Szép meddőhányóhegyek – Toroczkay András: A labirintusból haza

 

 

 

Toroczkay András: A labirintusból haza. JAK–PRAE.HU, Bp., 2015

 

Toroczkay András ugyanannak a költői generációnak a tagja – nevezzük röviden és egyszerűen telepesnek[1] –, amely az utóbbi években egyre inkább meghatározni látszik a kortárs magyar líra tendenciáit. Toroczkay mégis különutasnak tűnik, sorolni lehet azokat a trendeket – pl. a film noiros paráztatást, a testpoétikát, a meghökkentő, keresett, (neo)szürreális képek iránti vonzódást, a hasonlat költői eszközének kitüntetését –, amelyeknek alkotóként ő nem hódol vagy számottevően másként csinál.

Költészetének legközelebbi párhuzama alighanem Simon Mártoné – nem véletlen, az Előszezon[2] műhelyblognak mindketten alapítói voltak. Toroczkay első kötete, a Napfényvesztés az anya betegségével és halálával való elszámolásról szólt – akárcsak Simon Dalok a magasföldszintről című debütálása. Számos különbség is látszik azonban a két kötet (és költészet) között. A Napfényvesztés a maga majdnem hetven versével elég vaskos, míg a Dalok… vékony, gyaníthatóan erősen szelektált anyag. Míg utóbbi az anya elvesztése mellett egy szakítástörténetet is magában foglal – néhol össze is írja e két veszteséget (amitől talán vagányabbnak tűnik, habár van benne valami József Attila-i vonás) –, addig Toroczkay kötete jellemzően megmarad e családi traumánál, és (néha talán túl) alaposan szétszálazza azt (amitől megkapóan szenzitívnek tűnik). Ráadásul jogosan teszi szóvá Fehér Renátó az első kötetről írva, hogy „minden distanciát igyekszik felszámolni a lírai én és a szerző személye között (ennek felelőse egyébként egy fél-idegen test, a kötet fülszövege, amely fiatal költőről, félárvaságról, a gyerekkor széthullásáról tesz említést)”[3] – ilyen fokú, a paratextusok által meg- vagy felerősített alanyiságról Simon esetében nem beszélhetünk. Ám – ismét Fehér gondolatát kölcsönözve – egyik kötet sem gyászmunka, hanem azon már túllépett, túllépni kívánó felejtésmunka: „Már nem az elvesztett, valóságos személy, állapot hiányáról való leszakadás, sokkal inkább az őt övező emlékektől való függetlenedés feltételezhető az irodalmi vállalkozás tétjeként, céljaként.”[4]

Toroczkay András új, A labirintusból haza című verseskötetét olvasva hasonló értelmezési lehetőségekkel találjuk szembe magunkat. Egyrészt az alanyiság a Napfényvesztés ismeretében átöröklődik, annak szerzői jegyzetében az áll: „Volt már viaszbábkészítő, építkezésen segédmunkás, moziban jegyszedő, könyvesbolti eladó, sportújságnál korrektor, mosogatófiú Walesben”. Az új kötet Viaszéveink vége című ciklusában a viaszbábkészítő, a Holtágban a segédmunkás, a Jó nyarunk lesz címűben a mosogatófiú, a Forgásban pedig egy újabb munka, a labirintus jegyárusának verseit olvashatjuk. (Illetve a Nyílt nap (66.) című versből azt is megtudjuk lírai énünkről, hogy ezektől függetlenül főállásban költő.) Másrészt ez a kötet is felejtésmunka: a cél túllépni ezeken az életszakaszokon. Ezek természetesen egyenként megteremtik a maguk kis világát, felvillantanak valamit a munkahelyi miliőből és a szakzsargonból. Ugyanakkor nem beszélhetünk kifejezetten izgalmas szövegekről sem tartalmi, sem formanyelvi szempontból. Ám ez valószínűleg nem is volt kifejezetten célja Toroczkaynak.[5]

Érdekes vállalkozás a lehető legdísztelenebbül, legeszköztelenebbül, legszenvtelenebbül ábrázolni majdhogynem hétköznapinak mondható történéseket. Jobb híján hétköznapinak mondom ezeket a munkákat és az e munkahelyeken történteket, mert nem igazán mutatkozik meg az egzotikumuk – holott más szemszögből nem mindennapi munkák. Ha nagyon akarjuk, Tandori mindent-megírásában, illetve Oravecz vagy Szijj leírásaiban megtalálhatjuk ennek előzményét-párhuzamát, azonban figyelembe kell vennünk, hogy Oravecz megírt világa(i) egzotikus(ak), részben Tandorié is, és Szijjnál is megképződik valami különösség, illetve eszköztelennek aligha mondhatók e költészetek, hiszen versbeszédükkel mindvégig a (költői) nyelv határait keresik – minden mondatuk kísérlet. Efféle határkeresést (hát még -feszegetést) Toroczkaynál nem érzékelek.

