Élet és irodalom avagy a bátorság fokozatai (Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli)

Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli. Scolar Kiadó, Bp., 2017
 
Viszontagságos az újságírás és a szépirodalom viszonya. Néha talán veszedelmes is. A kettő boldog együttéléséhez nincs recept, és az is biztos, hogy művelőjük alkatától függ, mikor férnek meg békességben egymás mellett. Bő száz évvel későbbről szemlélve Ady és Kosztolányi korában mintha még kedvezett volna az idő a zsurnalizmus és a literatúra frigyének, elvégre annak idején irodalmunk nagyjai közül számosan művelték mindkettőt ugyanolyan magas színvonalon. Legalábbis így szól a közhely (amelyben, mint mindegyikben, bizony, nem kevés az igazság). De ha nem volna ott a rengeteg remek újságcikk és publicisztika mellett a Góg és Magóg fia vagyok én… és A föl-földobott kő, illetve A szegény kisgyermek panaszai és az Édes Anna, ugyan emlékezne-e ma bárki is az újságíró Adyra és Kosztolányira?
Persze Adyból és Kosztolányiból csak egy volt, és az idők is sokat változtak azóta. Mégis rendre kiemelkedik az újságírók sokaságából mostanság is egy-egy olyan alkotó, aki úgy hoz létre szépíróként értéket, hogy éppen a riporterként megismert valóságanyag szolgál prózája aranyfedezetéül. Egyszerre dühít és elszomorít, hogy ebben a mondatban már múlt időt kell használnom, de ilyen alkotó volt a közelmúltban elhunyt Vathy Zsuzsa is, aki zsurnalisztaként kezdte, hogy aztán szépíróként negyedszáz kötetnyi életművet hagyjon maga után, amelynek minden darabját áthatja a szociográfiai pontosság és az írói érzékenység természetes elegye.
Mindeközben egy-két országhatárnyira tőlünk valóságos reneszánszát éli a szociografikus irodalom, amelynek legjelesebb művelői gyakorta nők, olyan nők, akik nemcsak a klaviatúra előtt ülve, de „civilként” is igen közel élnek a könyveikben ábrázolt valósághoz. Lengyelországban igazi sztár Sylwia Chutnik, aki az írás mellett az anyák jogainak élharcosaként is ismert, míg a Szlovákia határain túl is ismert és elismert Uršul’a Kovalyk hajléktalanokból verbuválja pozsonyi színházának színészgárdáját. A tanulság: lehet bár az elefántcsonttorony is kényelmes, attól még járhat élet és irodalom kéz a kézben.
Erre pedig a közelmúltban talán Herczeg Szonja Kis üdítő, kis krumpli című kötete szolgáltatta a leglátványosabb példát. A szerző két éve dolgozik az egyik országos napilap riportereként, és az újságoldalakon megjelent cikkei éppen amiatt szerethetőek, amiért a könyvében szerepeltetett novellák is. Herczeg riportjainak főszereplői sohasem hírességek, hanem „hétköznapi emberek” – az idézőjelre majd később visszatérünk –, akiket éppen az az élethelyzetük tesz érdekessé, amelyet a riport fed föl az olvasó előtt. Az írónő szépprózája esetében sincs ez másképp. A Herczeg-novellák kivétel nélkül olyan figurákat vonultatnak fel, akik az olvasók többségével egyazon fizikai valóságban élnek, mégis mintha egy külön világban léteznének. A Kis üdítő, kis krumpli darabjainak főszereplői között akad hajléktalan az aluljáróból, nyugdíjas, aki egy gyorsétteremben takarít, valamint a szülei által elhanyagolt, s az unalomból a kiutat szórakozásból elkövetett gyilkosság által megtalálni vágyó tinédzser is. Megannyi olyan figura, akikkel – talán saját kényelmünk vagy lelki nyugalmunk érdekében, talán a felelősségvállalás terheit, vagy éppen a hathatós segítség korlátozott esélyei miatt érzett frusztrációt elkerülendő – úgy élünk egymás mellett, hogy többnyire igyekszünk tudomást sem venni róluk.
