A megismerés szűk horizontja (Kerékgyártó istván: A rendszerváltó)

Kerékgyártó István: A rendszerváltó. Bp., Kalligram Kiadó, 2017
 
Kerékgyártó István negyvenhét évesen lépett be a magyar irodalmi életbe. Tőle magától tudható: volt vidéki egyetemi oktató, majd privatizációs tanácsadó és saját céget gründoló üzletember is, sőt még politikai megbízást (elnöki posztot az ORTT-ben) is vállalt egy rövid ideig. Vagyis közel állt a rendszerváltozás politikai húsosfazekához és az abból kanalazókhoz, amíg bele nem unt, meg nem csömörlött ettől is, attól is, és írásra adta a fejét. Bár voltak fanyalgások még az első kötete kapcsán, irodalmi karrierje felfelé ível. Két regényéből sikeres dráma született, volt, amit külföldön is kiadtak.
Legutóbbi könyve, A rendszerváltó már témájával azt ígéri, hogy egy bennfentes tapasztalatai alapján született művet olvashatunk hazánk elmúlt negyedszázadának mélyáramairól, (esetleg titkos) mozgatóiról. Nem csoda, hogy a magyar értelmiség politika iránt (még) valamennyire fogékony része felkapta a fejét a regény témájának hallatán. Különösen azért, mert bár Kerékgyártó mindenütt hangoztatta, hogy fikciót írt, még csak nem is kulcsregényt, vagyis olyasmit, amelyben egy az egyben megfeleltethetők az alakok, esetek a valósággal, de azt ő is hangsúlyozta, hogy a regény a valóság mozzanataiból gyúródott össze. Van, ami szó szerint igaz, van, aki éppen az, akinek gondolnánk.
A mű egyetlen ember élettörténetére, Vidra Milán volt egyetemi oktatóra fókuszál. Az őt körülvevő alakok hősünk sorsának, karakterének „járulékos” elemei. Vidra – mint történetének írója, Kerékgyártó a privatizációba – belekeveredik a rendszerváltozás politikai pártjainak vezető magjába. S amint véletlenül ott találja magát, örömmel ott is marad viszonylagosan sok pénzért és kevés munkáért cserébe, amit háttéremberként, vagyis egyre piszkosabb ügyek intézőjeként végeznie kell. Falaz a pénzügyi disznóságokhoz, a nevét adja törvénysértésekhez, s végül már az illegális politikai magánhadseregek hírszerzője és zsarolásokat, rágalmazásokat vezénylő főtisztje.
Többen megírták, a szerző is nyilatkozta, hogy a késznek gondolt kéziratot alaposan meghúzták. Így aztán a kötet szövegét a párbeszédek uralják, ami könnyen olvashatóvá, már-már forgatókönyv- vagy színműszerűvé teszi a textust. Tényleg afféle minimalista írás A rendszerváltó. Igaz, az elbeszélés kronologikusan töredezett, de szabályosan váltakozó idősíkjai a történetet a rendszerváltás előtti és utáni részekre szabdalják szét, hogy az összkép, Vidra sorsa és karaktere csak a mű végére álljon össze, afféle puzzle-ként.
S ez a karakter több mint csüggesztő. A tétova és gyönge jellemű Kádár-kori ifjúból a nagypolitika újkapitalista magyar világában gátlástalan figura válik. Igaz, körülötte kivétel nélkül mindenki az. Aki pedig egy picit is más, az csak gyávább. Megalkuvás, elvtelenség, hazugságok, erőszak, harácsolás, szexizmus, pitiáner hedonizmus jellemzi, és egyre színvonaltalanabb, talpnyaló ifjútörök gárda alkotja ezt a politikai elitet. Ha az elit szó használható itt egyáltalán.
Így aztán a regény végét olvasva, amelyik már a kötet megjelenéséhez képest a jövőben játszódik, csöppet sem csodálkozunk azon, hogy a terroristák videóiból meg a durvább thrillerekből ismerős módon vágják át az önmagából is kiábrándult, túl sokat tudó és feleslegessé vált egykori elintézőember, vagyis főhősünk torkát a magyar belpolitikai játszma – nem túl fontos – részeként a távoli Laoszban.
„Sok minden úgy történt, ahogy írom, sok minden csak hasonlóan, és sok minden történhetett volna úgy is. A lényeg, hogy a regényről gondolja csak azt az olvasó, hogy: na, valahogy így történhetett, a fene vigye el!”– nyilatkozta egy helyütt az író. S valóban, nem látszik igazán érdekesnek, hogy mi igaz, mi félig az, és mi nem. Hiszen fikciót olvasunk a szerző szándéka szerint. Hát, kitalálhatta volna az egészet az első betűtől az utolsóig! A kérdés az – ha valóban megtörtént, ha csupán kitalált –, hogy közelebb kerülünk-e vele ahhoz a nagybetűs, kritikai elemzésre, önismeretre, önkritikára is sarkalló igazsághoz, amit az irodalom képes nyújtani az olvasónak. Ahhoz, ami fölkavar, érzékien érint meg, nem hagy nyugton. Ami után már nem egészen olyanok leszünk, mint előtte, mert szembesültünk valamivel, amit addig nem tudtunk, éreztünk pontosan.
