Az újféle férfi talán az Édenbe jut (Kun Árpád: Megint hazavárunk)

Kun Árpád: Megint hazavárunk. Magvető Kiadó, Bp., 2016
 
Több mindennel meglepi olvasóját Kun Árpád legutóbbi, Megint hazavárunk című regényében. A könyv címe, borítója, némileg még fülszövege is azt ígéri, hogy afféle irodalmi-lelki bedekkert kapunk kézhez arról a korántsem szokványos életkanyarról, amelyet írónk bejárt. Hiszen az érdeklődő olvasóközönség előtt is ismeretes, hogy Kun a családjával – induláskor még két, azóta már négy gyermekével és a feleségével – jó évtizede él a „boldog északon”, Norvégia egyik kis falujában. Nos, az új könyv sok mindenről szól, valamelyest az utazásról is, de arról egy szemernyit sem, hogyan is boldogul a magyar író és családja sok-sok kilométernyire a hazájától. Pedig a norvégiai lét már inspirált egy igazán sikeres regényt, a Boldog észak címűt, amivel szerzőnk Aegon-díjat is nyert 2014-ben, s amire a kiadó a könyvborítón is hivatkozik: „A Boldog észak szerzőjének új könyve.” Ám a Megint hazavárunk éppen azokkal a sokakat feszítő kérdésekkel nem foglalkozik, hogy milyen is felnőtt fejjel új lakóhelyet találni, hogyan lehet megélni, boldogulni, beilleszkedni, magánéleti és szakmai sikereket elérni a minden szempontból – nem csak földrajzilag – oly távoli északon.
Másféle folyamatról, másféle – ha úgy tetszik – utazásról szól a kötet. Egyszerűen mondva: mindarról, ami megelőzte a „felnőtt fejjel” hozott döntést, az elszakadást. Kun Árpád sajátos fejlődésregényt írt, amelyikhez a saját élete és személyisége szolgált alapanyagul. Hősét, mit ad isten!, Kun Árpádnak hívják. A regénybeli Kun sorsa úgy nagyjából a regényt író Kunéval egyezik, mégis elhihetjük szerzőnknek, hogy amit írt, fikció. Írónk ugyanis „csak” irodalmilag használja föl legbensőbb életét, titkait, rokonainak, barátainak alakját, sorsát. Mondhatnánk, (majd) minden szépíró ezt teszi, de valahogy máshogy. Kun önmagában, saját karakterének folyamatos változásában látta meg a témát. De nem úgy, ahogy a bensőséges önéletrajzi fikciókban szokás. Nincs ebben a regényben szemernyi nosztalgia, visszamenőleges megértés vagy megbocsátás sem. Ez nem valamiféle szubjektív múltba révedés, amelyik innen a jelenből, a bölcs író nyájas átérzésével reflektorozza a múlt jelenségeit, amelyek, lám, milyen fontosak és érdekesek, hiszen a nagy író sorsát alakíthatták. A regénybeli Kun Árpád sorsa, megélt történetei nem a regénybeli jövő, vagyis a valóságos jelen biztonságából és lépéselőnyéből értelmezhetők.
A Megint hazavárunk izgalmas olvasmány. Aki rákap, azt beszippantja, mégsem mondhatni, hogy kellemes olvasni. Az őszinteség, a szinte makulátlan önreflexió – mindkét Kun Árpádtól –, s ahogyan a történetben a mindennapi élet földhözragadt kiszámíthatatlansága mindvégig ott kísért, az megragadja a valóságra folyton éhes olvasót. S nagyjából ugyanez: a gyakran zavarba ejtő őszinteség meg a mindennapiság kiábrándító banalitása teszi sokszor oly kényelmetlenné a befogadást. Pedig ahogy Kun elbeszél, az izgalmas, életszagú, érzéki, a lélek mélyében vájkáló.
