A jövő emlékei (Bánki Éva: Fordított idő)

 

 

Kora középkori történetrestauráció posztmodern eszközökkel

 

Bánki Éva: Fordított idő. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2015

 

Az olvasót gyakran feszítő kérdés: honnan merít ihletet az író? Bánki Éva legutóbbi regényének ötletét – saját bevallása szerint – diákjai adták, akik a kora középkor irodalmával foglalkozva (fordítás céljából kutakodva) töredékes írásokra bukkantak: krónikás jegyzetekre, lovagi énekekre. Ezek a szövegek egy bizonytalan múltba, az időben legtávolabbi középkorba vezetnek, hiszen még a forrás, Patrick de Mela személye is homályos. Nem beszélve szövegeiről, amelyek maguk is fordítások. Bánki a regény utószavában olyan információkat oszt meg olvasóival, amelyek utat mutatnak a cselekmény időbeli, térbeli elhelyezéséhez. A történet abban a korszakban játszódik, amelyről szinte semmit nem tudunk. Az „elsinkófált” kora középkor egy-két-három évszázadának legendáját felhasználva szinte időn kívülre, vagyis a mítoszok világába helyezi a történetét az író.

A regény címében szereplő fordított idő mint jelenség a második fejezetben bomlik ki egy mellékszereplő, a cselekmény szempontjából mégis fontos karakter jósló látomásából, időutazásából, vagy ahogyan ő, Báeldun, az álcanév alatt élő herceg fogalmaz: időcsapdába keveredéséből derül ki. A saját fiát, Báeldunt is szolgaként, fattyúként kezelő kegyetlen, trágár Halix király a maga és serege számára végzetes normandiai rablóhadjáratakor a fiú egy időutazás (jövőben tett látogatása, látomása) révén csodával határos módon marad életben, amikor apját és annak valamennyi katonáját lemészárolják a megtámadott normannok. A fordított idő látomása segítségével kanyarodhat más irányba a normann király élete is, ami nélkülözhetetlen a regény főhősnőjének későbbi élete szempontjából.

A Fordított idő, ez egy huszonegyedik században íródott regény, olyan lovagregényekre játszik rá, amelyek a 16. századtól keletkeztek, és amelyeknek cselekménye a 7–11. században történik. Másrészt ez a pszeudo-lovagregény egy lánygyerek nővé, anyává, nemzetség-újjáalapítóvá válásának meséjét mondja el. Leginkább talán némi tanító szándékkal, lírai hangvétellel megírt posztmodern női lovagregényként aposztrofálhatjuk, ami nem nélkülöz legenda- és fantasyelemeket sem. Az utaztató történet helyszíne Európa, főleg annak északi területe, és az azt övező szigetvilág. A ma is ismert népek közül szó esik a normannokról, dánokról, szászokról, írekről.

A kor egyik jellegzetessége nemcsak az időben, de a térben való eligazodás bizonytalansága is, hiszen a szereplők még annak sincsenek mindig tudatában, hogy éppen merre járnak; szájról szájra terjedő információk alapján tájékozódnak. A főszereplő Riolda is kézről kézre „adódik”, sodródik a történet során: egy ismeretlen nevű, elátkozott szigetről a kontinensre kerül, majd kalandos útján több királyságot is megjár, végül ismét hazakerül. A közlekedés a tengeren nagy kihívás, hiszen úgy tűnik, az emberek ott is csak a megérzéseikre támaszkodhatnak – szinte félálomban ringatózva jutnak egyik partról a másikra.

A regényben ábrázolt népek tudatosságát tekintve szintén bizonytalanságok tömegével találkozunk. Az emberek többségének ismeretei nem egzakt tudásból táplálkoznak – ahogyan ez ma is gyakori –, így például kételkednek abban, hogy létezik a Bizánc nevű hely, ugyanakkor készséggel elhiszik, hogy a szél képes üzeneteket hozni-vinni a szárazföld és a szigetek között, vagy hogy a tenyér barázdái meghatározzák viselőjük sorsát. Gondolkodásukat kettős determináltság jellemzi: egyfelől a konkrétság, másfelől a földöntúli, az ezoterikus, az álom- és meseszerű jelenségek elfogadása. Persze ez sem csupán annak a kornak, ennek a regényvilágnak a sajátja.

