Csoportból falka (Závada Pál: Egy piaci nap)

 

Závada Pál: Egy piaci nap. Magvető Kiadó, Bp., 2016

 

Mi kell ahhoz, hogy egyébként békés emberek csoportja hirtelen vérengző falkává legyen, betörjön szomszédjai házába, törjön-zúzzon, raboljon és meggyilkoljon, megnyomorítson, eszméletlenre verjen olyan embereket, akikkel akár évtizedek óta egy településen él, akiket ismer, akikkel gyakran beszélgetett, s talán még szívességeket is tettek egymásnak?

Maga a jelenség a történelem folyamán gyakran ismétlődött, és ismétlődik napjainkban is a világ különböző részein. Závada Pál regénye a kérdésre egy konkrét eseménysor felidézésével ad választ.

A cselekmény színhelye egy Kunvadas nevű nagykunsági falu. A körülmények, a környezet leírása, a szomszédos vagy közeli települések nevei (Karcag, Szolnok) nyilvánvalóvá teszik, hogy a történet nem egészen az írói fantázia szüleménye. Alapja az 1946 májusában bekövetkezett kunmadarasi pogrom.

Az eseménysort Hadnagy Sándor tanító felesége, Mária meséli el. Ő annyiban érdekelt, hogy férjét, a németek győzelmében szinte az utolsó pillanatig vakon bízó leventeoktatót népbírósági eljárás fenyegeti, s a pogrom kirobbanásában szerepet játszik az is, hogy a bíróságra induló Hadnagyot egész csapat ember kísérné el önkéntes mentő tanúként. A feleség elfogult, férjét „becsületes magyar embernek” tartja, akinek semmi köze sem volt a háborús uszításhoz, amivel vádolják. A leventéket, ahogy férjével együtt vallja, azért vitte nyugatra, mert menteni akarta őket; a pogrom idején pedig mindvégig otthon maradt. Az asszony elfogultsága érthető: szereti a férjét, bár látja hibáit, például hiszékenységét és infantilis vonzódását mindenféle katonásdi iránt. Hadnagy Sándor őszintén hitte, hogy jót tesz az országnak, a leventéknek, ám az események összekapcsolódása és végső kimenetele megkérdőjelezi ártatlanságát.

Mária jellegzetes, kissé korlátolt képviselője annak az úgynevezett középosztálynak, amely gondolkodás nélkül kiszolgálta a hatalmat, főleg vidéken annak legfőbb támasza volt, minden bűnös lépésére mentséget talált, illetve hajlandó volt készpénznek venni bármilyen ostoba propagandaszólamát. Az író ábrázolásmódját dicséri, hogy az olvasó számára a szereplő elfogult eseményleírásai és kommentárai mellett-mögött is nyilvánvalóvá válik az igazság.

A pogrom váratlanul történik, de a légkör feszültsége már korábban is érezhető; csak egy szikra kellett a robbanáshoz. A szikra, mint más hasonló esetekben is gyakran, gyermekek valóságos vagy képzelt eltűnése. A vérvád felidézésével az egyház antiszemitizmusának, az „istengyilkos nép” közel két évezredes elítélésének az emléke keveredik a több évtizedes szélsőjobboldali antiszemita propaganda erős utóhatásával. Ám ezek csak a tudat mélyén hatnak, sokkal kézzelfoghatóbb okai is vannak a gyilkos ösztönök kitörésének.

A Kunvadasra visszatért néhány tucatnyi holokauszttúlélő szeretné visszakapni elrabolt javait, amelyeket „új tulajdonosaik” már a magukénak tekintenek, hiszen úgy tudják, hogy annak idején törvényesen vették birtokba azokat. Sokat mond a korabeli „népdal” néhány sora, amelyet kapatosan énekelnek a falusiak: „Ha a gettó nem lett vóna / ingem, gatyám se lett vóna… / házam, ágyam se lett vóna… / ha a gettó nem lett vóna…”

S ha mindezek még nem lettek volna elegendők a pusztító indulatok fellángolására, akkor ott volt a háború utáni nyomor, helyenként az éhínség, és főleg a mélységes mély középkori szellemi elmaradottság, amelyben a lakosság jelentős része élt, amely hihetővé tett minden ostobaságot, és képtelennek bizonyult az észérveknek nemcsak az elfogadására, de a mérlegelésére is. Jellemző, hogy a pogromot követő kihallgatáson a vádlottak egy része nem is érti, hogy mi történik vele, körülötte; többen önmagukra tesznek terhelő vallomást: „Nem, nem, nem igaz!, ugrott föl erre a megnevezett Radai Etel, de mindnyájunk meglepetésére nem azért, hogy tagadjon, hanem hogy pontosítson. Nem őket támadtuk meg először! Az első, akit kiszúrtunk, nem is helybeli volt.” A főhős Mária is megdöbben ennyi ostobaság láttán. „Én meg csak álltam ott a tanácsteremben földbe gyökerezett lábbal, és rémültem bámultam –ugyanúgy, mint reggel, amikor garázdálkodásuknak tanúja voltam –, hogy nekik se jut eszükbe a tetteiket letagadni, egymást túlkiabálva dicsekszenek szinte.” Valami barbár kegyetlenség is együtt jár ezzel a mélységes butasággal, amilyenről például Móricz néhány novellájában lehet olvasni.

