A szarvassá változott költő (Pál Sándor Attila: Düvő)

Pál Sándor Attila: Düvő. Magvető Kiadó, Bp., 2017
 
„Sanyi beérett” – írom Messengeren barátomnak a Düvő fiatal szerzőjéről, akit jól ismerek. Ez a mondat sokat elárul a kortárs irodalom szükségszerű belterjességéről, ahol az olvasók gyakran a szerzőt és ismeretségi körét jelentik. Kifakadásom azonban elfedi meglepettségemnek azt az árnyalatát, amely Pál Sándor Attila előző kötetéről alkotott véleményem alapján még erőteljesebb. A Pontozót ugyanis nem szerettem, mert az volt az érzésem, hogy a szerző poétikája megúszósan alakult: többnyire novellavázlatokat kaptunk versek helyett, amelyek csak néha váltak líraivá. A Düvő azonban úgy formálja újjá a magyar költészettel együtt egy vizionált folklór számos elemét, hogy szerény hatvanhat számozott oldalával ott a helye az elmúlt évtizedben megjelent legsúlyosabb verseskötetek között.
Mi a titka annak, hogy csalódott olvasóból egyik könyvről a másikra rajongóvá váltam?
Pál Sándor Attila a Düvőben nem fél nyitni a közérthetőség felé, miközben olyan műfajok kereteit tágítja ki és gondolja újra, mint többek között a virrasztóének, a táncdal, a pásztordal, a bujdosóének, a vándorének, a bordal vagy a ballada. A közérthetőség nemcsak nyelvi szinten, hanem tematikailag is meghatározóvá válik. Ennek egyik kiváló példája az Andrei Crișan balladája, amely egy román anya és a Spanyolországban dolgozó fia kapcsolatára épül. Ebből is látható, hogy a Düvő olykor jelenünk legfontosabb problémáihoz, ebben az esetben a Nyugat-Európában dolgozó közép-európai ember helyzetéhez, az otthontól való kényszerű elszakadás kérdéséhez fűz kommentárokat, és megtalálja hozzá a hatásos poétikai keretet. Így az olvasók könnyen felfedezhetik a számukra ismerős élethelyzeteket számos vers mögött, miközben az egyéni tragédia is átszüremkedik a sorokon.
Ennek az újnépiességnek az egyik rétege úgy is leírható, leegyszerűsíthető, hogy Pál Sándor Attila egy-egy mai témához megtalálja a megfelelő hagyományos műfaji kereteket. Ez gyakran úgy hat, mintha a 19. század dohszagú vitrinjéből előhúzná a tárgyakat, és a 21. század lakberendezési követelményei szerint elhelyezné őket a megfelelő helyen. Mintha a vidék olykor archaikus, elfeledettnek gondolt miliője hirtelen beszabadulna az alapvetően nagyvárosi költészet uralta térbe, és kibékítené egymással a magyar irodalomtörténet kollektív tudattalanjából időnként fel-felbukkanó népi és urbánus oldalt. Hagyomány és modernség ilyen szintű, poétikailag indokolt, színvonalas együttállása ritka a mai magyar irodalomban. A harminc alatti fiatal generáció leginkább a hagyomány megkerülésével alkot magának új poétikát, néha egy-egy megszólítható, még lélegző apafigurát választva magának (gondoljunk csak a Kemény István-követők népes táborára). Természetesen Pál Sándor Attilának is vannak ilyen apafigurái (pl. a kötet jegyzeteiben megnevezett Juhász Ferenc vagy Oravecz Imre), de kevesen mondhatják el saját lírájukról, hogy ott áll mögöttük a magyar folklór az élet különböző eseményeihez kapcsolódó dalokkal, énekekkel (munka, szerelem, tánc, vándorlás, katonáskodás stb.).
A hagyományt és modernitást ilyen következetesen vegyítő módszerrel Pál Sándor Attila képes olyan hosszan tartó történelmi traumák feldolgozására is kísérletet tenni, mint a Kádár-rendszer (Kádár János balladája). Ennek köszönhetően születik egy direkt és mégis összetett vers, amelyben a népdaltöredékek és a közéjük ékelődő történelmi utalások (konkrétan a diktátor utolsó beszédéből származó részletek), megnyilatkozások egyvelegéből groteszk, metsző látleletet nyerhetünk a korról.
Mielőtt úgy tűnne, hogy Pál Sándor Attila egy fantáziált újnépies mozgalom első és egyetlen zászlóvivője, akiről egy évszázad múlva a Tokaji Írótábort fogják majd elnevezni, érdemes elmerengünk a kötetben intenzíven jelen lévő irónián. A Düvő a folklór ellentmondásosságára is felhívja a figyelmet, görbe tükröt tart a hagyomány elé. Amíg a virrasztóénekek a néprajzi leírások pontosságával megszólaló lírai én megfigyelését formálják költészetté hiteles pátosszal, addig a Bölcsődal és a Gyermekdalok a műfajon ironizáló csattanóra építenek. Az előbbi így zárul: „Aludj, fiam, kérlek, nagyon fáradt vagyok. / Reggel, mikor felkelsz, aranybáránykát / lelsz. Együtt vizsgálgatjuk, tapogatjuk, / szagolgatjuk, aztán eldöntjük, hogy megöljük-e”. A csattanóval a vers fellazítja a tradicionális, kiegyensúlyozottságot és boldogságot sugalló anyaképet. Ehhez kapcsolódnak azok a morbid gyerekdalok, amelyek inkább az átírás alapjául szolgáló szövegek súlyosságára irányítják a figyelmet: „Süss fel, nap, fényes nap, / kertek alatt a részegek megfagytak.” Pedig itt csak annyi történik, hogy a „ludaim”-at „részegek”-re cseréli a vers, de ezzel a zavarral világossá válik, milyen traumatikus helyzetleírások szolgáltatják mondókánk alapját.
