Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről

Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett
Bajnai Zsolt: A megmozdult világ
Hartay Csaba: Holtág
Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában
 
A közmondás szerint az internet nem felejt, szóval simán utána tudtam nézni az Eső webes archívumában annak, hogy mikor is írtam legutóbb (nemcsak e folyóirat hasábjaira, hanem úgy általában véve is) olvasónaplót. Sejtésem nem csalt, bizony már tíz esztendeje. Ennél azonban (számomra legalábbis) lényegesebb, hogy az azóta eltelt egy évtizedben némiképp megváltoztak olvasási szokásaim. Meglehet, az életkorral jár, elvégre az ember a homokszemek monoton pergésével párhuzamosan óhatatlanul rádöbben arra, hogy már nincs annyi ideje, azazhogy nincs ideje mindenre, és míg régen kötelességnek éreztem a legsilányabb és legunalmasabb könyveken is – ha már egyszer belekezdtem – átverekedni magam, addig az utóbbi években nem ritkán arra eszmélek, hogy az általam végigolvasott könyvek száma kevesebb, mint azoké, amelyekbe belekezdtem.
Mindazonáltal persze az is elképzelhető, hogy az életkoron és a rossz könyvekre fordított idő fölötti sajnálkozáson túl én lettem kényesebb – rémlik, mintha Márai is írna valahol a finnyás olvasásról. Ugyanakkor az is közmondásos tény, hogy a gyengébb könyvekből is lehet tanulni, olykor azoknak is megvan a maguk bája. De mert az ember csak abban lehet biztos, hogy egyszer meg fog halni, egyébiránt pedig minden más változik és képlékeny, nem is akarnék ebből az állapotomból végérvényes következtetéseket levonni, legföljebb jelzem, hogy nálam most ez helyzet.
Idáig tartott a bevezető filozófia, amelyhez kapcsolódóan viszont sietve leszögezem, hogy az alábbiakra a fenti eszmefuttatás nem vonatkozik; azokat a köteteket, amelyekről most szó lesz, természetesen egytől egyig végigolvastam – nem csupán azért, mert a főszerkesztő olvasónapló írására buzdított (habár létezik annak is tudománya, könyvet is írtak belőle, hogy miként lehet azokról a művekről beszélni, amelyeket nem olvastunk el), hanem azért is, és még inkább ezért, mert érdekeltek és lekötöttek: részint maguk a művek, részint a szerzők is, elvégre amellett se lehet mindig elmenni, hogy jelen esetben a négyből hármukat személyesen ismerem.
Haklik Norbertet például huszonhat és fél éve. Amikor először találkoztam vele, két szék között állt közös szolnoki gimnáziumunk lebetonozott udvarán, és társaival együtt szó nélkül arra várt, hogy arrébb vonuljunk – mi, a nagy negyedikesek, akik táskánkat lóbálva meneteltünk végig az említett udvaron, saját magunkon és társaságunkon kívül mit sem törődve másokkal, a környezetünkkel. Konkrétan azzal, hogy eme tér, az iskola udvara az azon fölsorakozott elsősök számára az adott pillanatban futballpályává alakult, mi pedig átvonulásunkkal zavarjuk az ő nagyszüneti játékukat. Tettetett flegmaságunk álcája mögül kipillantva persze azért megnéztük a kis újoncokat, némi lesajnálással és szánalommal, elvégre nekik még négy kemény esztendejük volt hátra az épület ódon falai között, miközben nekünk már erősen kifelé állt a szekerünk rúdja.
Haklik Norbert tehát két szék között álldogált. Azok ugyanis ezekre a percekre átminősültek kapufának, nekem pedig megakadt tekintetem a vékony, szemüveges kapuson, aki olyan elszántsággal birtokolta helyét, mintha ki se lehetne robbantani onnét. Föltehetően nem is lehetett. Mivel nem kísértük figyelemmel a játékot, azt nem tudom megmondani, hogy Haklik a cerberus posztján milyen sikereket ért el, ám néhány évvel később, amikor én már alma materként tekintettem vissza az intézményre, az öcsém mesélte, hogy van a negyedikesek között egy srác, aki olyan novellákat ír, hogy kézről kézre adják miattuk az iskolaújságot.
