Fut az idő (Tóth Krisztina: Világadapter)

Tóth Krisztina: Világadapter. Magvető Kiadó, Bp., 2016
 
Megrázó veszteségkönyv, amely azonban nemcsak melankolikus, szókimondó és felkavaró, hanem játékos, derűs, törékeny és kecses is – ezek lehetnek az első benyomásaink a Világadapter olvasása közben. Tóth Krisztina írásművészete mára mind a líra, mind a próza terén megkerülhetetlen és meghatározó tényezője a kortárs magyar irodalomnak. Míg pályája elején kifejezetten lírikusként ismertük, Magas labda című verseskötetének 2009-es megjelenése óta főként prózaköteteket (novellákat, tárcákat, regényt) publikált, eközben azonban rendszeresen találkozhattunk egy-egy költeményével irodalmi folyóiratok és magazinok hasábjain. Mindezek mellett gyermekirodalmi jelenléte is számottevővé vált az elmúlt évtizedben: több kiadást megért, gyermekeknek szóló verseskötetek és mások között betegségekről, örökbefogadásról szóló, tabukat tematizáló, bátor mesekönyvek szegélyezik a Tóth Krisztina-életmű főútját. Művei népszerűek, az olvasóközönség szeretete és elismerése mellett az irodalomtudomány érdeklődését is kivívták, és fenn is tartják: konferencia-előadások, tanulmányok és könyvfejezetek, recenziók és kritikák egész sora foglalkozik Tóth Krisztina munkásságának egyes kérdéseivel.
A költő 2016-ban közreadott Világadapter című verseskönyvét nyolc év lírai terméséből válogatta össze. A kötet címe és a borítón látható repülőgép egyfelől a kötet egyik fő szólamát, az utazást, az úton levést, másfelől pedig a megértés, a kapcsolódás lehetőségeit helyezi a befogadás fókuszába. A világadapter szó – noha meglehetősen nagy metaforikus potenciállal rendelkezik – stílusárnyalata, hangulata, regisztere miatt sokkal inkább emlékeztet a megelőző prózakötetek (pl. Akvárium, Pixel, Vonalkód), mintsem a korábbi verseskötetek (pl. A beszélgetés fonala, Porhó, Síró ponyva) címadási gyakorlatára. A Világadapter több kritikusa is felhívja a figyelmet arra, hogy ez a „prózafordulat” (Harkai Vass Éva) a kötet egyik fontos jellegzetessége: benne számos vers „lírába zárt prózai alkotásnak” tetszik. (Zámbó Bianka) A kötet címadó verse egy igazi „globalizációs” tárgy és egy elhibázott döntés köré szerveződik. A világadapter egy olyan apró átalakító eszköz, melynek segítségével utazás közben bármely földrész bármely országában biztonságosan csatlakoztathatjuk magunkkal vitt elektromos eszközeinket az áramhálózathoz. „Nekem azonnal roppant költőinek tűnt ennek a kis szerkezetnek a neve, és természetesen olyasvalaminek hangzott, ami feloldja az idegenséget és segít kapcsolódnunk a világhoz” – olvashatjuk egy Bárka-interjúban Tóth Krisztina vers- és kötetcímet ihlető gondolatait. A központi metafora versszövegben egymásra rakódott jelentésrétegei azonban túlnőnek ezen a kezdeti impulzuson, s olyan témákat is érintenek, mint például az elszalasztott lehetőségek, a megbánás, a megfosztottság, s egy értelmezés szerint finoman talán még a női és alkotói identitás megélésének problémaköre is. (Györe Gabriella)
            A kötet verseinek, ciklusainak szervezése precíz tudatosságot mutat. A könyv négy nagy egységébe negyvennégy vers került, s ezek koherenciáját tematikus és motivikus kapcsolatok, ritmikai és hangzásbeli összefüggések, valamint a szövegépítkezés párhuzamai is erősítik. A ciklusok címadó versei minden szakasz utolsó szövegeként szerepelnek, a kötet címadó darabja pedig a könyv utolsó részének élén kapott helyet – szabályos elrendezés, de nem túlságosan, pedáns, de nem bosszantó, arányos, de nem görcsös. Az első ciklus (Futamidő) tematikus fókuszában az emberi kapcsolatokban és a természeti változásokban tetten érhető múló idő, az elmúlás áll. Régvolt barátok, iskolatársak, szomszédok, ismeretlenek, múltbéli, jelenlegi és eljövendő ének, különös időpillanatok és tárgyak kavarognak a versek nagyvárosi terében. A szakasz utolsó verse, a Futamidő a „Mindenki elment” verskezdő és verszáró tőmondattal vezet át a következő ciklusba, mely a Turista címet viseli. Ennek a résznek meghatározó motívuma az úton levés, a hiány, a búcsú élménye. A ciklus első darabja a Dal a titkos életről című vers, melynek kötetben elfoglalt kiemelt helyét, értelmező funkcióját az is mutatja, hogy egy részlete már a kötet hátsó borítójáról ismerős.
A kötet első két ciklusa által rajzolt gondolati ív kissé megtörik a harmadik, A tanítvány című ciklussal, mely a Tóth Krisztina-életmű egy kedvelt és fontos megszólalási módja, a stílusgyakorlatok, parafrázisok, alkalmi versek, illetve hommage-szövegek tere, melyek többek között Weöres Sándor, Kálnoky László, Balassi Bálint költészetét idézik meg. A recepcióban ezzel a ciklussal kapcsolatban merül fel a legtöbb kifogás (pl. Lapis József kritikájában), de kétségtelen, hogy fontos versek is (pl. A koravén cigány vagy a Kosztolányi hajszálai) kerültek ebbe a kötet egészét tekintve talán némiképp kilógó gyűjteménybe.