A Megint hazavárunk megannyi párhuzamos idősíkja folyton összefonódik. Úgy, ahogyan felbukkanó emlékeink beleakaszkodni szoktak az éppen aktuális jelenünkbe. Regényünk hőse ráadásul főképpen önmagát igyekszik megérteni, ő tehát főként az emlékeivel küszködik. Emlékeinek értelmezése és átértelmezése, újraértékelése a jelen, múlt és a jövő szakadatlan együttlétezését jelenti a számára. Megfejtendő, megértendő rébuszt. Mindez az olvasó számára megint csak izgalmas, mégis gyakran terhesen tömény szövegélmény. A karakterek, esetek, emlékek, történések ugyanis már-már tapintható, szagolható, ízlelhető, hallható érzékiséggel és az erre folyton reflektáló intellektuális és mondhatni pszichoanalizáló elemzésekkel, értelmezésekkel együtt bukkannak föl. Meg valahogy kellemetlenül őszintén. A regénybeli Kun ugyanis élesen emlékszik a tényekre, és pontosan emlékszik egykori önmaga – a mából nézve – szánalmas, korlátolt s főként hazug mivoltára is. A megannyi önbecsapásra, tévútra és hamis értelmezésre meg azok mindent összezavaró következményeire. Például arra a szánalmasan sokáig tartó szerencsétlen állapotra, amelyikben önmagát süvölvény kora óta impotensnek hitte, és ami miatt nem tudott és nem akart már kivirult ifjúként sem teljes szexuális életet élni. S ez a teljességhiány nem pusztán a testi szükséglet problematikus kielégítésére értendő, hanem éppígy a szexre mint két ember kapcsolatának kivételesen teljes megélésére is. Az író Kun nem fukarkodik a plasztikus leírással sem a fizikai cselekményeket, sem azok lelki következményeit illetően. Az olvasó pedig egyaránt feszeng az orális aktusok zavaró testközelisége és regényhősünk kínos korlátoltsága – meg ennek kíméletlen föltárása – miatt.
Persze a gyökerek a múltba, a gyerekkorba, a családba, a késő Kádár-kor világába nyúlnak vissza. A gondok és gyötrelmek forrása az a múlt századi soproni élet, amelyik a mából nézve úgy tetszik, oly kevés pozitív muníciót, ámde annyi frusztrációt, ridegséget, érzelmi impotenciát származtatott a regénybeli Kun Árpádra, amennyivel egy élet is kevés megküzdeni. A meghasonlott – még az is kiderül, hogy besúgó volt –, a gyerekeit rendszeresen verő, érzelmi analfabéta apa, a korlátolt, önző, érzelmi zsaroló anya túlzottan is nagy tehertétel egy életkezdéshez. Meg egy testvér, aki gyötrődik és gyötör. Családi és tágabb környezetére főként ez jellemző: szenvedés és a másik gyötrése. Meg a sivárság, szellemi és testi igénytelenség. Távlattalanság.
A regény arra vállalkozik, hogy megmutassa a testi és lelki elszakadást – egyszerűen szólva – a nem jó múlttól. A nem folytatható személyes és társadalmi tradíciótól, vagyis családtól és hazától. Bár a kamasz főhős mély elhatározással szakít bensőjében a családjával, de a valóságos eltávolodás bonyolult és nehézkes. Hiszen a megtagadás édeskevés. A zsigeri, lelki, tudatalatti, elfojtott „örökség” minden gesztusban visszaköszön, feltör, ráadásul az ember gyarló módon újra és újra képes hazudni önmagának. Mindenesetre a zárt, lefojtott, brutális és korlátolt közegből, ami a gyerekkort és az ifjúság egy részét jelentette személyes és társadalmi kontextusban egyaránt, a Megint hazavárunk hőse két irányba menekül. Külső fizikai távolodásokkal és új belső szellemi világ megteremtésével.