A képességek országos elismerésére nem kellett sokat várni. Az ezredforduló idején Haklik Norbertnek pár év leforgása alatt két novelláskötete és egy regénye jelent meg, s mind meglehetős visszhangot keltett, úgyhogy akár furcsa is lehet, hogy ilyen sokat kellett várnunk a folytatásra. Ennek nyilván megvannak az okai, föltehetően szakmán belüliek és kívüliek egyaránt, talán a legkézzelfoghatóbb az, hogy Norbert újságírói pályájával is szakítva Csehországba költözött, ahol egészen más jellegű kenyérkereső foglalkozásba kezdett. Az új helyzet adta élmények legfrissebb, a Scolar Kiadónál idén tavasszal megjelent könyvében (Tom Hanks a vizek felett) is fölbukkannak: példának okáért a címadó novella Brno környékén játszódik, és egyik főszereplője egy Tom Hanks nevű tűzoltó. Más szövegekben pedig vissza-visszaköszönnek a multinacionális és multikulturális lét jellemző momentumai.
Lehet-e, érdemes-e visszatérésről beszélni egy író esetében, tudván, hogy a hallgatás, a várakozás, a türelem nemegyszer az érlelést, az érlelődést jelenti? Képzavarral élve: a kérdés nyilván költői. Ebben a tetszetős kivitelű kötetben nyolc hamisíthatatlan Haklik-elbeszélést kapunk, amelyek tematikájukat tekintve széles skálán mozognak (sci-fi, történelem, napjaink kor-, azaz kórképe, Csillagok háborúja, internetes mémek és más popkulturális elemek), de közben maradtak a korábbi könyvekből megismert barokkos körmondatok (ez különösen az első novellára igaz, amely ezáltal is mintegy hidat képez a korábbi Haklik-kötetek felé), a gazdag szóhasználat, a fordulatok, hirtelen lezárások, na és az erőtől bugyogó nyelvezet mögül folyton kitüremkedő irónia. Annak idején, lassan két évtizeddel ezelőtt Haklik Norbert olyasmit tett fülszöveg gyanánt első könyvének borítójára (megint képzavar: nem volt fül), hogy ő történeteket ír, mert lehet. Ez annak idején egyfajta fricska volt a posztmodernnek nevezett szövegirodalom és a kánon felé. A trend elleni lázadásból azóta trend lett, mindazonáltal a most kézhez kapott vadonatúj és minden ízében hamisíthatatlanul közép-európai Haklik-próza a megváltozott irodalmi környezetben is él és elevenen csobog. És ami különösen nagy erénye: változatos.
 
Nosztalgiával kezdtem, azzal is folytatom. Bajnai Zsolt könyvéhez nehezen is tudnék másként közelíteni, mint egyre-másra bepárásodó tekintettel. A BlogSzolnok című internetes oldal hét esztendeje működik, és egyike a legegyénibb hangú és kivitelű lokálpatrióta webes felületeknek, amelyeket ismerek. Ha jól tudom, Bajnai Zsolt egyedül írja tele, ami már önmagában véve elismerésre méltó teljesítmény. Az oldal nagy erénye ugyanakkor, hogy vállalt szubjektivitása mellett sikerrel elkerüli a politizálás bizonyos területeken óhatatlanul is kínálkozó csapdáját: noha szövegei minden ízükben és rezdülésükben magukon viselik szerzőjük véleményét és látásmódját, teszik ezt úgy, hogy közben nem sértik senki meggyőződését, nem kívánnak irányt mutatni, győzködni és igazságukat hangoztatni. Ami manapság nem kis dolog.
