Az utazás nehézségei (Háy János: Ország, város, fiú, lány)

 

 

Háy János: Ország, város, fiú, lány. Európa Kiadó, Bp., 2016

 

A könyv címe egy közismert, vagy legalábbis régebben közismert játék elnevezése, melyben azonos betűkkel kezdődő országneveket, városneveket, férfi-, illetve női neveket, és még egyéb, változó tárgyú neveket kellett kitalálni. Nekem a gyerekkoromból ismerős, feltételezem, Háynak is onnét jött a gondolat a címre, különösen, hogy a kötetbe gyűjtött írások valóban országokról, városokról szólnak. Persze a játék és a gyűjtemény közötti analógia ezzel nagyjából ki is merül, hacsak nem figyelünk föl jobban arra a játékbeli tényre, szabályra, hogy minden névnek azonos betűvel kell kezdődnie, és ez bizonyos fokú, még ha formális is, azonosságok, ismétlődések érzetét keltheti a játszóban. De vajon mire utalhat mindez Háy útirajzaiban, mert hiszen erről van szó: a szerző különböző térben és időben tett utazásainak érzékletes megörökítéseivel van dolgunk.

Az útirajz nagyon nagy hagyományú műfaj, virágkorát a 18. és 19. században élte, amikor is egyik alapvető funkciója volt, hogy szerzője beszámoljon távolabbi vagy kevésbé távoli tájakon tett útjainak tapasztalatairól, melyeknek középpontjában természetszerűleg az állt, hogy e tájakat, városokat, akár földrészeket lehetőleg minél plasztikusabban, szinte kézzelfoghatóan jelenítse meg, és ismertesse meg olvasójával, aki feltehetőleg soha nem fog eljutni oda, ahová a szerző. Úgy is mondhatnám, egyfajta ismeretterjesztési mód is volt ez azon világban, melyben az utazás, a helyváltoztatás még kiváltságos embereknek sem volt olyan egyszerű; néhány száz kilométeres táv néha felmérhetetlen távolságnak tűnt még alig száz-százötven évvel ezelőtt is, de legalábbis emberpróbálónak. Persze az útirajzok legtöbbje nem száraz adatközlő, a tényekre szorítkozó szöveg volt, nyilvánvalóan nagy szerepet játszott az elbeszélő személyisége, az a szubjektív szűrő, melyen keresztül az olvasó elé tárult egy ország vagy egy földrajzi egység látványa. Ráadásul már a 18. században megszületik az útirajznak egy olyan sajátos változata Laurence Sterne Érzelmes utazásában (mely aztán hasonló könyvek sorára lesz hatással), melyben már nem is az objektív leírások, a helyszínek minél pontosabb közvetítése lesz a fontos, éppen ellenkezőleg, ezek többé-kevésbé vagy teljesen háttérbe szorulnak, s az előtérbe kerül az elbeszélő személye, az utazások által kiváltott szubjektív érzelem- és kedélyvilág, melyben nagyobb helye van egy fogadóban töltött időnek, az ott megismert embereknek, mint annak, hogy valójában mely városban is történt ez.

A 20. században az utazási lehetőségek (vasút, autó, repülő) radikális megváltozásával nyilvánvalóan az azokkal kapcsolatos irodalmi műfajok is átértékelődtek, az útinaplónak, úti leveleknek, útirajzoknak a tárgyszerű közlő funkciója fokozatosan elenyészett, hiszen egyre többen vállalkoztak akár óriási távolságok beutazására, igen gyakran kényszerűségből, például a század elején Amerikába kivándorló írek és magyarok milliói. A film, a televízió és végül az internet megjelenésével pedig nemcsak maga a műfaj létezése és értelme vált kétségessé, de az is, hogy mi is tulajdonképpen az utazás, amikor ugyan továbbra sem tud az emberiség nagyobb része útra kelni még egy kisebb távolságra sem, s így megismerni közvetlen közelről, a maga valóságában (már ha van értelme ez utóbbi megállapításnak) különböző helyszíneket, s persze velük együtt embereket, ízeket, nyelveket stb., viszont jóval többüknek megadatik az, hogy egy kattintással a világháló által mintegy ott teremjenek egy pillanat alatt – igaz, virtuálisan; s persze a valóságban bárhová/mindenhová senki nem juthat el. Abba nem bonyolódnék bele, hogy a film, a tévé és pláne a digitális képtovábbítás virtuális tere és a valóság közvetlenül megragadható tárgyszerűsége milyen viszonyban állhat, pláne, hogy állhat-e alá- és fölérendeltségi viszonyban, hogy tehát értékesebbnek bizonyul-e a befogadó számára az egyszerű közvetlenség, vagy hasonlóan értékes, illetve felértékelődő a képzelet erejével is működésbe hozott virtualitás.