Az iróniával és a pátosszal hasonlóan bánik a kötet, mint a hagyománnyal és a modernitással, a népiességgel és az urbanitással. Ez leginkább a két virágének összehasonlításával válik egyértelművé. Az Akármelyik virág kezdetű opuszt még a vegetáriánus olvasók is szorongva fogyaszthatják, hiszen kiderül belőle, hogy ha bármelyik virágot „leszakítod, lemetszed, eltéped, megeszed, eltiprod, / lerúgod, megrohasztod, kiszárítod, lekaszálod, akkor egy, / a te füled számára érzékelhetetlen hangfrekvencián felüvölt”. A Düvő természetközelisége miatt a virágéneket olvashatjuk komolyan, de akár ironikusan is, amennyiben a virágokat nem tartjuk lélekkel rendelkezőknek. Nem is beszélve arról, hogy ebben az esetben a hagyományos virág-nő megfeleltetés az értelmezés különböző játékait indíthatja el. A Minta szedése kezdetű virágéneket viszont nehéz nem ironikusan, már-már viccbe hajló kísérletként olvasni: „Minta szedése: február 6. – 171 rügy / Virágzás kezdete: február 28. / Kinyílt virágok száma: 415 darab / Ebből hiányos virág: 66 darab / Egészséges virág: 349 darab// Szank, március 1.”
A Düvőnek van humora, de néha éppen a pátosz és az irónia eldönthetetlensége adja meg a báját. A kettő mellett megjelenik a groteszk is, amelynek érzékelése szintén olvasófüggő. Megítélése, felismerése mindössze attól függ, hogy a falakra írt obszcén kifejezéseket (fasz, pina stb.) a folklór részének tekintjük-e. Amennyiben igen, akkor például a Bujdosóének egyszerűen a népi kultúra fogalomkészletéből merít a következő sorokban: „Bent, a fehér / alapon zöld mintás falon faszok, pinák, / káromkodások.” Amennyiben elhatárolódunk ezen közkincsek művészeti értékétől, úgy egyből elkezd groteszkké válni a hatás. Mindezt fokozza, hogy éppen az említett versben található a könyv egyik legerősebb költői képe: „A lepattogzott fehér / meszelés, néhol méteres szakaszokon / szürke, porzó, szalmás vályogtéglák. / Házanyajegyek.”
A kötetbeli lírai én olykor egyes szám első személyben szólal meg, majd áttetsző lesz, máskor leíróvá válik. Többek között ezeknek a pozícióknak a váltogatását is megfigyelhetjük a Virrasztóének különböző változatain keresztül, így a téma sokrétű poétikai megközelítésének lehetünk tanúi. Ebben az értelemben Pál Sándor Attila Düvő-beli költészete kísérleti. Ennek során jut el a szerepversig, amelynek kiemelkedő példája a Szarvasének. Itt a szarvassá változott fiatal beszél hozzánk a halálon túlról. Ez egyszerre játszik a Juhász Ferenc-féle világgal és a magyar mondákból ismert totemállattal. Két egymásra rétegződő hagyományt mozdít meg, miközben felszámolja saját megszólalói pozícióját. A vers azonban ezen ismeretek nélkül is könnyen olvasható. A kötet egy-egy alkotásának ez a sokarcúsága az, amely biztosítja, hogy az adott vers egyaránt rámosolyogjon a szűk családi kört alkotó lírafogyasztókra, akikből éppen a Düvőhöz hasonló vállalkozások miatt lehet egyre több, és ez talán az Időmérték sorozat (amelynek 11. tagja éppen az értékelt könyv) egyik vállalt célja is.
Pál Sándor Attila kísérlete azonban veszélyekkel teli. Éppen a kötetcím és a Magyar Néprajzi Lexikonból származó mottó az, ami túlzottan behatárolja a Düvő mozgásterét. A könyvben szereplő fénykép a szerző dús arcszőrzetével óhatatlanul abba az irányba mozdíthatja el a lírai énnel azonosított figurát, hogy rányomják a „korunk Petőfi Sándora” bélyeget (habár Petőfinek csak bajsza volt). S ha már én is segítek ebben, megosztom abbéli reményemet, hogy Pál Sanyi költészete hasonlóan színes lesz, mint a népiesség jegyében induló költőelődé, de végül fiatalabbik Sándorunk nem esik el a magyar irodalom intrikákkal teli segesvári csataterén.

Vissza a tetejére