számos egyéb lény bukkan fel, jók és rosszak vegyesen, vannak köztük, amelyek a hagyomány legnagyobbjai (pl. Lovecraft, Stephen King, Gaiman) előtti főhajtások. Jellemző a trashkultúrára, hogy olyan társadalmi rendet, hatalmi berendezkedést rajzol, amellyel részben vagy egészében nem akarunk azonosulni, így inkább a rendbontókkal rokonszenvezünk. Utóbbiak azonban nem feltétlenül hősies ellenállók acélkemény értékekkel, akik csak a hivatalos álláspont szerint számítanak bűnözőknek, hanem gyakran valóban sötét lelkű gonosztevők. Mert hová is sorolnánk egy gnómot, aki a bánatot, haragot, gyászt szívja magába, hogy aztán pizzán kínálja fel, így ígérve megkönnyebbülést, miközben lisztes képe mögött szinte tapintható a brutalitás? Ezt a klasszikus hatásmechanizmust működteti a Pinky is, a legeredményesebben azokon a pontokon, ahol összemossa a határt jó és gonosz között (akár egy elmés Drakula-parafrázis segítségével), hogy az olvasónak esélye se legyen kiigazodni, és így tényleg annak szurkoljon, aki hozzá valóban közelebb áll – és Sepsi regényében az a bravúros, hogy úgy szövi a szálakat, hogy nincs rosszul választott kedvenc.
A Pinky paratextusai, a könyvtárgy megjelenése[3] szórakoztató ponyvát ígérnek. Valóban van akció, borzongás, felfokozott hangulat, mindez gördülékeny, szlengből építkező, szókimondó nyelven szólal meg, de a Pinky nem olvasható felszínesen, limonádét kortyolva, fél szemmel a strandolókra is figyelgetve. A tömegkultúra, a trash és a populáris irodalom, film különböző műfajaiból, zsánereiből merítő regényvilág belakása olvasói erőfeszítést igényel. A világteremtés jelentős részben filmes, forgatókönyves hatásorientált eszközökkel történik. A regénykezdésben mozgalmas képek pörögnek szorosan egymás után, akcióra összpontosító narrációval és szűkszavú párbeszédekkel, az olvasó még alig haladt, máris vissza-visszalapoz, újraolvas bekezdéseket, oldalakat, hogy pontosan kivel és mi is történik. A Pinky egyéni világának szabályai, rendszerei nem ritkán fejezetekkel később értelmezhetők, mint mikor a cselekményben éppen megtörténnek. A krimiket és thrillereket idéző építkezés nem azért nehezíti meg az olvasást, mert ismeretlen volna ez a típusú dramaturgia, hanem azért, mert az elbeszélő ezt egy urban fantasy alternatív valóságában működteti, amit előbb szerencsés volna otthonosnak érezni. Lehetséges persze, hogy ezt csak a Stephen King kisvárosi tablóin, realista ábrázolásán edződött olvasó hiányolja. Bárhogy is legyen, a cselekmény előrehaladtával meg lehet szokni a Pinky dinamikáját, azt, hogy amint azt gondolhatnánk, rutint szereztünk, egy újabb fordulat, újabb szereplő, újabb aspektus billentsen ki. A dramaturgia nem engedi, hogy a trashből, tömegkultúrából felépített Pinky olcsón adja a szórakoztatást – és ez valóban ügyes, tudatos írói építkezésre utal.
Az építmény azonban összedől a zárlatban. Túl sok innen-onnan vadászott motívum, toposz, archetípus, hatás terheli már a regényvilágot, és még újabbak lépnek be, amelyek önmagukban is éppen elég tömények volnának (mint például a botanizáció, a fajirtás, a maffiaháború, az apokaliptikus állapotok, a transzcendencia), de nem válnak többé puszta giccsnél, illusztrációnál. Fordulat fordulat hátán, nincs idő megállni, átgondolni, átlátni, mi történik – sem a hősöknek, sem az olvasónak. Elmerülés helyett fulladozás az olvasás, tűréspont utánig feszített rendetlenséggel. A krimik, de a trashtörténetek végén is megszoktuk, hogy ami felborult, helyreáll, ha nem is megnyugtatóan, de szusszanásnyi szünetet hagyva legalább a nyitott végig, a cliffhangerig. A Pinky végén azonban csak a túlírt káosz marad. Nyilván a trashtől nem áll messze a parodisztikus attitűd sem. De termékenyebb volna paródiaként olvasni a regény végét? Talán igen, de a túlpörgetett sztori miatt annyira élvezetes ez a stratégia, mint amennyire egy Asylum-trashfilm paródiája az lehet.

 

 

[2] Bartók Imre: Virágba borult világvége (Libri Kiadó, 2013-2015)

[3] Itt kell megemlíteni Farkas Gábor és Bödecs András mesteri borítótervét, amely felületes pillantásra maga a káosz, a regény elolvasása után azonban a legnagyobb spoilernek bizonyul.

Vissza a tetejére