Nem emel föl (Háy János: Az öregtó felé)

Háy János: Az öregtó felé. Európa Könyvkiadó, Bp., 2017  

„Így megy az ember, / halad, hogy viszi / a vonat a hányását, / a felfordult gyomrot, / a rossz szagot, amibe / belelóg az orra” – olvassuk Háy János legújabb kötetének Hányt című versében (182.). Háy remekül ért ahhoz, hogy egyszerű, hétköznapi esetekből teremtsen összetett költői helyzeteket, amelyek a jobbára alulstilizált, sallangmentes megszólalásmódban is önmagukon túlmutatóvá, jelképessé válnak. (Egy másik vers ekképp szól valaki szájszagáról: „Nem tartotta szimbolikusnak, hogy ilyen, / mondjuk a sír leheletének, / csak tényszerűnek, de ez a tényszerűség / mégis önkéntelen szimbolikussá vált” – 85.) Egy embernek hányingere van a vonaton, és nem is képes azt visszafojtani – erre az alapszituációba íródnak rá az idegenség és az öregedés jelenségei (léthelyzetei, hagyományozódó elbeszélései), a vonatút-életút párhuzama nyomán. Ebben a keretben valamiképpen minden többletjelentésekkel bír, de Háy trükkje és nagyszerűsége épp az, hogy ez az allegorikusság nem válik nyomasztóvá, nem nehézkedik túlzottan rá a történetre és a versszövetre, hanem inkább azt mutatja meg, hogy a küzdés, az elmúlás, az állandó rosszullét tulajdonképpen mindig is a mindennapok szerves része. Nincs olyan cselekedetünk, amely megfelelő fénytörésben és látószögből ne lenne kicsinyítő tükre az egész életnek.
            Háy János kötetét keresztül-kasul átjárják bizonyos motívumok, a rész-egész viszony például ezek egyike. Az Egészben maradni című vers elegáns módon képes megmutatni az időben és az emlékezésben rejlő részlegesség és egészlegesség sajátos összefonódását, azt, hogy miképpen következtetünk (grandiózus tévedéssel) a nagyobb struktúrára az apróságokból („észre se veszi, hogy / egy töredékre mondja: / íme, az egész” – 30.), s hogyan válik az időben haladva egyre inkább minden valami korábban teljességként értett és érzett dolog nyomává, részletévé, töredékes utódjává: „Igen, mondod, ez itt / a régi énem, megkopva, / összetörve. […] Csak árnyéka vagy / egy valahai fának, / de legalább itt vagy, / megkopott része a / valahai mának” (30–31.). Az „archeológus, a múlt kutatója” az emlékező ember allegóriája is a szövegben: „Neki kultúra, de neked / csak egy darabka cserép.” A megtalált-bemutatott cserépdarab, a múltbéli éndarabok analógiájára, mást jelent annak, aki a régmúlt állapot és közeg felől értelmezi, valamint annak, aki enélkül, jelenkori állapotában és értékén veszi pusztán. Ha úgy tetszik, előbbi esetben valami nagyobb, valaha egységes dolog ráutaló, azt még mindig hordozó részeként, míg utóbb az egészlegességből már megmutatni semmit sem képes, önmagában nehezen értelmezhető töredékként. Nem különösebben fölemelő, ám annál érzékletesebb és elgondolkodtatóbb diagnózisa  ez az öregségnek. „Hiába ereszti / ki az idő a féket, / hiába vagy már csak / önmagad emléke, / te loholsz a részeid után, / s fáradtan zuhansz a székre, / amikor a szívedet végre / beérted.” (32.) Ezt a motívumsort kerekíti le valamiképpen a szimbolikus című Este: „semmi nem lesz / úgy, ahogy rég, / aztán, hogy / semmi nem lesz. / Se rész, se egész.” (183.)