Rendkívül különleges darab a ciklusban, de talán az egész életműben a tisölök című vers. A szöveg csupa kisbetű (a szerzői szándék szerint a cím is, amint az a tartalomjegyzékből kiderül), nem szerepelnek benne írásjelek, első pillantásra szabálytalan a sorok hosszúsága, nincsen meghatározott rendje a sorvégeknek, kis túlzással azt mondhatnánk, éppen csak megfelel a versminimum elvének. A vers olvasása közben persze hamar fény derül a cím József Attila-i eredetére, arra, hogy ez a fura, idegennek ható szó a Tiszta szívvel című versből, 1925-ből kerül ide a 21. század elejére. A Tiszta szívvel a magyar népdalokból és Kölcsey Vanitatum vanitasából ismert 4/3-as osztású, kétütemű hetes, ütemhangsúlyos verselésű sorokból épül fel („Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám”), s harmadik szakaszának negyedik sorában (ha kell, embert is ölök) a versritmus zsongító, kényszerítő ereje leválasztja a -t tárgyragot, és beleolvasztja az azt követő „is ölök” szókapcsolatba. A Tóth Krisztina-vers új lexikai elemként kezeli ezt a jelentésétől a ritmus által megfosztott hangalakot, s a József Attila-vers újraírásával új kontextusba helyezi, újraértelmezi. A tisölök-ben végig ott lüktet, dobol a pretextus ritmusa, de nagyon markánsan jelenik meg az a küzdelem is, amit a versritmusnak való kiszolgáltatottsággal folytat a szöveg – szavakat és szintagmákat szakít szét, hajlít át sorokon, hogy ellenálljon a szabályszerűségnek: „volt egy apám egy / anyám nem szerettek / igazán vágták csak / a pofákat jobbat vár / tunk tenálad van egy / hazám is nekem csak elmúlt / a szerelem tisölök ha még / egyszer megver engem / egy ember …” Ha azonban az eredeti versritmusra hagyatkozva olvassuk (esetleg hangosan) a verset, az első olvasásra „dadogásnak” (Evellei Kata) ható szöveg határozott alakot ölt, előtűnnek határai, rímei és indulatai.
            A kötet utolsó ciklusa (Hosszúalvó) követi az első két ciklus által kijelölt ívet. A benne szereplő tizennégy vers nagyobbik hányada gyászvers, bennük a lírai én az apa elvesztésének feldolgozását, az általa hátrahagyott örökség felszámolását kísérli meg. A ciklus és a kötet utolsó szövegei perspektívát váltanak, kilépnek abból a városi miliőből, amely eddig a versek háttereként szolgált, s hirtelen szélesebb látószöget fognak be: a világűrben keringő, alvó és felejtő Föld (Felejtő), valamint ködös óceánok képeit látjuk (Hosszúalvó) – igencsak messzire jutottunk a kanyarodó buszok és zúgó vezetékek (Hogy vagytok?) világától. S míg a kötet imént idézett első verse egy udvariasságból feltett, de igazából érdektelen kérdés köré szerveződik, s a barátok arcából a lírai énre pillantó halál szorongást okoz, addig a kötetzáró Hosszúalvóban sorjáznak az igazi kérdések, s a halál végérvényessége már nem aggodalomra, hanem kíváncsiságra ad okot.
Úgy látjuk, a Világadapter után is igazolhatók maradnak Szávai Dorottya Tóth Krisztina életművére korábban tett megállapításai, melyek e költészet igazi tétjét az idő tetten érésében (pl. Idő, idő, idő; Futamidő), a végességgel való szembenézésben (pl. Hogy vagytok?, Homokóra) látják. (Szávai Dorottya: Az emlékező „Te”. Dialógus, emlékezés és temporalitás Tóth Krisztina költészetében. In.: Sz. D.: A „Te” alakzatai. Dialógus és szubjektum a lírában, Kijárat, Bp., 2009) Nem mondhatjuk azonban, hogy nem hozott újat ez a kötet az életműben, hiszen személyesebbnek és helyenként radikálisabbnak érezhetjük, mint a korábbi verseskönyveket.
A kötet a Magvető gondozásában jelent meg, s egyike a kiadó Farkas Anna grafikus által tervezett és Magyar Formatervezési Díjjal kitüntetett új arculattal megjelenő első köteteinek. A védőborítón, melyről méltán esik szó gyakran a recepcióban, hiszen letisztult, jó arányú és emlékezetes kompozíció, Szilágyi Lenke fotója látható. A könyv kötéstáblái a borító színeiből a kéket viszik tovább, a védőlapokon pedig – szintén kék alapon kékkel nyomtatva – a kiadó megújult logójának emblematikus része, a kettős éles ékezet, azaz az ún. hungarumlaut látható, mintegy sor- vagy textilmintaként ismétlődve. Ez a szokatlan, de mégis sajátos ismerősséget sugalló grafikai megoldás talán nem csak a recenzens számára idézi az esőcseppek vagy a földre hulló magok képét. S ez utóbbi asszociáció szinte észrevétlenül ránt vissza a kötet szövegvilágába, emlékezetünkbe villan a Magnak jó lesz című vers utolsó versszaka: „Rákos apám / a virágágyás mellé telepszik. / Elszáradt fejecskéjük pofozza, / jó lesz magnak, nyújtja a tenyerét, ezt / vidd, és szórd el az ősszel.” Tóth Krisztina megfogalmazása szerint attól érvényes a költészet, hogy a befogadás pillanatán túl is az olvasóval marad, hogy „körbevesz a nyelvvel valami titkot.” (Rostás Eni interjúja) Vélhetően sokan és sok versbe zárt titkot viszünk magunkkal ebből a kis könyvből.

Vissza a tetejére