Herczeg Szonja írói bátorságának egyik ismérve, hogy mer tudomást venni róluk, mi több kivétel nélkül közülük toborozza novelláinak főszereplőit. Ám ahogyan a jó próza esetében mindig, a Kis üdítő, kis krumpli novelláiról szólva a „mit” mellett a „hogyan”-ra is érdemes odafigyelni. A szövegek ugyanis kivétel nélkül egyes szám első személyben szólalnak meg, ráadásul nem valami kívülálló szemtanú pozíciójából. Történeteinek főszereplőit monologizáltatja Herczeg Szonja, esetenként még akkor is, ha már halott az illető, mint például a kötetzáró, Szorongató című szöveg esetében, amelyben egy nagymama próbálja saját tapasztalatai alapján életvezetési tanácsokkal ellátni unokáját, már odaátról. Az írónő tehát nem csupán témáit, hanem a narrációt tekintve is mer kockázatokat vállalni. Mondhatjuk, hogy a kötetben szereplő harminc-egynéhány novella mindegyike egy rugóra jár – de jó rugó ez, legalábbis a Kis üdítő, kis krumpli szövegeit mindvégig képes lendületben tartani.
Ráadásul a novellákba időnként az internetes bejegyzésekben használt rövidítések, a New Age mozgalmak áltudományos szókészlete, vagy éppen a nevelőintézetek szlengje is belefér. Itt a tartalom találja meg a hozzá leginkább illő formát, a recenzens pedig már megint Herczeg Szonja írói bátorságáról kénytelen beszélni – a Kis üdítő, kis krumpli legizgalmasabb darabjai ugyanis talán éppen azok, amelyek friss, huszonegyedik századi problémákat vetnek fel, legyen szó akár a magukat áldozataikkal egyező korúnak kiadó, a közösségi oldalakon kiskorúakra vadászó perverzek esetéről, a nemi erőszak felvezetőjeként használt randidrogokról, a kényszerprostitúcióról vagy éppen a nagyvárosok mindennapjaiba is beférkőző terrorfenyegetésről.
A Kis üdítő, kis krumpli tehát olyan első könyv, amely számtalan erénnyel bír. Mindemellett kötetegészként felvet egy igen fogós kérdést: azt ugyanis, hogy innen hová tud továbblépni a prózaíró. A már említett, jól működő rugó ugyanis remekül működteti a könyvet – amiatt is, hogy a szerző tudja, mikor kell a novellák egyensötétjében egy-egy derűlátóbb, de legalábbis pozitív kifejlettel kecsegtető élethelyzetet felvillantani, mint például azt a Pont ott ígéretes sorsfordulatával vagy a Kiszállítás kórházi románcával teszi. Azonban még egyszer, ugyanígy elismételve mindez már rutinszerűként hatna. A debütáló kötet néhány darabja viszont arra enged következtetni, hogy Herczeg Szonja tudván tudja, hová nyithat majd újabb ösvényeket előtte az a bizonyos második könyv. Legalábbis a Támadás, illetve a Visszavágó című szövegek arra szolgáltatnak példát, hogy az írónőtől a narrációs játékok sem állnak távol, lévén hogy hajlandó és képes is ugyanazt a történetet két ellentétes szemszögből, ikernovellaként előadni. Arról pedig, hogy a szerző nem csupán az újságíróként megtapasztalt élményekre hagyatkozik, hanem olykor a riporteri pontosságot és a szociográfiai ihletettséget is hajlandó a háttérbe szorítani – legalábbis ha a téma megírhatóságát inkább a jellegzetesen női empátia vagy a generációs élmények távolságtartó feldolgozása szavatolja –, olyan novellák tesznek tanúbizonyságot, mint a már említett kötetzáró Szorongató nagymamamonológja, vagy éppen a Hattyúdal félresiklott érettségi találkozójának története.
Mindenesetre Herczeg Szonjának első kötetével sikerült elérnie, hogy olvasója roppant kényelmetlenül érezze magát, ha bármikor is elmulasztaná a „hétköznapi emberek” szókapcsolatot idézőjelek közé tenni. Az éretten egységes kötet tematikus, illetve formai kivételei pedig arra engednek következtetni, alkalmasint meglesz az írói bátorság Herczeg Szonjában ahhoz is, hogy a meggyőző kezdés után tovább emelje a tétet a következő kötetben.

Vissza a tetejére