Eszköztelenségének mindenekelőtt két okát vagy célját látom. Az egyik akkor mutatkozik meg, ha a Tengerpart-kivételek című verset ars poeticaként olvassuk. „Fotókat nézegetek Walesről. / A téglák a képeken nem annyira / vörösek, mint amennyire az / emlékezetemben, vagy ahogy / meséltem őket később. A fű sem / méregzöld, a tehenek sem óriásiak, / nem hatalmasak a fák, némelyik / kép lehetne akár Sopronban is, / vagy Balatonaligán. És a romok, / templomok, hidak. A táj is, az ég / felé kanyargó füst. Nem nagyok, / nem lenyűgözőek. Mintha a / labirintus látogatóinak fantáziátlan / fényképei lennének. Bár van / egy-két jobb. Tengerpart-kivételek / sötétkék éggel, hullámzó fűvel, / a gép teljesítményének határán. / Ezekért fényképeztem le a többit.” (65.) Annak fordítottja mondható tehát, mint amit Farkas Zsolt ítélt annak idején Tandoriról („néhány gramm arany és hatalmas meddőhányóhegyek[6]): ha Toroczkay esetében nem is tandoris léptékről (mennyiségről és minőségről) van szó, de a meddőhányóhegyeknek az a dolguk, hogy az a néhány gramm arany szebben csillogjon köztük. A cél tehát az volna, hogy az unalmas-szürkén sorjázó versek között vagy inkább után, mivel a legtöbb – jobb híján hadd használjak olyan jelzőket, mint – szép és figyelemre méltó vers az utolsó, kötetcímadó ciklusban található. Ez egyébként érzelmileg is alátámasztja a ciklusok által megképzett hiányos narratívát: a kilátástalan, sokszor rossz körülményeket biztosító, nemegyszer degradáló munkahelyekről, legutoljára a labirintusból távozva elérkezik egyfajta kegyelmi állapot, nem azért, mert hirtelen megfizetik a költészetet, lírai énünk lottóötöst sem nyert, hanem szerelmes.

Az utolsó ciklusban tehát jóformán elszabadul – így érezhetjük legalábbis – a romantika. Krusovszky Dénestől úgy tudjuk, „az estének nincs színe, / nem vöröslő az alkonyat”[7], Toroczkay nem így gondolja, „[a]z ég lila volt, mint egy véraláfutás” (Betiltani a lámpásokat – 88.) – szól a szép, plasztikus, bár kissé baljós, és így a romantikus szépséget fel is számoló, ironizáló hasonlat. A következő, Gólöröm című versben már megképződik valami – egy posztmodernes önreflexióval ironizált, ám a városi környezetben a természeti hasonlat miatt szinte bukolikus[8] – majdnem idill is: „Ő sört ivott a jégerek mellé, / a másik ásványvizet. / Egy gondnok a gyepet / locsolta, nem gondoltak / semmi rosszra. Nézték / a futókat vagy a jegenyéket. / Nem tudom, talán nem / jegenyék voltak, és talán / mégis gondoltak rosszra, / és a futók is lecsalták köreiket, / amikor nem néztek rájuk. / Bólogattak, mint a fák.” (89.) S ha megyünk sorban, A föld alá című szövegnek is van két érzelmes momentuma, amely a munkába vivő busz és a munkahely, a labirintus otthontalanságával a másik szeretetének otthonosságát állítja szembe: „Nézek ki a 16-osból. […] A tőled / kapott szendvicset bontogatom alufóliából. / Nézek ki a koszos ablakon. Táskámban / a tőled kapott süteményekkel, az általad / ásványvizes palackba töltött tejjel zötyögök, […] legyen végre este, közeledhessek hozzád a / fekete füstös buszon. Lusta gyík a napsütötte / várfalon.” (90.) Az idézet második fele, ez a metaforikus párhuzam nagyon szépen rétegzett kép – mindeközben, megjegyzem, nem kevésbé hétköznapi elemekből épül fel, mint az előző nyolcvan oldalon olvasott versek, csak Toroczkay itt mutat valami költőit is. Ebben a képben nagyon finoman egymásnak feszül városi környezet és természeti kép, sötétség és világosság, és van ebben egy szép vallomás is: a lírai én számára a másik olyan, mint a napsütés – azt pedig tudjuk, hogy a naphoz mennyi pozitív képzet kötődik. Arról nem beszélve, hogy az előző kötet is dolgozott azzal a(z egyébként nem igazán kihasznált) metaforikus megfeleltetéssel, ami az anyahalál és a napfogyatkozás, napfényvesztés között létrejött, itt tehát anyahiány betöltéséről is beszélhetünk (ismét és itt is a József Attila-i vonás). És azt is csupán röviden jelzem, hogy a társtól kapott tej szintén anyai képzeteket vonz, akárcsak Simon Márton verseiben („Anyámra gondolok és tejport eszem”[9]).

