A fák lüktető szíve (Győrffy Ákos: A hegyi füzet)

Győrffy Ákos: A hegyi füzet. Magvető Kiadó, Bp., 2016
 
Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém – indította Isteni színjátékát Dante Alighieri hét évszázaddal ezelőtt. Danténál a sötétlő erdő a végső zsákutca. A hely, ahonnét csak a pokolba van tovább.
De vajon megadathatik-e, hogy a sötétlő erdő ne végpont, a kudarc beteljesülésének szimbóluma, hanem maga az út legyen? Győrffy Ákos A hegyi füzet című prózakötetében éppen ez történik. A narrátor a Börzsöny sűrűjében talál egy elhagyatott erdei házat, és – akárcsak Mózes a Sínai-hegyre vagy Jézus a sivatagba – ide vonul el, hogy a falak közt talált füzetet önmaga megismerésének gyónásszerű aktusaként megtöltse feljegyzéseivel. Az elbeszélő a kötet egészére jellemző szikár pontossággal jelöli ki a tétet és a feladatot: „Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt.” Vagy – hogy ismét Dantéra utaljunk – azért, hogy végre meglelje azt a bizonyos igaz utat.
A dantei párhuzamot meg sem próbálja palástolni a szerző. (Igaz, az Isteni színjátékot következetesen nyolcszáz éves műként emlegeti, tehát öregít rajta egy évszázadot. Kár, hogy a kötet anélkül jutott el a kéziratléttől a könyvespolcokig, hogy ez bárkinek is szemet szúrt volna – márpedig egy szerkesztőnek néha számolni is tudnia kell, a hétszázát!) Győrffy inkább személyessé teszi a párhuzamot, és annak mintájára, ahogyan a középkori költő-elődnek Vergilius volt a pokolkalauza, a nagyapa alakját idézi meg a belső utazás nyitányában: „A hűvös, gombák illatával telt erdei levegőben ökörnyálként úszik az elképzelt ház képe. Arra gondolok, hogy ha nagyapám, akit sosem ismertem, kilépne egyszer csak a fák mögül, ideülne mellém a rönkre, értené-e egyáltalán, ha elmondanám neki, mit jelent nekem ez a reggel. Értené-e, ha azt mondanám neki, kétségbeesés, ha azt mondanám, tanácstalanság, ha azt, gyötrelem, ha azt mondanám, nők és gyerekek lelke, ha azt, hazugság, ha azt, gyávaság, ha azt, hogy bennem immár semmi nem maradt abból, ami az ő számára észrevétlenül volt természetes. Ha azt mondanám neki, valóban létezik az a nagy, sötétlő erdő, amit egy olasz költő idézett meg nyolcszáz éve. Értené-e azt az erdőt, azt a nyolcszáz éves erdőt a szavakban. Miközben tudom, és ez a tudás a sötét centruma ennek a bénult melankóliának, hogy senki, hogy soha többé nem lép elő senki a fák mögül, ahogy eddig sem lépett elő soha senki a fák mögül, hogy szelíden állhatatos tekintettel a vállamra tegye a kezét, hogy megöleljen, és hogy aztán a részvéttől átjárt mélységes csendben a gyógyulás, a felejtés lehetősége egyáltalán felmerülhessen. Nem, sem a halottak, sem az élők, senki és semmi, csak az a szurokszerű mocsok a lélekben, az út eddig a kivágott gesztenyerönkig, és az elképzelt ház lassan feloldódó képe a hűvös, gombák illatával telt erdei levegőben. Az elképzelt házé, amelyből most lépne ki az a valaki, aki már soha nem leszek, most lépne ki, és halvány mosollyal venné tudomásul, hogy csak álmodta azt a másikat, aki itt ült valahol a közelben, és nem volt válasza semmire.”
Az idézett passzus zárlata Dante mellett Szabó Lőrincet is nyilvánvaló referenciaként hozza játékba. A Dsuang Dszi és a lepke dilemmáját idéző kérdésfelvetés a későbbiekben is előkerül majd: „Álmomban gyerek vagyok, de az álombeli tekintet mostani önmagamé. A mostani tekintetem annak a gyereknek az érzeteivel. A számára elképzelhetetlen jövőből nézek vissza rá.” Hosszan lehetne sorolni még a kötetben azonosítható irodalmi-filozófiai utalásokat Dantétól Wittgensteinen át Pilinszkyig, ám ha ezekre fókuszálnánk, akkor éppen a lényeget tévesztenénk szem elől. A hegyi füzet tétje ugyanis sokkal több annál, mint hogy afféle referenciaparádé legyen – itt inkább arról van szó, hogy egy, a görög-római-zsidó-keresztény kultúrkörbe vetett egyén gondolkodik önmaga helyéről a világban, amely szükségszerűen hozza