A nagyvilág sokszínűségének megismerése, megélése a rendszerváltozás körül és után mintegy bezúdul az életébe és a regénybe. A még egyetemistaként tett romániai utak, majd a franciaországi ösztöndíjak és munkák zavaros élményei kitágítják a személyiség látóterét. Nem szépek és fölemelők valójában, de kizökkentők. Ám mindenekelőtt az olvasás és írás, az irodalom mutat hősünk számára nemcsak menekülési utat, de valamiféle idealizált mintát is. Az új saját belső világ – az irodalom, a műveltség, kifinomultság, pallérozottság, a szellemi szféra dominanciája, a bölcsészség – segít nemcsak túlélni a tétovaság időszakát, hanem át is kormányozza őt hosszú évek gyötrelmei közepette a valóságos megújulásba. Talán éppen az segít, hogy annyit „agyal”, annyi komikusan naiv, sznob, kétségbeesett szellemi küzdelmet folytat azért, ami másoknak mintha a gyerekszobával együtt megadatna. A kötet is teleszórva mások és a szerző verseivel, lírai szövegeivel, dramaturgiailag néha több mint meghökkentő környezetben.
A lassú megszabadulás hősünknek nemcsak azt jelenti, hogy végre tud „normálisan” szeretkezni, sőt gyermekeket nemzeni, hanem főként azt, hogy egyre inkább képes dolgozni egy új Kun Árpádon. Azon, akinek minden apró rutinjában folyton kísért a múltja, de aki ráeszmél: az a dolga és képessége, hogy ezt a múltat meghaladja. Ő is elveri a gyerekét, ahogy őt is elverte az apja, hazudik, elbukik, de nem adja meg magát. Megküzd a sunyi és banális hétköznapokkal és önmagával.
A regénybeli Kun a történet vége felé, ahogy családjával együtt közeledik a boldog északhoz, lassacskán átalakul. Kibontakozik belőle egy újféle férfialak. Az olvasónak meghökkentő és zavarba ejtő látvány, ahogyan odahajol a szeretteihez, amilyen bensőséges lesz a viszonya a feleségéhez. Paradox módon a „földhözragadt Évák” lírai melegsége árad ebből a regénybeli férfiból, apából, ahogy gyermekei apró-cseprő gondjait megéli a szoptatások rítusaiban, a székrekedés démonainak érzékletes részletezésében. Néha még erőszakos, önző ez a Kun, de küzd a saját dominanciahajlama ellen. Nem agresszív akar lenni, hanem együttműködő. Férfiként olyan mélységben és teljességben éli meg és ábrázolja a szülőséget, hogy nem tudnék hasonló példát hozni sem irodalmi emlékeimből, sem a környezetemből. A gyerekverő, önmagával semmilyen módon beszélő viszonyban nem álló, boldogtalan és boldogtalanságot okozó szerencsétlen apa fiaként próbálja ellökni magától az „átlagos” férfi szerepét, beletalálva valami újba. Ezért tűnik föl a család – persze már ebben a „megjavított” formájában – mint igazi gyógyír, mint megoldás, sőt megváltás a regénybeli Kun Árpád számára. Mintha ez az új Ádám – imádott és tökéletes Évája oldalán – beléphetne végre az Édenbe.
A kötet vége felé olvasható Kun Árpád Beszélgetés a csecsemővel című költeménye, a prózai szövegbe ékelve. Az „újféle” férfi és apa verse ez, aki felszabadította magát, hogy megválthassák a gyerekei. Happy end? Nem tudható. A kötet kérdőjellel zárul. Hőseink ilyen könnyen talán nem lebeghetnek el a boldogság rózsaszín felhőibe – a megváltást mindennap ki kell érdemelni. Hogy a gyermekeinkben fölnevelhetjük-e apánkat és anyánkat a saját tökéletlen szüleink helyett, ahogy a versbéli csecsemő ígéri „megjavult” apjának? Nem tudom. Talán csak a megértés, megbocsátás és részvét képes növekedni bennünk. S ha majd a megtagadott múlt sötét emlékei összevegyülnek – hiszen összetartoznak – a saját javított kiadásunkból sugárzó büszke világossággal, akkor juthatunk el valamiféle őszinte és termékeny élethez. Akkor talán tehetünk még valamit másokért is, ahogy egy felnőttől elvárható, s „az átok megszakad!”.

Vissza a tetejére