Úti jegyzetet, útirajzot írni így aztán meglehetős merészség, hiszen az, hogy egy országot, egy várost, bármit is utazásunk során bemutassunk, teljesen céltalan műveletnek tűnik a többi kommunikációs eszköz tükrében. Felértékelődhet viszont a rajzok szubjektivitása, hogy az elbeszélő hogyan látja azt, amit esetleg magunk is láttunk, tapasztaltunk, tehát érdekessé válik egy tőlünk elkülönböző szempont, mondhatnám úgy is: egy másik tekintet ugyanarra a tárgyra. Előtérbe kerül így a személyiség, az egyéni látásmód interpretációja, és ez már elvezet egyfajta bensőségesség felé is (amire Sterne példájával már hivatkoztam), ahonnét már csak egy lépés, hogy egy bizonyos „kettős utazásról” beszélhessünk, tudniillik, hogy az „ország, város” külső megjelenítésével párhuzamosan elénk tárul egy belső utazás is: egy személyiség, vagy patetikusabb fogalmazásban, egy lélek tükre. Hogy tehát a rajtunk kívül levő tájban való utazás nemcsak a táj megismerése, sőt talán kevésbé a táj megismerése, és sokkal inkább önmagunk felfedezése. Metaforikusan úgy lehetne ezt körülírni: az utazóban lévő kép önmagáról a tájkép fénytörésében. Azt, hogy miről is van szó ténylegesen, azt egy Thomka Beáta-idézettel érzékeltetném: „Az útirajzot író, rajzoló látszólag a megfigyelt dolgokról tesz csupán jelentést. (…) Az utak rajza mindig elsősorban az utazó és beszélő személyrajza. Az önrekonstrukció műfajai ugyanakkor legalább oly mértékben fiktív metszetek sorozata, amilyen mértékben a kort, a külső világ körülményeit dokumentáló tanúságtételek.”

Háy János könyve, benne a tizennégy írás (melyek alkalomszerűen születtek, és elég széles időskálán, 2004 és 2015 között) az előbbiek fényében értelmezendő, de talán még ennél is bonyolultabb az interpretációs helyzetünk. Föltűnnek azok a helyszínek, ahol a szerző élete elmúlt körülbelül harminc évében megfordult: Lengyelország, Oroszország/Szovjetunió, Varsó, Moszkva, New York, London, Párizs, Nápoly és még sorolhatnám. Tulajdonképpen valóban sok helyen járt inkább rövidebb, mint hosszabb ideig kalandozva a városokban, az utazásoknak azonban van egy ennél érdekesebb oldala. Az elbeszélő legtöbb útját már megállapodott (középkorú) felnőttként, bizonyos mértékig befutott vagy már ismert íróként teszi meg, alig van olyan utazása, amelyet ténylegesen fiatalként élt meg, s ebből több dolog is következik. Önmagában ez a tény utal az írások majd mindegyikében közvetlenül ott rejtőző vagy nyíltan feltáruló szocialista Magyarországra, ahonnét előbb politikai okokból, később politikai és anyagi okokból nem volt lehetséges vagy igen nehéz volt az elutazás. Az elbeszélőnek ez határozza meg a gyerekkorát és ifjúságát, így aztán később bárhová vesse jó  avagy rossz sorsa, az útirajz képeiben elmosódva mindig a „bogyósgyümölcskertész fia” tekint vissza ránk egy pocsék, szürke, ráadásul az esetében vidéki, megváltozhatatlannak és elviselhetetlennek tűnő világból. Kétféle idő is működik e szerint a szövegekben, az elbeszélt múlt (nagyon gyakori a visszatekintő narráció) és az elbeszélő jelene. Mondjuk a prágai utazás kettősségére való visszapillantás, ahol is a szocialista Prága azért csalódás, mert a képzeletben felépített város szépsége ellentétes a valódi szürkeségével és leromlottságával, de amikor az utazó hosszú évekkel később visszatér a városba, akkor már hiába van „kiglancolva” Prága, a turisták hadai és az egész táj kirakatjellege miatt szintén az otthontalanság képzetét hívja elő az elbeszélőben. Más aspektusból ugyan, de hasonló az eredmény a nagy amerikai várossal: „New York nem egy város volt nekem, tele volt aggatva a képzelet színeivel. S miért is ne lehetett volna? Semmi esély nem volt arra, hogy egyszer eljussak oda, ha pedig nem jelenhet meg realitásában, mért ne legyen éppoly mesés, mint amilyet a képzelet tud teremteni” (227.). A sors vagy a történelem fintora, hogy a szocializmusbéli kilátástalanságból elképzelt és „mesés” New York után a valóságosból Magyarországra visszatérő elbeszélő utazásának krónikáját 2009-ben a negyven évvel korábbi léthelyzethez hasonlítja: „A levélből árad az indulat, az irigység, a világ sikeres fele iránti gyűlölet, amit elfelejtettem, amíg New York utcáin kóboroltam. Erre megyek vissza, erre és ebbe, gondoltam, hogy majd újból elmeneküljek a képzelet tájaira, az ott csillogó New Yorkba…”(253.).