A BlogSzolnok városi aktualitásokkal, kultúrával és helytörténettel egyaránt foglalkozik, sőt Bajnai időnként kitekint Szolnok határain túlra is, és megnézi, hogy más településeken, sőt akár más országokban miként is festenek – avagy oldódnak meg – azok a jelenségek, amelyekről ő szolnoki barangolásai során és eredményeképpen számot ad. Mivel ez egy olvasónapló, én is lehetek maximálisan szubjektív, úgyhogy elárulom, nekem az Utcasoroló és az Album címet viselő rovat a kedvencem. Előbbi, nevéből adódóan, egy-egy szolnoki utcát vagy városrészt jár körbe, visszatekintve azok múltjára is – utóbbi pedig ehhez némiképp kapcsolódva régi képeslapokon és fotókon keresztül eleveníti föl Szolnok történetét. Talán nem tévedek sokat, amikor azt gyanítom és sejtetem, hogy ebből a kettőből nőtt ki 2014-ben egy harmadik, a Szolnoki mesék címet viselő rovat, amelyben az eddig leginkább kulturális újságíróként és szervezőként tevékenykedő Bajnai Zsolt először még érezhetően bátortalan, azután egyre határozottabb lépéseket téve átrándult a szépirodalom térfelére.
A rovat részben vagy egészben fikciós, de mindenképpen irodalmi érzékkel és szándékkal megírt szövegei 2016 végén A megmozdult világ címmel – a BlogSzolnok webfelületet is jegyző Picasso Média kiadásában – külön, kézbe vehető kötetben is megjelentek. Az internetes oldalnál is szubjektívebb városkép rajzolódik ki a novellákból, amelyek közül a legsikerültebbek talán azok, amelyekben Bajnai hagyta érvényesülni a benne élő újságírót, és vagy azt a szituációt játssza el, amiben valaki a novella megfogalmazójának mesél egy-egy régi történetet, ideiglenesen átvéve tőle az elbeszélő szerepét – vagy pedig a szerző az egyes szám első személynél maradva elevenít föl (föltehetően) személyes emlékeket. Számomra az utóbbiak jelentették a legnagyobb élvezetet, lévén (a családom a puszta véletlen folytán, gyökértelenül érkezett meg a hetvenes évek közepén Szolnokra, majd lényegében minden szálat elvágva három és fél évtizeddel később hasonló gyökértelenséggel távozott is onnét) az én Szolnokom is az, amelyről ezekben a hetvenes-nyolcvanas évek idején játszódó történetekben Bajnai is mesél: a csomóponti művelődési háztól kezdve a nyolcvanhatos majálison elfogyasztott Márka üdítőn át a Jólét ABC előtt, a Tanácsköztársaság útján szuszogó sárga Ikarusig.
Kérdés persze, hogy mennyire szolnoki ez a könyv, azaz olyannak, aki nem ebben a városban él vagy élt, mit tud nyújtani – de ez legyen az ő gondjuk. Én élvezettel lapozgattam, egyedül a képeket hiányoltam belőle, például milyen jó lett volna az Album rovat fotóival illusztrálni. Na de ne legyünk mohók, és hagyjunk az online felületre is nézelődni valót.
 
Ugyancsak a múlt, a közelmúlt élethelyzetei és -eseményei a témája Hartay Csaba Holtág című könyvének (Athenaeum, 2016). Hartay más pályatársaihoz hasonlóan költőként indult, onnét kezdett egyre jelentősebb túrákat az epika felé, mostanra pedig már mindkét ösvényen egyforma lendülettel halad. Első prózai kötete négy évvel ezelőtt jelent meg – egyébként az is az internetről, a Librarius című irodalmi oldalra írott tárcanovellákból nőtt ki –, amelyet azután két másik követett. Szerzőjük közben hű maradt a költészethez is – hálʼ istennek, mondom én, hiszen például az Esőben megjelent Extraszisztolé című írása kedvenc verseim közé tartozik. Mármint úgy en bloc, azaz nálam benne van a magyar költészeti top akárhányban.