Ezúttal a politika vegykonyhájába ígér bepillantást olvasójának a mű, méghozzá olyan konyhába, ahol még javában forr a leves. Még azt sem tudjuk, megégetjük-e magunkat (mi is), sőt ahol még arra is gondolhatunk, hogy az egész konyha leég levesestül, szakácsostul, a vendégekkel együtt. Hiszen Kerékgyártónál negyedszázada még csak a konferencián kínált déligyümölcsöt csúsztatták aktatáskáikba a kezdő „rendszerváltó” politikusok, a történet vége felé pedig a mindent uraló, befolyásoló, lenyúló és manipuláló Főmérnök már a saját ellenzékét szervezi és vásárolja meg az újfajta totalitás keretei között.
Az ív a szürke nihilt és repressziót jelentő Kádár-kortól – amely írónk szándéka szerint lelkileg megalapozta a mát – az ázsiai, a keleti sötétségig húzódik. Főhősünket kelet-ázsiai bujkálása során végzik ki a regény végén. Ott, ahol ő maga is párhuzamot vél fölfedezni a hazai viszonyok és a szörnyű Ázsia között.
A szűk horizontot, a csakis ellenszenves megrontók, háttéremberek, politikusok világát, az Ázsiába züllés tényét egyik-másik recenzens azért kárhoztatja, mert úgy érzi, nem elfogadható, hogy nem volt más lehetőségünk, s így Magyarországon tényleg a Vidra Milánok fognak diktálni örökké. Mások éppen ellenkezőleg, a saját reménytelenségük igazolását látják a kötetben, s kárhoztatják a rendszerváltozás és az uniós csatlakozás idején érzett naiv lelkesedésüket. A regény szűk horizontja, azaz a durvuló napi politikai hatalmi játszmák egyik szegmensének leírása sokak szerint tehát azért fontos, mert tiltakozást vagy belenyugvást kiváltó módon bizonyítja, hogy némelyek gyarlóságai miatt vagy közös felelősségből nem lettünk a jobb világ részévé. S így ki tudja, mi vár ránk.
Pedig A rendszerváltó irodalmi univerzuma elsősorban a saját ki nem mondott ígéretéhez képest kelthet hiányérzetet az olvasókban. Abban, hogy tényleg azt mondhassuk, valahogyan így történt, a fene vigye el. Hiszen országunk állapota a (nyugati és keleti) világot meghatározó gazdasági, társadalmi, ökológiai változások, válságok végzetes kezdőlökése hatására fordult úgy, ahogy. A fásultság, értetlenség és szorongás világméretű térnyerését éppen a nagy és bonyolult, bennünket – például a politikai elit bűneinek formájában – érintő világrengések okozzák. Azok, amelyek mára már a politikailag passzívnak tetsző – s a honi értelmiség jó része szemében a sorsát kiérdemlő vagy csak láthatatlanná vált – vesztes többség számára egyértelművé tették a mindig csak kevesek számára jobb világ, a „kulturált nyugat” nálunk máig hangoztatott hazug illúzióját. A fapados gépeken kókadozó vendégmunkás rabszolgák nem sóhajtoznak az uniós csatlakozás emlékét idézve. Igaz, bűnös komédiaként tárul eléjük a rendszerváltozás előtti korszak hamissága is.
Kötetünkben róluk még csak említés sincs, az egyetlen hajléktalan drogossá lett távoli rokon pillanatnyi feltűnését leszámítva. De a nyomorúság, küszködés, lecsúszás, megaláztatás és kijátszottság érzésének milliónyi árnyalata – előzményei és a mai társadalomra gyakorolt hatása –, vagyis életünk valósága sokkal, de sokkal kuszáltabb és torokszorítóbb, mint a társadalmi periféria legszélének tényleg tűrhetetlen, szagos-rongyos mindennapi látványa. Velük, a nem elittel nyilván csak úgy megtörtént, aminek meg kellett.
A valóság mai dimenzióinak tornyosuló árnyékában Kerékgyártó világa a háborgó óceán hullámainak taraján szétfröccsenő vízpermetet idézi meg pusztító vízözönként. Lehet, hogy tényleg minden vízcsöpp pontosan olyan nála, mint a valóságban, de ez mégsem a vízözön maga. De még csak nem is annak égi mása. Valahogy így látszik, a fene vigye el!

Vissza a tetejére