Az útirajzokban apró történetek, „mesék”, hangulatképek kapnak helyet, melyek gyakran nincsenek közvetlen kapcsolatban az éppen adott környezettel, helyszínnel, ám annál erősebben kötődnek egy valóságos(?) vagy fiktív(?) személyhez, akit hívhatunk akár Háy Jánosnak is. Az említett kérdés nem mellékes, valamelyest meghatározhatja azt is, hogy az elbeszéltekhez a befogadó hogyan viszonyulhat. Ha útirajz, akkor ugye a szerző „beszámolójával” van dolgunk, mintegy dokumentarista jellegű szöveget tételezünk föl. Ezt erősíti, hogy a szerző gyakran említ könnyen beazonosítható konkrétumokat, például egyik drámáját, a Gézagyereknek több nyelvre való lefordítását, sőt előadását, ami miatt lehetősége nyílt egy londoni vagy nápolyi utazásra. De egyébként is számtalan reflexió, utalás, eszmefuttatás mutat rá, hogy az elbeszélteket tekintsük a szerző munkásságának, azonosítsuk saját magával, holott. Holott számos más jel viszont arra utal, hogy inkább egy általánosabb, nem csak Háy Jánossal azonosítható személyiség és élet kialakulástörténete, felépülése és „fejlődéstörténete” az, amit olvasunk. Mondjuk egy vidéki bogyósgyümölcskertész (ha nem is legkisebb) fiának életrajzát, aki valahogy, tehetséggel és szerencsével meghódítja a vágyott város(oka)t, sikeres író lesz, családja van, járja a világot, mégis kívülállónak látja magát mindenütt, sokszor otthontalannak. Ha nagyon túl akarnám feszíteni az értelmezés körét, akkor azt is mondhatnám, egy fura, töredékes, az útirajz és a reflektív esszé műfajai mögé bújva egy klasszikus fejlődésregény kontúrjai bontakoznak ki. Talán ezért is kell szigorúan figyelni, hogy a fikció és a valóság mikor hogyan keveredik a szövegekben, és hogy e szerint inkább a képzelet rajzait látjuk, vagy valószerű megjelenítéseket. A fikciós értelmezést erősíti Háynak az a réges-régen kialakított prózanyelve (amivel csak néhány, de nem jelentéktelen művében, például A gyerek című regényében szakított radikálisan), melyet, ha nem lenne a végtelenségig elkoptatva, tündéri vagy Háy egyes műveire való tekintettel angyali realizmusnak neveznék: egy meseszerű elbeszélésmód, használva a mesék narratív kliséit is, melyben olykor iróniát, máskor humort keltően áll ellentétben a mesei nyelvi valóság a felidézett tárgyi, emberi valósággal. Mindezt összevetve, a szerző, elbeszélő, főhős hármas elbeszélői funkcióját illetően többnyire magam arra hajlok, hogy egy első személyű elbeszélő-főhős történetét olvassuk a könyvben, egy életút nem túl változatos, nem zaklatott stációit láthatjuk. Ezekhez csak asszisztál London, Párizs és a nagyvilág forgataga, a főhős valójában mindvégig az éppen addig a pontig tartó életét vizsgálja, tegyük hozzá, elég könyörtelenül. A rengeteg humorral, többnyire szelíd iróniával átjárt reflexiók, akár még politikai megjegyzések s persze történetek könnyedsége mögött megbújik egy közelebbről (különösen forrását tekintve) nem meghatározható melankólia, talán nem teljesen ideillő szavakkal: a létezés szomorúsága és bizonyos értelemben vett céltalansága és haszontalansága. Ahogy a főhős fogalmazza: „Gyerekkoromban nem volt nap, hogy anyám ne mondta volna: haszontalan kölök. A haszontalanság később lételememmé vált, a lét mint haszontalanság. Az írásaim is haszontalan írások, arról szólnak, hogy mennyire haszontalan élni. E haszontalanság hasznossági fokát méri a világpiac” (192.). A könnyed hangnem, a játék a szavakkal sem kendőzi el az elbeszélő illúziótlanságát, kiábrándultságát, sőt talán nem túlzok, kétségbeesését. Éppen ezért az sem meglepő, amikor az elbeszélő a Prágáról szóló írást végül úgy fejezi be, hogy elvitatja az utazásnak mint önmagunk és/vagy a világ megismer(het)ésének lehetőségét. „Minek menni bárhová? Minek kéne megtapasztalni, hogy valami az, ami, vagy épp azt, hogy nem az, ami? Minek, kérdezte a nagymamám, minek átlépni a falu határát, minek úgy csinálni, hogy valami más lesz azért, mert máshol vagyunk, holott mindig ugyanott vagyunk: önmagunkban, ahol saját magunkról készült pólókban flangálunk, és hiába akarnánk kibújni belőle, mert koszos, senki sem bújhat ki a bőréből. Prága nevetséges, mondta a nagymama, ahogyan minden másik hely is nevetséges, hisz annak a látszatával kápráztatja el az utazót, hogy bármi is változott az életében, mert odautazott, holott nem” – szól a végső következtetés, melyben nagyon finom iróniával egyszerre foglaltatik benne a bugyuta népbölcsesség és a felnőtt férfiunoka rezignált létérzékelése. A teljes könyv tehát egy életutat rajzol ki mozaikosan, az elbeszélő-főhősnek (többnyire) a meglett férfikorból visszatekintő elbeszélésében. Ebből a szemszögből újra csak az mondható el, hogy nem a helyszín, hanem a „mi végre vagyunk a világon?” amúgy nem túl eredeti kérdése áll a szöveg középpontjában, s persze vele együtt az elmúlás gondolata. Az elbeszélés, a főhős története végül is az „exit” mint metrókijárat és mint halál szójátékával fejeződik be, lényegében egy kozmikus magányt árasztó mondattal: „magad mellé nézel, senki nem fogja a kezed, és senkinek nem fogják a kezét” (301.).