Hartay prózájának egyik jellegzetessége a töredezettség: mindhárom prózai kötete regényként lett aposztrofálva (nincs is okunk kételkedni, hogy azok), ugyanakkor mindháromnak a darabjai önálló szövegként is élnek és működnek. A hagyományos értelmezés szerint a regény elindul valahonnét és tart valahová, közben a helyszínek változnak, a szereplők jellemformálódnak, és a többi, és a többi. Az egész mindazonáltal részekből áll össze, Hartay prózájában pedig az egymás mellé helyezett szövegek hatni kezdenek, és építik egymást, úgyhogy a végeredmény ez esetben is az lesz, hogy eljutunk A pontból B-be. Egyszóval nincs értelme lovagolni a regénydefiníción, a lényeg, hogy a mű a hagyományos értelmezésen olykor-olykor átlépve is remekül működik. A töredezettség mellett még egy fontos vonásról kell szólnunk, éspedig arról, hogy a Hartay-próza további meghatározó eleme a személyesség. Hartay költészete jelentős részben alanyi, és ez a fajta lírai én van jelen az epikájában is: a történetek nemcsak hogy személyes élményekből épülnek, hanem erősen tükrözik elbeszélőjük nézőpontját és meggyőződéseit is.
Az első Hartay-regény a közelmúltból, a középiskolás években szerzett élményekből táplálkozik, a második pedig alapvetően a jelenre épít. A harmadik már nagyobb kirándulásokat tesz az időben: a múltat a nagypapa élete és történetei elevenítik fel, a jelent pedig az unoka, a tizenegy éves, apa nélkül felnövő Olivér szemszögéből látjuk, aki nagyapja szavai nyomán igyekszik megismerni – nemegyszer a más felnőttektől származó tiltások ellenére – a világ és az élet árnyas oldalát. (Ha nem is mindig igyekszik, azért rendre kénytelen.)
Az én nagyapám se válogatta meg mindig a szavait. Ismert például pajzán versikéket és dalokat, ezeket néha el is énekelte, persze csak akkor, amikor más felnőttek nem voltak jelen. Ezzel együtt is maradt olyan nóta, amelynek mind a mai napig csak az első sorát tudom, mivel a másodiknál nagyanyám ráripakodott nagyapámra, hogy ne a gyerek előtt (jut eszembe: jó barátunk a Google…). Szóval már csak ezért sem esett nehezemre olvasás közben magam elé képzelnem Hartay regényének nagypapafiguráját, akinek a szókimondó megnyilvánulásokon túl megvan a dolgokról a maga határozott és véka alá nem rejtett véleménye (ebben megint csak hasonlít az én nagyapámra, aki a magyar történelmet képes volt azzal a fél mondattal összefoglalni, miszerint „az Árpád-háziaktól a szarháziakig”), továbbá italozik, dohányzik, ezen felül leginkább a pecázás izgatja, mi több a még serdülőkor előtt álló Olivért ha nem is konkrétan eme (káros, nem káros, kinek a papné, kinek a paplan) szenvedélyek űzésére biztatja, de arra legalábbis igen, hogy kezeljük a dolgokat a maguk súlya és komolysága szerint – értsünk pedig ezalatt nemegyszer súlytalanságot és komolytalanságot. Ami egyébiránt tökéletesen rendben is van. Az élethez kell a rock and roll. A nagypapa és az unoka kapcsolatából azonban már csak a természet rendje miatt sem küszöbölhető ki a halál, amely a regény első lapjaitól fogva súlyos árnyékként vetül a nagypapa időnkénti hetykeségére, rebellis történeteire, később pedig színre is lép. A Holtág így sorstörténet, családregény, a közelmúlt történelmének lenyomata, továbbá megrázó ábrázolása két nemzedék kapcsolatának, valamint a képzelt vagy valós bűnök föltételezett zsoldjaként is értelmezhető, de anélkül is elkerülhetetlen elmúlásnak.