Fölösleges egyesével továbbmenni a ciklus darabjain, bár mindegyikből volna mit kiemelni, ugorjunk előre a Mint egy kutya című vershez, ami azért érdekes számunkra, mivel egyszerre gazdagítja a szem szerelmi toposzát, és utal az előző kötetre is: „szép szemed szivárványhártyája csak félig / látszik, mint egy részleges napfogyatkozás”. (98.) És meg kell említeni a kötet utolsó, Már csak című versét is. „Arrébb söpröm a / hajad csigáit, így a közelről homályos, óriásira / nőtt füled hallójáratait nézhetem, amelyben kedves / szavaim, mint eltévedt turisták, bolyonganak” – olvassuk a kevés szöveghely egyikét, ahol a labirintus végre nem referenciálisan értendő.

Egy másik szöveghely, ahol a labirintus metaforizálódik, egyben rámutat az eszköztelenség másik lehetséges kiváltójára is. „Úgy tervezem, soha nem térek vissza, / miközben, hogy kijutott-e már belőle az ember egyáltalán, / abban sem lehet biztos soha” – áll a Visszatérés (83.) című versben. Itt egyszerre lép játékba a ciklus eddigi verseiből megképződött labirintus mint perspektíva nélküli, lélekölő munkahely képe és az élet mint útvesztő metaforája. Ilyen módon azonban a labirintus képzete kitágul, és a korábbi munkákat is magában foglalja, a viaszbábkészítést, a segédmunkát, a walesi mosogatást (stb.). Ha így olvassuk Toroczkay kötetét, akkor az a nyolcvanas, kilencvenes évek szülötteit és a jövőben (vagy már napjainkban) a még fiatalabbakat is érintő többgenerációs probléma foglalata – a tanulmányok befejezte utáni elhelyezkedés, a pályakezdés nehézségeinek, a (viszonylagos) megélhetésért a tanult szakmán kívüli munkavállalás megalkuvásának, a külföldi szerencsepróbálásnak (stb.) lírai lenyomata. És nem hallgathatjuk el, hogy nem kifejezetten lélekemelő kilátás, ha útvesztő (kizsákmányoló) életünket csak a szerelem tudja megszépíteni – ha tehát nem a „kizsákmányolás” mérséklődik. (Megjegyzem, ironikus, hogy – ha jól azonosítom – a labirintus referenciája a Budavári Labirintus, amely – gyanítom, nem szorul különösebb magyarázatra, miként – könnyedén Magyarország egyik emblematikus helyének metonímiájaként értelmezhető.)

Akárhogy olvassuk is Toroczkay András új kötetét, az biztos, hogy alaposan elmélyülve a szövegekben, töprengve szövegösszefüggéseken, megmutatkozik valami többlet, amit felismerve azt gondoljuk, érdemes volt átrágni magunkat ezen a köteten. Mert mindent egybevetve jó. Csak hát azok a meddőhányóhegyek.

 

 



[1] Jóllehet ez sajnos legalább annyira igazságtalan egyszerűsítés, mint például a 20. század első évtizedeit, a magyar modernség kezdetét a Nyugattal azonosítani.

[2] Egyébként a Telephez viszonyítva – noha vannak személyi és törekvésbeli átfedések, egyezések is – az Előszezon is különutasnak tűnik. Zsolnai György tollából olvashatunk mindkét csoportosulásról – a tagok nyilatkozataira jócskán támaszkodó – érdekes esszéket. Zsolnai György: Imitatio Telep, Szépirodalmi Figyelő, 2010/1., valamint Szezon és fazon, Szépirodalmi Figyelő, 2010/2.

[3] Fehér Renátó: Egy felejtésmunka vakmerősége, Apokrif, 2011/1., 63–66., 63.

[4] Uo.

[5] Erre utal, hogy a kötet szerkesztője, Borsik Miklós is hangot adott unalmának. Lásd: Szarka Károly: A JAK-piknikről, Bárka Online, 2015. 06. 08. (http://www.barkaonline.hu/helyszini-tudositasok/4741-a-jak-piknikr-l).

[6] Farkas Zsolt: Az író ír. Az olvasó stb. A neoavantgarde és a minden-leírás néhány problémája Tandori műveiben, in F. Zs.: Mindentől ugyanannyira, JAK–Pesti Szalon, Bp., 1994, 136–165., 141.

[7] Krusovszky Dénes: Törtfehér, in K. D.: Elromlani milyen, Kalligram, Bp., 2009, 13.

[8] Ismét jelezném, hogy az ilyen jellegű interpretációs túlzások a kötetkompozícióból is következnek. A kötet jobb momentumai ennyire kiugranak a többi közül. Ilyen szépen csillog az a néhány gramm arany a meddőhányóhegyek között és után.

[9] Simon Márton: Életünk napjai, in S. M.: Dalok a magasföldszintről, L’Harmattan, Bp., 2010, 12.

Vissza a tetejére