Az Ország, város…-nak van egy alcíme, melyre eddig nem tértem ki: Útravaló, amely aligha műfaji megjelölés. Kicsit rejtvényszerű, de játék is van benne: ha élelemként „fordítjuk”, akkor azt az értelmet adhatjuk neki, hogy olyan harapnivaló, táplálék, ami utazásod során fenntart, életben tart, hogy elérjed az út célját, hogy odaérjél. Ettől nem is tér el nagyon, sőt az az értelme, amelyet összefoglalóan úgy lehetne leírni: olyan intelem, tanács, kissé fellengzősen parainézis, mely az útra elindulónak segít az életben való tájékozódásban, eligazodásban. Azt nem tudhatom, hogy pontosan kinek szól ez az „útravaló”, ha továbbra is fenntartom, hogy nem kell feltétlenül azonosítani a szerzőt és az elbeszélőt, de minden valószínűség szerint minden lehetséges olvasónak (az „emberiségnek”), s talán erre utal a főcímben a játéknév részletesebb kiírása, hiszen elég lett volna röviden az „Ország, város” is, ám a „fiú, lány” a szöveg értelmének kiterjeszthetőségét támasztja alá. Persze, ha a beszélőt a szerzővel azonosítjuk, akkor lehet csak intimebb jelentést is tulajdonítani a címnek, hiszen családilag éppen egy fiúnak és egy lánynak adhatja át Háy ezt az útravalót. Egyébként mindkét változat (s maga az „útravaló” megjelölés is) morálisan ellentmond a korábban citált lehangoló szellemi következtetéseknek, mert végül is azt állítja, hogy van, ami továbbadható, áthagyományozható.

Senkit ne tévesszen meg, hogy ez a kritika a könyvnek nyomasztóbb oldalát mutatja erősebben és kicsit aprólékosabban. Az Ország, város… írásai rendkívül szórakoztatóak, teli vannak nyelvi leleménnyel, humorral, játékossággal, jókat lehet rajtuk derülni. Kiváló olvasmány akkor is, ha az olvasó elsiklik bizonyos nyugtalanító szövegrészek fölött, vagy akár szándékosan távol tartja őket magától bármely okból. Azaz lehet másként is olvasni. De mégis akkor a legjobb, amikor a derűsebb kép szövetén átdereng egy árnyékosabb, sötétebb tónus, amikor e színek egyszerre válnak láthatóvá.

Vissza a tetejére