A pogromnak három halálos és sok sebesült áldozata volt, férfiak, asszonyok, gyerekek. Többen úgy maradtak életben, hogy eszméletlenségük miatt a lincselők azt hitték, már nem élnek, ezért otthagyták őket.

Hadnagy Sándorné állandóan úton van a pogrom idején. Így beszél erről: „Az utcán akartam lenni, hogy közelről tapasztaljak meg mindent, hogy a saját szememmel lássam, mi folyik…” Pedig ez még az ő számára sem veszélytelen, a hisztérikusan viselkedő tömeg elől egyszer maga is kénytelen elbújni. Naplót vezet az eseményekről. Az ő mindenhol jelenléte ábrázolástechnikai szempontból hasznos ötlet, az író ezzel megteremti a lehetőséget, hogy a legkülönbözőbb helyszíneken történteket egyetlen szereplővel mondassa el.

A kunvadasi események által vert hullámok természetesen nem maradnak meg a falu határai között. Bőven foglalkozik vele a sajtó, világnézeti irányultság szerint eltérő, sőt gyakran homlokegyenest ellentétes szellemben, vagy egyszerűen mint szenzációval, olykor maga is szítva a hangulatot. Ennél is érdekesebb azonban, ahogy a politika igyekszik felhasználni az eseményeket a maga javára.

Az országban késhegyre menő harc folyik a jobb- és a baloldal között, és abban a légkörben természetes, hogy mindkét tábor igyekszik hasznot húzni a történtekből. Ennek pedig a legegyszerűbb módja az, hogy igyekeznek egymás nyakába varrni a felelősséget az események miatt. A baloldal a jobboldali pártokban lapuló kriptonácikat sejtet az események hátterében, a jobboldal pedig azzal vádolja a baloldali pártokat, elsősorban a kommunistákat, hogy tőkésellenes agitációjuk vezetett a pogromhoz, mivel a csőcselék a zsidókat a tőkésekkel azonosította. A fejekben lévő zűrzavart bizonyítja, hogy egy kunvadasi úgynevezett pártközi gyűlésen a jelenlévők, miközben a kommunistákat felelőssé teszik a pogromért, a zsidók mellett őket is el akarják távolítani a községből.

Talán a politikai pártok egymásra mutogatása, és politikai előnyök várása is oka lehet, hogy az államhatalom feltűnően passzívnak bizonyul, amikor meg kellene fékeznie a lincselő tömeget. A helyi rendőrök félnek, passzivitásuk pedig olykor már a bűnrészességgel határos. A hatalom felsőbb régiói sem állnak a helyzet magaslatán, lassan és ellentmondásosan reagálnak. A közeli repülőtéren állomásozó szovjet katonák kimentenek néhány embert a lincselők kezei közül, viszont az ott dolgozó magyar napszámosok agyonvernek egy oda menekült üldözöttet.

Az események után a hatóságok Hadnagy Sándort akarják bűnbaknak megtenni. Miután bebizonyosodik, hogy személyesen nem vett részt az eseményekben, mint szellemi felbujtót próbálják elítéltetni, igaz, sikertelenül.

A történelmi regény cselekménye nagyjából követi a valóságos eseményeket, a résztvevők azonban nem a saját nevükön szerepelnek, és okkal sejtheti az olvasó, hogy Hadnagy Sándorné személyes tapasztalatai sem egyeznek meg teljes mértékben a valóságos történet epizódjaival. Závada hősei a történelem szempontjából ugyan nem jelentős személyiségek, de a regény a magyar történelem valóságos, sorsfordító korszakát idézi, amely hetven év után a szándékos elhallgatás, kibeszéletlenség miatt szinte kihullott a köztudatból. A bármilyen hosszú időre elfedett történelmi sérelmek azonban felszínre törnek, s mindaddig befolyásolják a közgondolkodást, amíg valamilyen konszenzus nem alakul ki a megítélésükben. Ha igaz, hogy a történelem az élet tanítómestere, akkor Závada Pál könyve művészi értéke mellett azért is hasznos könyv, mert segít tisztábban látni egy olyan kérdésben, amely máig befolyásolja a közgondolkodást.

Vissza a tetejére