            Háy abban nagyon jó, hogy versei annak ellenére pontosak és jól érthetők, hogy a bennük megmutatkozó helyzetek nagyon is szövevényesek, de ezt a hatást nem huszárvágásszerű leegyszerűsítésekkel vagy túláltalánosító bölcsességeknek a komplikált viszonyokra való  ráerőltetésével éri el, hanem egyfelől (hogy egy egyszerű eljárást említsek) a szavak jó érzékű megválasztásával (a hétköznapi, mégis távlatos és réteges kifejezésekkel, mint az előző idézetben a törés vagy az árnyék), másfelől jól követhető, logikus retorikai felépítéssel, amelynek részei az ismétlések, a szavak, motívumok visszatérései, immár új beágyazásban. Amire hivatkozom most, az korántsem valamilyen nóvum, hanem a szövegművészet történetének alapvető eljárásaihoz tartozik – egyszerűen azt állítom, hogy a mesterségbeli tudás és műveltség, a retorikai alázatosság és tudatosság képes hatásos és erős műveket nagyobb bűvészmutatványok nélkül létrehozni. Ne felejtsük persze el, hogy mindehhez társul Háynak az évtizedek során kikísérletezett versnyelve, amely a korai kötetek erőteljesebb neoavantgárd gesztusaitól, leépítő játékaitól az 1998-as kötetekben (Valami nehezék; Istenek) detektálható változást követően érkezett el mai beszédmódjához és formakultúrájához. (A Háy-versnyelv alakulásához lásd Bedecs László nagyszabású kritikáját a Meleg kilincs című antológiakötetről: Csak teremt és teremt, in: B. L.: Nyelvek a végtelenhez, Napkút, 2009, 64–65.) A játékosságot visszametsző, a jelentésalakulás megkettőzésében érdekelt szikár irónia alakzatait hasznosító, az önkicsinyítés gesztusaival élő, időnként a naivitás illúzióját keltő (s így a gyereknyelvvel is kapcsolatba hozható), szándékoltan tétova versbeszéd egyre inkább feltöltődött a hangzósság és ritmikusság eszközeivel és hatáselemeivel. (A zeneiséggel kapcsolatban lásd Kulcsár-Szabó Zoltánnak jelen kötetről írott kritikáját: Amit az én hátrahagy, Szépirodalmi Figyelő, 2017. 4. 89–90.) Az figyelhető meg tehát, hogy Háy János költői életműve nem látványos gesztusokra és nagyot dobbantásokra épít, ellenben következetesen, sorról sorra építkezik, s úgy vélem, hogy az értékesebb elemeket menti tovább az újabb költeményekbe. Ráadásul olyan költészetről van szó, amely nem rokontalan ugyan a kortárs irodalomban (szokták például akár a kései Oravecz Imréhez, akár a korai Parti Nagy Lajoshoz kötni,  az egyszerre alulstilizált és reflektált szövegműködés, a közbeékeléssel telt, meg-megbotló beszéd pedig Kukorelly Endre művészetét is emlékezetünkbe idézheti), ám mégis jól felismerhető versnyelvvel és nagyfokú egyediséggel bír, különösen prózai-lírai-vizuális elemek ötvözésére épülő szerzői projektum (szerves) részeként szemlélve.
            Az is látható ugyanakkor, hogy az alaptémák tekintetében túlzottan nagy elmozdulás nincsen. Bedecs említett írásában a szerelem, család, halál hármast jelöli meg, Menyhért Anna kortárs költészeti összefoglalója pedig a szerelem, bánat, félelem, szorongás sort állítja föl (Egy olvasó alibije, Kijárat, 2002, 156–157.). Azt kell mondjam, hogy Az öregtó felé című könyv esetében ugyanezeket lehetne megnevezni: az életmű nagy tapasztalatkörei folytatódnak, annyi módosulással, hogy „szerelem” helyett talán indokoltabb kiterjedtebben párkapcsolatokról, férfi-nő viszonyról (ezen belül több ízben konkrétan a házasságról) beszélni. A beteg című rövid, kiváló költemény ismétléses szembeállítása két ülőhelynyi területen képes nagyon pontosan megmutatni irtózatos távlatkülönbségeket két (nem általánosan nőként és férfiként, hanem két, viszonyában körvonalazatlan, de egyediségében mérhető személyként értett) ember között: „A beteg férfi / rácsodálkozik a világra, / hegy, fa, ház. / Meddig látom még, / motyog, de inkább / a szeme kérdi. / A nő megvonja a vállát, / neki se hegy, se fa, se ház, / hiába dörömböl / a szemén a világ, / csak egy betegséget lát.” (176.)
            A kötet egyik leggyakrabban előforduló szava biztosan az „élet”, s valljuk meg, nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy egy eróziónak ennyire kitett, a nagyszabású, általános jelentése miatt könnyen tétjét veszítő kifejezést tegyen valaki egyik központi motívumnak (mert tulajdonképpen motívummá válik a könyvben). Valószínűleg a Háy-féle nonsalansz és álkönnyedség is kell hozzá, hogy ne nagy igazságokat a szemünkbe vágó, bölcselkedő, a konkrétumok szintjén semmitmondó líra jöjjön létre. S ezért lényeges az, amiről korábban szóltam: Háy az élet, az idő, az öregedés jelenségeit (és a kapcsolódó kifejezéseket) rendre tényleges szituációkból bontja ki, azokhoz ragacsolja hozzá, azokra rétegzi rá. Nagyon egyedi, hogy az életre referáló sorait nem tudjuk nem ironikusan, s mégis téttel bíróan olvasni, nem tudjuk nem komolyan venni. S e ponton érdemes lesz az elkövetkezőkben egy kisebb idézetsort közreadnom annak érzékeltetésére, hogy egyfelől valóban mennyire gyakori az „élet” emlegetése, jellemzése, értelmezése, továbbá hogy miképpen kerül bele mindez egy nagyobb narratívába az öregedő, üregesedő, kérgesedő, az elhasznált testben létező ember furcsán nosztalgikus, lemondó-elengedő, rezignált-elkeseredő szólamának részeként. (A bús férfi panaszainak kortárs kiadása, bár e férfi olykor valójában nő.)