 
A végére hagytam egy kakukktojást. Az Eső ugyan elsődlegesen a magyar irodalomra fókuszál, ám a Nobel-díjas és méltán világhírű, kolumbiai születésű Gabriel García Márquez magyarul első ízben megjelent Utazás Kelet-Európában (Magvető, 2017) című könyve a szó szoros értelmében érinti Magyarországot. Kereken fél évszázaddal ezelőtt az akkor még elsősorban újságírással foglalatoskodó Márquez két társával egy hirtelen ötlettől vezéreltetve Párizsból előbb Kelet-Németországba utazott, majd fölkereste a béketábor más államait is, konkrétan Csehszlovákiát, Lengyelországot, Magyarországot és a Szovjetuniót. A kiruccanás számukra olykor talán veszélyes, olykor inkább ironikus kalandnak számított (a taxiórához hasonlító fizetési módszerrel működő keletnémet éttermi vécéfülke akár viccesnek is mondható), amit azonban láttak és megtapasztaltak, az az ott élő emberek számára maga volt a tragikus és lesújtó valóság.
Az ott élő embereknek – azaz nekünk. Én például kereken három évtizeddel Márquez után jártam Lipcsében, de kiskamaszi mivoltom ellenére is éreztem azt a furcsa, nyomasztó melankóliát, amely az egész, egyébiránt barna színekben pompázó nagyvárost belengte. (Amikor az iskolai kirándulást követően előhívattam a fényképeket, ismét szembesültem azzal, ami igazából már ottlétünk napjai alatt is föltűnt (csak az élmények és a haverok miatt akkor különösebben nem foglalkoztam vele), hogy az utcák és az épületek egyaránt furcsamód barnák. Több mint húsz évvel később egy regényből tudtam meg, hogy ennek a közeli külszíni barnaszénfejtés volt az oka.) Márquez szerint Kelet-Németország népe a legszomorúbb nép, amellyel valaha is találkozott – írta ezt harmincévesen, fiatal íróként, de belegondolva nincs okunk kételkedni abban, hogy ez így is volt. Elvégre a keletnémeteket abból a nyugati kultúrkörből szakították ki a világháború után, amibe évszázadokon keresztül tartoztak, ráadásul Berlin magas épületeiből ráláttak mindarra, amelyben ők is élhettek volna (Nyugat-Berlin), ha nem úgy alakul a történelmük és a sorsuk, ahogyan alakult. Azaz minden okuk megvolt a letargiára. Nekik is, de azért másoknak is.
A cseheknél bohémságuk, a lengyeleknél a szocializmusban is megmaradt katolicizmusuk bűvölte el Márquezt, a Szovjetunióban pedig az, hogy folyton érzékeltették velük, hogy amit nekik, a világifjúsági találkozó résztvevőinek hivatalosan megmutatnak, az valójában látszat csupán. A számunkra legérdekesebb epizód természetesen a magyarországi, amely egyébként korábban a Nagyvilág című folyóiratban már megjelent. Márquez a forradalom utáni évben jött Budapestre, és kicsit olyan hangulatképet fest róla, mint amilyet az ugyancsak nyugatról érkező Gordon tapasztal Kondor Vilmos Budapest novemberben című regényében. Egyetemistákból lett prostituáltak és villamoskalauzok fedik föl a levert forradalom utáni magyar valóságot a nyugati újságírónak, miután az a hivatalos programmal szembemenve kiszökik a szállodából, és saját szakállára nyakába veszi a várost. De Márquez ott volt Kádár kisújszállási beszédén is, és bár a leírásban több hibát vétett mind az időpontok, mind a helyszínek tekintetében, alapvetően jól látta a magyarországi helyzetet, beleértve Nagy Imre és Kádár kapcsolatát, valamint utóbbi kényszerpályáját, amelyet kitűnő emberismerőként bizonyos mértékben és tekintetben megértett, elfogadni azonban nemigen tudott.

Vissza a tetejére