magával ennek a kulturális háttérnek a jelenlétét. Ha mégis ki kellene ragadnunk a leghangsúlyosabbat e referenciák közül, akkor az újszövetségi párhuzam kínálná magát a legnyilvánvalóbban. A hegyi füzet ugyanis nem csupán címében idézi meg a hegyi beszédet, hanem a későbbiekben is, például imigyen: „A szegénység csodálatos. Az ember valójában nem lehetne más, mint szegény. Csak a legszükségesebbekkel rendelkezzen. A lelki szegény az, aki birtokolja a legszükségesebbet, és tudja, hogy minden más felesleges és jelentéktelen. A szegénység az ember természetes állapota. Isten az embert szegénynek teremtette. Szegénynek lélekben és szegénynek anyagi javakban. A szegénység mint eredendő, természetes emberi létállapot rettenetesen hiányzik a világból. Ami a helyét átvette, ami a helyébe furakodott, leírhatatlan. A szegénység nem nélkülözés, hanem annak a belátása, hogy végső soron csak egyvalami kell. Mindig csak egyvalami. Ha ez az egyvalami nem a miénk többé, nem léphet más a helyébe, csak a semmi. A világnak alapvetően nem a szegénységgel kell szembenéznie, hanem a semmivel. A nyomor és kitaszítottság már ebből a semmiből következik, és nem a szegénységből. Nagyon kevés szegény embert ismerek. Alig néhányat. Annál több olyan embert, akinek élete középpontját a semmi foglalta el.”
Győrffy kötete azonban a legkevésbé sem teológiai esszé, hanem inkább olyan, mint egy jó prédikáció, amely az elmélet mellé odateszi a gyakorlatot is. A kötetben oly hangsúlyosan jelen lévő szegénység és a szenvedés fogalmát például éppen az tölti meg tartalommal, hogy a narrátor az ezekről való gondolkodás során felidézi hajléktalanok között (feltehetően) szociális munkásként töltött munkanapjainak gyakorlati tapasztalatait is. Az ideák és a gyakorlat kettőssége teszi elevenné és megközelíthetővé a kötet gondolatvilágát. Legremekebb pillanataiban e kettősség a krisztusi példabeszédeket idézi, például amikor a halott birkáról és a kisfiúról szóló passzus fogalmazza meg egyetlen bekezdésben azt, hogy az igazi szeretet túlnő azon, mintsem hogy csupán saját tárgyának függvénye legyen. Győrffy kötete mintha rendre arra a végkövetkeztetésre jutna, hogy saját kicsinységünk felismerése és a racionális megértés erejébe vetett bizalom feladása az út ahhoz, hogy megtalálhassuk helyünket az egyetemességben és megcsillanhasson bennünk az isteni visszfénye. Egyszerre van jelen mindebben a kálvini kegyelemtan és az agnoszticizmus. A hegyi füzet legszebb pillanataiban az erről való gondolkodás ilyen megállapításokat szül: „Isten léte nem hit kérdése. Éppen ezért nem hitre van szükségem, hanem arra, hogy eszembe se jusson a hit. Ha eszembe jut, bajban vagyok. Ne kelljen erre gondolnom. A hitrevaló rákérdezés már önmagában egy súlyos krízis tünete.” Vagy, csak hogy egy olyan mondatot is idézzünk a kötetből, amely a buddhizmusra sem átall kikacsintani: „Szeretnék semmit sem akarni, és akkor talán sikerülne megértenem azt az egyetlen igaz akaratot, ami a világot tartja.”
Győrffy kötete a gondolkodás alázatának könyve. Ha úgy tetszik, a rövid fejezetek közötti csenddel mondja a legtöbbet, a hiátussal, amelynek során az éppen olvasott szövegrész tovább munkálkodik az olvasóban. „Ma egész nap nem beszéltem, mégis mintha valaki folyton kérdezne, és mintha valaki folyton válaszolna is a kérdésekre” – áll a kötet utolsó bekezdéseinek egyikében, és mintha ez a passzus éppen A hegyi füzet olvasásának élményét foglalná össze, hogy aztán egy álmot emlegessen a narrátor, amelyben egy ismeretlen erdőt jár, kezében egy gyümölccsel, melynek elfogyasztása gyógyír a fájdalmakra, és láttatni engedi „a fák lüktető szívét”.
Győrffy Ákos legújabb kötete eddig az erdőig kalauzolja el az olvasót, kérdések sorával, amelyek éppen megválaszolhatatlanságuk felismerése által segíthetnek hozzá ahhoz, hogy abban a bizonyos nagy, sötétlő erdőben végül a fák lüktető szívéig lássunk.

Vissza a tetejére