Bánki Éva mesterien imitálja a történelmi írásmozaikok egymáshoz illesztésével és a közöttük lévő űr kreatív kitöltésével a restauráló krónikaírást. Nagy kiismerő ő is, akárcsak a történetben szereplő Illighaen, aki „tanult fiaként egy tudatlan országnak” krónikaírással tette rendbe a maga és kortársai számára a körülöttük lévő, átláthatatlannak tűnő, kaotikus viszonyokat. Bánki posztmodern krónikásként távoli időszakba helyezve, mítosszá alakítva beszél nagyon is mai vagy örök kérdésekről. Olyanokról, amelyektől az ember, úgy látszik, nemigen tud megszabadulni. Legfeljebb a történelmi keretek változnak, a mesefűzés technikája – de az archetípusok a hozzájuk tartozó helyzetekkel újra és újra felbukkannak. Ilyenek a regényben is felvetett témák: a hatalmi viszályok, vallási és hódító háborúk, a túlélés technikái (fizikai, politikai és szellemi értelemben egyaránt) vagy a felnőtté válás egyéni harcai – mindez megtoldva az időhöz való viszony kérdésével.

A regényben egy központi karakter köré szerveződik a cselekmény, ugyanakkor a főhős sorsa népének sorsával is egy. Riolda ugyanis nem képes a szigeten, vagyis születésének helyén kívül létezni, kiteljesedni. Karrierregényként is felfogható a történet, melyben a szüleitől ellopott leány visszatalál a gyökereihez. Útközben felnő, megerősödik, végül beteljesíti sorsát. Saint-Exupéry kis hercegére emlékeztető módon járja be kicsiny gyermekkorától kezdődően a különböző királyságokat (bolygókat, világokat), hogy megtanulja megkülönböztetni magát másoktól (uralkodóktól, alattvalóktól) – így jutva el önnön lényegéhez. Útközben rengeteg veszély fenyegeti, de mint az igazi mesék hősei, ő is kitart elhatározása mellett, semmilyen könnyebbnek tűnő útra nem lehet letéríteni; láthatatlan, megfoghatatlan a hozzá rossz szándékkal közeledők számára. Pedig vadásznak rá, többen is akarják őt saját önző céljaik, vágyaik beteljesítéséhez. Az egyik ilyen rejtélyes alak az arab tudós, aki „élő” szerkezeteket készít. A tudomány eszközét használva kíván örökké élni – ez a vágy sem ismeretlen a mai kor emberének.

Riolda női mivoltával menti meg rabszolgasorba jutott népét, a szorgoknak nevezett nem emberi, vagy inkább nem emberi módon élő lényeket. A „beszélő” név azt a benyomást keltheti, hogy szorgos népről van szó, pedig a kietlen szigeten csak állatok módjára, odúba bújva lehet túlélni, egymást melegítve aludni, valahogy megúszni a telet, a táplálékhiányt, és táncolva örülni a napos, meleg időnek. De nem volt ez mindig így. A homályba vesző múltban ennek a szigetnek a lakói is szabadok voltak, ám megérkeztek az ír hódítók, akik elkövették a legnagyobb bűnt ellenük: megtiltották a beszédet, a nyelvhasználatot – ez sem csak a történelemkönyvek lapjairól ismert. Ha „meghal” egy nyelv, és nem lép helyébe másik, akkor a kultúra lefoszlik az emberekről, vagyis megszűnnek embernek lenni. A szorgok például ruhát sem hordanak. A bűn pedig több generáción át ható bűnhődést eredményez, mert a sziget bitorlói is egyre sanyarúbb életet élhetnek csak; nincs termés, mindenütt kietlenség. Még a királyné is terméketlenné, aszottá válik, nemcsak a föld. A szigetet örökösnek tűnő köd lepi, mióta a hódítók megérkeztek, s ez a homály minden ideérkezőt foglyul ejt. Ide születik Riolda, akinek eredete ugyan bizonytalan, maga is csak találgatja élete elején, ki is ő valójában, mégis azzal, hogy gyermekét szülőhelyén hozza világra és beszélni tanítja a szorgok gyerekeivel együtt, felszabadítja az összes leszármazott generációt.

Riolda története nem páncélba bújtatott, karddal, férfiakkal csatázó amazont idéz, hanem a nőiesség eszközeivel harcoló okos, saját korlátait átlépő, előnyeit használni tudó fiatal nőt. Nem tör férfiúi babérokra, nem sopánkodik kiszolgáltatottságán, elnyomott helyzetén, hanem szövetségeseket keresve talál magának utat, akár a víz, amelynek csak ideig-óráig lehet erőszakosan útját állni. A főhős intelligenciája abban mutatkozik meg, hogy ráismer (családi viszonyaiból és neméből fakadó determináltsága ellenére) saját boldogulásának módjára, és megtalálja igazi helyét, szerepét a világban.