            „Jó volna azt mondani, / hogy öröm itt lenni, / de az érzés megfakult benned, / s már nincs erőd tenni, / csak nézed, ahogy folyik a játszma / és nem változik semmi. / Azt hitted, különös lesz, hogy élet, / legalább azért, mert épp te éled.” (15–16.) Hogy mennyire homogén hatású tud lenni a Háy-líra, annak illusztrálására álljon itt egy másik versből származó, az előzőhöz nagyban hasonló szakasz: „Semmi nem függeszti fel / hogy elmúltak az évek, / és nem volt az egész / csak egy rohadt kis élet, / ami attól volt más, / hogy épp a tiéd lett.” (19.) A „mert épp te éled” és a „hogy épp a tiéd lett” hangsúlyozása is rámutat a kötet egy másik fontos kérdésére, mégpedig az „én” problémájára: a Háy-versek tulajdonképpen a „ki és miért (mi végre) vagyok én?” kérdését teszik újra és újra föl. Meglátásom szerint nála nem az én (líra) kifejezhetőségéről van elsősorban szó, a probléma inkább egzisztenciális (s részint lételméleti) síkon értelmezhető, jóllehet a különbség nem lényegi, mint inkább formális, amennyiben például az én létesülését körbejáró Mint. minden. alkalom című Borbély Szilárd-kötet is alapvetően egzisztenciális érdeklődésű is, s persze Háy esetében is hangsúlyos a nyelvi reflektáltság. (Kulcsár-Szabó Zoltán is utal ugyanakkor arra említett írásában, hogy az „önmeghatározás krízisei” a – kötetszinten egyébként nem egységesíthető – ént „nem hagyják meg grammatikai vagy fogalmi absztraktságában” [i. m., 88.]. Az „én” széttartó voltára Domján Edit kritikája is utal: Egy „vezérfonál, ami kivezet az életből”, KULTer.hu, 2017. nov. 17.) De lássunk még néhány további élet-vonatkozást: „csak meguntad, ahogy éltél, / s nincs erőd csinálni / valami mást, […] a te életed holtág” (20.); „Kese    rű lettél, mert / azt hitted, neked / más lesz az, hogy élet” (26.); „mondhatni, békésen / kopik ki belőlem az élet” (87.); „Égeti a nap, / vörösödik a bőre, / foszlik le róla / az élet” (125.); „Az élet egy bomlási folyamat, / gondolta, / mert már bomlott” (149.). E legutóbbi idézet – Bomlás címmel – maga a teljes vers; a könyv második felében egyre több rövidebb, az aforisztikussággal játszó, keményen leejtett művel találkozhatunk – a kötet egyébként némiképp monoton hangoltságába ez a zaklatottság visz kétségkívüli dinamikát: az „öregtó” felé haladva feszültebbé, töredékesebbé, pattanóvá válik a nyelv, s a rövid darabok érthetők az egyébként nagyon is folyós és a maga aluldíszített módján áradó Háy-beszéd dadogásaként.
            Lássuk magunk előtt még egyszer az írásom elején emlegetett, hányással küszködő, (élet)vonaton utazó embert. A vers kérdése az lesz, hogy a kiadott és lehúzott „sárga lé”-nek, az ember belsejéből, önmaga mélyéről kiadott mérgének, abjekt-tárgyának mi lesz a sorsa: „Majd lehúzom, / gondolta, s hogy hová / megy a lé, ráömlik / egy idegen országra, / vagy egy tartályba, / és itt marad vele / a vonatban egészen / hazáig” (182.). A korábban a magunkban, a testünkben hordott, majd idegenné váló anyag vagy eltűnik az életünkből, s valóban egy másik idegenség részévé válik, vagy ott marad az életünkben, egy másik tartályban, visszük magunkkal, nem szabadulunk meg a méregtől, ott van valahol egészen a halálig. Az érzékletes, egyszerre profán és poétikus vers feszültségét ez az eldöntetlenség adja – nem tudjuk, mit kell hordoznunk magunkkal, s mi az, amiről csak azt hittük, hogy megszabadulhatunk tőle. A vonaton hányás élettani helyzete végtelenül ironikus költeményt eredményez, s bravúrosnak gondolom azt, hogy valóban szinte észrevétlenül, erőlködés nélkül telítődik föl olyan mellékjelentésekkel, amelyek úgy emelik túl önmagán a szöveget, hogy nem emelik föl azt a sárból. Háy János lírájának egyik trükkje ez, s kevesen tudják utána csinálni.

Vissza a tetejére