„Megköltött” textus (Darvasi László: Taligás)

 

 

Darvasi László: Taligás. Magvető Kiadó, Bp., 2016

 

Darvasi szeret kalandozni a történeti időben, amit nyersanyagnak tekint. Az őt foglalkoztató téma léttereként használja a valóságos történelemből azt, ami kell neki, illetve saját képére gyúrja azt, amit úgy lát jónak. Ebbe a saját készítésű mesebeli történelembe helyezi most is írói vizsgálódásának és töprengésének nagyon is személyes témáját: a mű és művész egzisztenciális meghatározottságainak, titkainak és misztikumának – ha van ilyen neki –problematikáját. Ám a történeti kontextus, még ha ez szubjektív énekmondói stílusban értődik is, végig dominál. Így a burjánzó és alig leplezett szimbólumrendszert is elfogadhatóvá vagy elfogadhatóbbá teszi az olvasó számára.

A történeti alapzat, amire Darvasi a maga különös szépirodalmi várát emeli, nagyon is valóságos. A nevezetes, 1728-as szegedi boszorkányperekről van szó. Főhőse, a címadó Taligás – ahogy a többiek is szinte mind – szimbolikus figura, aki egyes szám első személyben beszéli el, álmodja meg a históriát. Ő a könyvek, a szó embere, hiszen könyveket, iratokat fuvaroz a járgányán, s maga is falja a betűt, sőt versmondással, szövegolvasással is foglalkozik. Szerelme az érzékeny lelkű és szép testű, de analfabéta bécsi fogadósnő, aki ösztönösen érzi azt, amit Taligás tudni is szeretne. Emóció és ráció, női és férfiprincípium – ahogy évezredek óta unásig hallhatjuk. Aztán van itt még élveteg, libertinus bécsi – innen nézvést nyugati erkölcsű – tanácsos. Meg a fenyegető küllemű és sötét hatalmú, vörös hajú és nevű püspöki titkár, Róth, aki a politikai méregkeverés mestere. Szerepel még a fény iparosa, a gyertyaöntő, akinek a lánya folyton táncol, mint egy tündér. Meg a süketnéma fiú, aki a libertinus titkos tanácsos zabigyereke, hogy csak a fontosabb figurákat említsük.

A történet veleje egy megbízatás: Taligásnak Bécsből Szegedre kell vinnie a süketnéma fiút, miközben a gyertyaöntőt és a lányát is odaviszik mások. A fura fiút (aki egyébként szerelmes a táncos lányba) és a föld felett szinte légiesen lebegő táncost – ez sejthető már az utazás során – valami fenyegető várja a furcsa, zavaros, soknemzetiségű, ellentétektől feszülő déli kisvárosban, Szegeden. Róth őket szánja égő áldozatnak – hogy megint egy szimbolikus utalást találjunk. Ezzel a máglyaáldozattal kellene lecsillapítani a nép körvonalazatlan forrongását.

A könyv néhány fejezetre tagolja a történetet. A bevezető, helyesebben a véget előrevetítő Már majdnem vége után a bécsi rész az előkészület, majd jön egy rövid utazás, a leghosszabb a szegedi tartózkodás és várakozás ideje, majd még egy rövid fejezet, a Még nincs vége zárja le, de egyben valamiféle folytatást ígérve nyitva is hagyja a balul sikerült véráldozat történetét. Hogy a máglyák meggyulladtak Szegeden, nemcsak a történelemkönyvekből tudjuk, de a szerző maga is megírja az első fejezet néhány oldalán. Persze, így is van miért izgulni és reménykedni, hogy talán egyik vagy másik figura mégis megúszhatja a szörnyűséget.

Darvasi azt nyilatkozta regényéről egy interjúban, hogy erre a szövegre úgy tekint, mint egy költeményre. S valóban nehéz volna a Taligást prózai szövegként követni és értékelni. Ha el tudjuk és el akarjuk fogadni a szöveg nem prózai lényegét, akkor talán a sok racionálisan feldolgozhatatlan motívumot sem kell feltétlenül megértenünk. Ahogyan amúgy a prózától ezt elvárhatnánk. Elég, ha engedjük hatni magunkra ezeket, ha átadjuk neki magunkat. Éppen a különös nyelvezet – hívhatjuk költőinek, ahogy a szerzője is teszi – könnyíti vagy nehezíti meg az olvasó helyzetét. Hiszen jószerivel nincs ebben a regényben egyetlen hétköznapi nyelven megírt mondat sem. Aki hajlandó Darvasi minden ízében „megköltött” textusában elmerülni, annak könnyű és élményszerű lehet a befogadás. Aki nem képes megfeledkezni a történetek elbeszélésének prózai nyelvéről, annak folyamatos, fárasztó és csüggesztő erőfeszítést jelent a könyv olvasása. Az ilyen olvasó úgy érzi, egy pillanatig sem álmodhatja a saját álmait, csakis az író rémálmaiban lehet alázatos és néma megfigyelő. S az amúgy gyorsan száguldó történet „élvezése” vagy „nem élvezése” kedvéért túl nagy árat kell fizetnie az idegen s már-már nyomasztó és taszító költői univerzum súlya alatt görnyedezve. Az ilyen olvasó úgy érzi – némi túlzással –, hogy ezúttal nem lehet semmilyen szabadsága, hogy őrá, az ő fantáziájára, továbbgondolására, kiegészítéseire, olvasói mivoltára senki sem kíváncsi. Itt a mű mintha nem az elolvasással, a befogadással válna teljessé, mintha ennek a regénynek valójában nem is volna szüksége olvasóra. Eltűri ugyan az olvasást, de nem kívánja.