A hősnő sorsa rokonítható egy mai petchworkcsaládban élő gyerekével, aki akár több apával és anyával is kénytelen együtt élni, alkalmazkodni a különböző egyéniségekhez, az archetípusokhoz, amelyeket azok megtestesítenek, valamint a családban neki szánt változó szerepekhez. Riolda szülőanyját megölik, az újszülöttet elrabolják, hogy a meddő királyi párt gyermekhez juttassák. Jóval Riolda születése előtt kerekedik a történet (édesanyja hasával párhuzamosan növekedve) a király és a tündér (legális ágyas) nászából születendő gyermekről, akit épp ugyanazon a napon hoznak világra, és aki a szülés után rejtélyes módon eltűnik. Szóval itt legalább két szülőanya és két édesapa úszik a képbe, és persze a mostohaanya, a királyné (mert nem lehet egyszerre mindent meghamisítani – a királyi párnak ugyan nem lehet közös gyermeke, de a legális trónutódláshoz elég a királyi apaság bizonyítottsága).

Életútja során Rioldának lesz még egy szellemi atyja is, aki megtanítja beszélni, írni, olvasni és az akkori világ korszerű ismereteire. Ráadásul egy szolgasorból felemelkedő királyné is modellként szolgál neki csavaros, női túlélési technikáival. Ugyanakkor változatos szerepek várnak rá: hercegkisasszony, tehetséges tanítvány, jövőlátó, pesztonka, menekülő senki, távoli királyi rokonok által befogadott ágyasjelölt vagy éppen feleség, anya, néptanító – mindig azzá lesz, amire az adott körülmények között lehetősége adódik.

A női karakterek különös, ugyanakkor tipikus női sorsokat hordoznak a regényben. Csak királynők és hercegnők életét kíséri a történet ideig-óráig figyelemmel, lovagregényhez illő módon. Van köztük, akit saját bátyjai erőszakolnak meg, és újszülöttjét megölik, mások több alkalommal is megözvegyült királynékká válnak, majd az új királyhoz férjhez menve mentik meg életüket és álmaikat. Mások gyermektelenségtől öregednek aszottá, bosszúállóvá lesznek vagy épp megbolondulnak. Egyik asszony kemény kézzel, férfi módra uralkodik a trónon, a másik az ágyból, félálomból, férjén keresztül irányítja az eseményeket.

A fent említett szellemi atya az a történetíró, Illighaen, akinek a karaktere, úgy tűnik, meghatározó nemcsak Riolda életében, de egy kontinens későbbi történelmi megítélésében is. A főhős életútjának hátterében e férfi által lesz a jövő múltja megfogalmazva, vagy inkább megformálva, amiért királyok ölik egymást, versengve nemcsak a pillanatnyi hatalomért, de az örökkévalóságért is. A racionális Illighaen nemigen bízik a szájhagyományban, inkább egy maradóbb módját választja a történetek megőrzésének: a tudományos igénnyel, tényeken alapuló krónikaírást. Tökéletesen tisztában van a leírt szavak erejével, s az így teremtett valóság hatásával. Olyannyira komolyan veszi hivatását, hogy a tények felkutatása céljából vállalja az utat az elátkozott szigetre, ahonnan a szájhagyomány szerint nem lehet visszatérni, és ahol a világ észszerűen nem magyarázható furcsaságai gyökerezhetnek. Ezen a szigeten talál olyan iratokra, amelyek a múltban íródtak, de a jelenről szólnak, és ezek hatására kezd foglalkozni a fordított, az összeomlott idő problematikájával. Filozófiája a szellemi teremtés hagyományaiban gyökerezik, ellentétben a regényben később felbukkanó arab természettudós technikai-technológiai kreativitásával. Mindkét tudós teremt, de a valóságot író Illighaen igazsága, embereket befolyásolni tudó ereje megtörni látszik a mesterséges élőlényeket készítő, nem is emberi mértékkel mérhető „sötét” tudományt űző arabbal szemben.

Bánki Éva ezzel a pszeudo-lovagregénnyel nem csupán a felnőtté válás folyamatát írja le, hanem azt a pillanatot is megragadja, amikor az európai szépirodalmi történetírás a gyerekkorból az érettebb, úgymond felnőtt korszakába látszik érkezni. A Fordított időben szinte tökélyre vitte a történelmi regényt, mert nemcsak egy korábbi korszakot keresett az őt foglalkoztató problémáknak, hanem részben egy új műfajt is létrehozott.

Vissza a tetejére