A történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága (Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája)

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája. Kalligram, 2016


Második szépirodalmi kötetével jelentkezett Jászberényi Sándor – A lélek legszebb éjszakája című könyv tizennégy elbeszélést foglal magában. A szerkesztő, Cserna-Szabó András a fülszövegben jegyzi meg, hogy a szerző az első kötetével komoly nemzetközi sikert aratott. S valóban, első könyvét kiadták az USA-ban, Nagy-Britanniában és Indiában is. Komoly fórumokon méltatták, egyenesen Hemingwayhez hasonlították az egyébként költőként is megmutatkozó, de főfoglalkozásaként újságíró, tudósító szerzőt. Ha valaki egy kicsit utánaolvas Jászberényi irodalmi „pozicionáltságának”, rögtön szembetűnhet neki, hogy szerzőnk belépése a szépírás magyar szcénájába – hogy ezzel a divatos szóval éljünk – tökéletesen mentes a provincializmustól. Amiről ír, az egész világot érdekli, ahogyan ír, az nemcsak korszerű és érvényes, de talán mindenféle olvasó számára is élményszerű.

Jászberényi Sándor majd másfél évtizede járja a világ konfliktuszónáit, különösképpen a Közel-Kelet és Afrika forrongó, szomorú és veszélyes helyeit. Újságíróként és fotográfusként tudósított többek között az arab tavasz és az izraeli–palesztin konfliktus eseményeiről. Hosszú évekig Egyiptomban élt, még a muszlim hitre is áttért. (Elmondása szerint azért, mert másként nem tudott volna elég közel kerülni az ottani viszonyokhoz.) Irodalmi élményeinek és mostani novelláinak is fő életanyaga ezekről a helyekről és ezekből az eseményekből ered. Bár a kötet elején maga írja, hogy a történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága a véletlen műve, ezt nem kell komolyan vennünk, hiszen minden valamirevaló realista irodalmi műre érvényes a mondata. Ő is, mint minden szépíró, megdolgozik a valóság elemeivel, fölhasználja, összegyúrja, rövidíti vagy éppen kiegészíti a valóban megtörtént mozzanatokat. A lényeg az, ami a végén kikerekedik. Vagyis a mű maga. Az alapanyag, az író által megélt valóság legföljebb anekdotikus elem. Megértem, hogy Jászberényi vonakodik arról beszélni, hogy műveiben mennyi a tényleg szó szerinti megtörtént és mennyi a fikció. Csakis a megjelent mű irodalmi és eszmei igazságát érdemes vizsgálnunk, ez tartozik ránk, olvasókra.

Az elképesztően dús és fullasztó valóságos élmények mellett a főhős belső konfliktusának stációi adják Jászberényi novelláinak másik elemét. Az újságíró, haditudósító Maros Dániel súlyos magánéleti válságban – tönkrement házassága és a lelkileg készületlenül rászakadt apaság nyomasztó terhével küszködve – vergődik a világ nagyon is valóságos 21. századi poklaiban. Ez a párhuzam – egyszerűen szólva az európai ember belső, a keleti és afrikai emberek külső pokla – fonódik össze, és mint meghatározó motívum halad végig szinte az egész köteten. Rögtön az első elbeszélés szuggesztíven exponálja a külső és belső gyehennák közös tüzét. A Vigyen el az ördög című novellában a krónikus alvásproblémával küszködő főhős a klinikai halálból visszatérve mindent megpróbál, hogy egy kicsit pihenhessen, hiszen a megőrülés határára jutott. A kötet alcíme nem véletlenül Történet álmatlanságról és őrületről. A világ pedig, amelyikben jár-kel, kínál is számára mindenféle őrültséget, amire azt szokták mondani: ha egy író találta volna ki, el se hinnénk. De Jászberényinek elhiszünk mindent. Hiszen Maros beduin fegyvercsempész barátja semmivel sem őrültebb figura, mint amilyeneket a tévékben látunk. De tökéletesen megértjük az idegileg és érzelmileg több mint labilis magyar srácot, hogy kipróbálja a keleti varázsló, a szellemlovas praktikáját is, hátha használ. Miközben a szakadt varázsló éppen az átkot veszi le Marosról, „a Nokia gyári csörgőhangja töltötte meg a sátrat. A szellemlovas felegyenesedett, majd belenyúlt a galibájának zsebébe, elővette a mobiltelefont és beszélni kezdett. Kairói akcentussal beszélt, tökéletesen értettem. Egy autóról volt szó. A szellemlovas árulta a kocsiját, és most egy vevő hívta.”

A globalizáció mindenhová elkúszó és mindent befolyásoló hatása folyton tetten érhető. Csak nem úgy, ahogy még az ezredfordulón a lelkes széplelkek a világ újabb megváltását várták a jaj, de demokratikus internet elterjedésétől, vagy a mobiltelefon időt és távolságot elimináló természetétől. Az újabb eszközök és a változó körülmények ezúttal sem váltották meg a világot. A társadalmi, gazdasági, kulturális mélyáramok a maguk természetes és megfellebbezhetetlen módján csaptak a felszínre, s a régebbi igazságtalanságokat újabbakká formálták. Az isten országa úton van felénk című novellában az IS ellen harcoló pesmerga nők egy elcsípett rádióadásból, mintegy testközelből hallhatják a két fiatal és rémült iszlamista párbeszédét, ahogyan a gyilkolásra készülnek. Mennyire mai ez a helyzet! A jó kuncsaft megrázó nőalakja, a gyönyörű afrikai lány kihívó viselkedése és minden gesztusa is 21. századian ismerős. Az alkoholos, lelketlen szexus is az volna, ha ekkor nem azzal szembesülnénk, hogy a „könnyű nőcskének”, mint sok ezer sorstársának, csonkolták a klitoriszát kislány korában. A romlott jelen és a brutális tradíció találkozása az arab világ mai díszletei között.