Az író fantáziabirodalma és mesevilága befogadja a létezettet is, hiszen vannak a regénynek egykor tényleg élt szereplői, létezett helyszínei, miliői, de ezek olyanok csak, mint a valóságos elemeket markáns képi világban felolvasztó képregények vagy rajzfilmek mozzanatai. Itt torzszülöttek, fogyatékosok, barbár véglények, földsötét nyomorultak, sátánian alakváltó gonosz nagyurak kavarognak. Nincs a könyvben egyetlen hétköznapian érdekes figura sem. Úgy tekint a borzongó, de netalán kíváncsi olvasó erre a bizarr és fölkavaró világra, ahogyan a látogatók mohó és ugyanakkor rettegő pillantásokkal leskelődnek a regénybeli titkos tanácsos üvegekbe zárt szörnyszülött-kollekciójának létező, mégis hihetetlen gnómjaira.

Aki fogékony Darvasi regénybeli nyelvezetére és barbárul zsigeri teremtett világára, azt szinte beszippantja a regény, ahogy egyik rajongó olvasója írta róla a blogján. Hiszen minden annyira brutálisan, már-már karikaturisztikusan zsigeri, hogy csaknem ki is oltja önmaga hatását ez a lenyelhetetlenül tömény emberi esendőség. Aki itt enni, inni kezd, az csámcsog és böfög, csurog az állán a zsír vagy a bor, s aztán hánynak is persze folyvást, meg szellentenek, ürítenek. Kosz, szutyok, ótvar, fölfeslés, bűz, és minden, ami csak taszító testiség, itt előkerül. Ki-ki vérmérséklete szerint megszokja és elfogadja ezt a végletesített világot, vagy zárójelbe teszi, szordínóval hajlandó észlelni, hogy „túlélje” mint befogadó.

Valamennyire a nemiség néha-néha kivétel ebből az érzéki dagonyából. Helyesebben csak némelyeknél löki le magáról viszolyogtató barbárságát az aktus, a nemi szervek, a vágy megjelenése. Éppen Taligás és bécsi szerelme, Paulina kapcsolata látszik már-már anakronisztikusan idillinek. Megmagyarázhatatlanul más minőségű és magasabb rendű ez, mint mindenki másé. Taligás, a könyv, a szó, az irodalom és a tudás őrzője és terjesztője „megnemesíti” a testi szerelmet is, és neki jut az egyetlen nem gusztustalan és nem deviáns asszony is. Ő képes egyedül emberséget és bátorságot mutatni, holott szinte mindig a félelméről panaszkodik. Taligás, a könyves humanista alakja még ebben az autonóm és önmagába zárt teremtett világban is már-már romantikus túlzásnak hat.

A folytonos félelem az egyik vezérmotívuma Taligás figurájának. Szó van arról, hogy a szavak embere jobban fél, mint mások. De miért? Mert többet tud? Többet megérez? Ezt nem nagyon fejtheti meg az olvasó. A könyvajánló szerint igazi krimibe illő nyomozás a regény, és mágikus realista utazás befelé, a lélekbe. De hogy ez társasutazás-e az olvasóval közösen, arra nem mernék egyértelmű igennel válaszolni.

Greenaway filmes vagy Serrano fotografikus művei villannak az ember eszébe Darvasi új regénye kapcsán. Egyfajta modern barokkos kifinomultság és a kiválasztottság titkos és félelmetes gyönyöre keveredik ott is, itt is erőteljes képekben. A rajongók exkluzív érzéki-intellektuális lakomaként fogják föl az ilyesmit. És joggal büszkék, hiszen megküzdöttek az élményért. A kétkedők gyomrát azonban meg-megüli a túlfűszerezett egzotikum, miközben úgy érzik, az éhségük sem csillapszik. Nem jutottak közelebb a nagy titkokhoz, de még a lélek csöndes mélységét sem érhették el ebben a cirkalmasan stilizált emberi panoptikumban.

Darvasiról korábbi regénye, a Virágzabálók kapcsán írta találón valaki, hogy nála a szerző és olvasói közötti „szerződés” lényege: tudomásul vesszük, itt a nyelvhez keres történetet az író, és nem fordítva. Igaznak tetszik ez a Taligásra is. Aki Darvasit olvas, óhatatlanul egyoldalú szerződést köt a mesélővel.

Vissza a tetejére