A modernitás elemei, külsőségei és körülményei gyakran hideglelős karikatúraként épülnek be a hagyományos nyomorúságok és az egyre kegyetlenebb életkörülmények egyvelegébe, amit a Közel-Keleten mindennapi életnek mondanak. Talán leginkább A kutya kölykei című hosszabb terjedelmű elbeszélés Mad Max-filmeket idéző világában éljük át mindezt. A Kairó külvárosában álló volt temetőben berendezkedett szegények brutális univerzuma, az akár halálig folyó gyerekharcok és fogadások könyörtelen miliője minden divatos mai disztópiát érvényessé szignál. Józan ésszel és valamelyest ép érzelmi háttérrel elviselhetetlen. Jászberényi főhőse sem képes ép ésszel és lélekkel forogni ebben a szép új világban. De az alkohol, xanax és ópium, örökös álmatlanság, hallucinációk és nyomasztó emlékek ködéből is tűpontosan érzékeli a valót. Nehezen tudok ennél érvényesebb hozzáállást – és főhőst – elképzelni, bármennyire is lehangoló és szomorú mindez.

Hiszen el lehet fordulni attól a ténytől, hogy embertársaink milliói számára a 21. század csak a szenvedést és a halált kínálja. Meg lehet bélyegezni őket, mint a veszély forrásait, sőt felelőssé lehet tenni őket a szerencsétlenségükért. Harcot lehet hirdetni a kultúrák között, miközben csak a viszonylagos jobb létünktől igyekszünk elzárni őket, akár megsemmisítésük, megsemmisülésük árán is. De az ember nem kíván csöndben és illedelmesen haldokolni az ökológiailag és politikailag letarolt hazájában. Él, ahogy lehet. A külső és belső poklok tüzét pedig készséggel táplálja a régi bevált előítélet, rasszizmusok, nacionalizmusok, vallási fanatizmus talaján született új gyűlölet minden oldalon.

Jászberényi „őrült” hőse olyan természetes józansággal, olyan eredendő normalitással képes odafordulni a másik emberhez, mint akit meg sem érintett ez az új gyűlölet. Mentes az öntetszelgő píszítől, de mentes az előítéletek torzító tükrétől is. Mélyen érzékeli, megérteni és átlátni kívánja a természetes másságot, de mondhatni zsigerileg fölismeri a mély, közös emberi azonosságot. Így aztán halálos veszélyek között csetlik-botlik fél- vagy akár egész kábulatban, mégsem lesz baja soha. Szőkén, kék szemmel és nagyon európai gesztusokkal lép be azok életébe, akik másba születtek és nevelkedtek, de az őszintesége és belülről fakadó, természetes empátiája átsüt a külsőségeken. Így aztán a kövér afrikai madám mellett az ágyban vagy a kurd harcosok között a fronton magától értődőn találja meg a helyét.

Jászberényi írásmódját, főhősének karakterét hasonlították már az említett Hemingway vagy Graham Greene írásmódjához, hőseihez. Jogosan. Nekem a manapság (nyíltan vállalt marxista világnézeti elkötelezettsége miatt) nem nagyon emlegetett ausztrál-brit James Aldrige figurája és stílusa is az eszembe jutott. Már csak azért is, mert tárgyilagosság és cinizmus között szűk a mezsgye, s azt hiszem, sem Aldrige, sem Jászberényi nem lépi át soha ezt a határt. Pedig mind a ketten egyforma kritikával és empátiával ábrázolják az esendő európait és nem európait egyaránt.

Jászberényi nyelvezetét egyébként durvának, stílusát karcosnak és fölkavarónak mondják sokan. Hát nem is tudom. Egyetlen fölösleges vagy öncélú trágárságot, hatásvadász szót sem találtam az írásokban. Némelyik manapság oly divatos áltörténeti fikcióban sokkal több aberrációt, durvaságot és pornográfiát olvastam, mint itt. Jászberényi őrült történetei annyira normálisak, amennyire az életünk az. Írásmódja az eleven élet minden kegyetlenségét és minden nagyszerűségét ránk zúdítja.

Az utolsó elbeszélés pedig ad valamennyi okot az irracionális reményre is, hiszen e nélkül tényleg csak a cinizmus és a bűn marad. A Varjúlevesben a főhős néhány évvel később már itthon, az akkor hétéves kisfiával egy haldokló cigány öregasszony családjához látogat, hogy búcsút vehessen tőle, második anyjától. A cigányok között ő (és a gyerek) ugyanolyan természetességgel és őszinteséggel mozog, mint korábban a Közel-Keleten tette tudósítóként. Hiszen a távolságok és különbségek ember és ember között oly hatalmasak és annyira semmik egyszerre.

A kötet szerkezete, a novellák egymásutánja nagyon is tudatosan megkomponált: látható íve van. Regényt ígérő struktúra. Ha a belső és külső poklok tüze engedi, szerzőnk nagyepikába fog, amit csak remélhetünk.

Vissza a tetejére