"Szavakon múlunk" (Turczi István: Üresség)

Turczi István: Üresség. Scolar Kiadó, Bp., 2017
 
Turczi István, a költő, író, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező idén ősszel ünnepli hatvanadik születésnapját. Tíz évvel ezelőtt napvilágot látott Áthalások című kötetében ötven, a pályáját, költészetét meghatározó költő előtt tisztelgett. Idén tavasszal megjelent ÜrességElégia a másnapért, hajnaltól hajnalig, négy tételben című könyve azonban egyetlen, sokrétegű, szerteágazó és komor, szabálytalan sorokba rendezett, ezerszáz soros szabadvers, s csupán egyetlen pályatárs emlékének szól.
A hátsó borítón olvasható fülszöveg – kétségtelenül a szerzői szándékot jelezve – burkoltan szólítja fel az olvasót, hogy a kötetet Borbély Szilárd huszonnégy évvel ezelőtt megjelent, Hosszú nap el című – Nádas Péter szavaival élve – „korszakos költemény”-ével együtt, az arra adott válaszként olvassa. A fülszöveg azt a körülményt is megemlíti, hogy a kezünkben tartott mű első részletét még a 2014 februárjában elhunyt költőbarát is olvashatta.
Összefonódó irodalmi párdarabokról van tehát szó, s vélhetően nehéz is lesz őket a jövőben egymástól elválasztani. A könyv olvasása közben többször kapunk emlékeztetőt az egymásra olvasás szerzői szándékára vonatkozóan. Elsőként az alcímben, mely a másnapért írott elégiaként határozza meg a könyv tartalmát, műfaját és hangvételét, majd a dedikációban, mely Borbély Szilárd emlékének ajánlja a művet. A Papp Rita által tervezett kötet figyelemfelkeltő és megragadó eleme a halvány krémszínű borítólap jobb oldalán elhelyezett, a címlapot függőleges irányban átszelő négy párhuzamos, egymástól azonos távolságra fekvő fekete vonal, melyeken aposztrófok és idézőjelek sorjáznak. Ez a grafikai megoldás nyilvánvalóan zenei asszociációkat ébreszt a legtöbbünkben, akár hiányos kottaként, akár egy vonós hangszer húrjaiként értelmezzük ezeket a vonalakat. Az aposztrófok és az idézőjelek pedig a mű nyitottságára és szövegközi létére engednek következtetni. A kötet élén mottóként egy Rilke-idézet mellett a fentebb említett Borbély-mű egy sora áll („Ki voltam én Hogy többé nem vagyok”), s a szövegben számos alkalommal Borbély szavait és motívumait véljük felismerni. Mindezek mellett az Üresség nyomdatechnikai kivitelezése is az 1993-as Hosszú nap elt idézi – a betűtípustól kezdve a betűméreten át, a balra zárt sorokon keresztül az oldalszámokat a szövegtől elválasztó vízszintes vonalig minden elem. Néhány oldalon szinte megtévesztő a két kötet közötti formai hasonlóság.
Ezzel szemben a versszövegek építkezését, dikcióját tekintve markánsan különbözik egymástól a két munka. A Hosszú nap el precízen kivitelezett, rímek nélküli ötös és hatodfeles jambusi sorok váltakozásából épül, s ez a versmérték, a blank verse (drámai jambus), Shakespeare drámáinak metruma. Olvasás közben szinte andalító lehetne a jambusok lüktetése, de a sorokon belül többször újrakezdődő mondatok, a hiányos írásjelek, az ismétlések kissé akadozóvá, bizonytalanná teszik az intonációt, vagy amint Jász Attila írja, a minimalista zene ismétléstechnikáját idézik. Turczinál a versmérték nem ilyen kifejezett – a szabadversben itt-ott érezhetők az időmértékes vagy ütemhangsúlyos verselés nyomai, de szinte soha nem formaadó módon. Néhol távolságtartással, a magyar helyesírásnak ellentmondó írásmóddal kerüli el a szabályosnak még a lehetőségét is: „Gúnyoros jambusokat morzsol el a száj” (60.). Az Üresség első tételében még különösen érezhető a Borbély-szövegből ismert ismétlő, szavakat szétszabdaló, a hangalakot előtérbe helyező, s ezáltal gyakran új jelentéseket generáló technika hatása, pl. „A hajnal A hajnal A haj / nal, ahogy az ég palatáblájára / lehelem és kitartom a szót, / már szájmeleg / Az én hajnalom” (15.). A második tételtől azonban felerősödik, s a harmadik tételben kiteljesedik az a csapongó, történeteket mesélő narráció, mely már-már prózai vonásokat ad a költeménynek. A negyedik tétel elején meglepő fordulatot vesz a költemény: a szabadvers gomolygása közepette előtűnik egy öt versszakos, versszakonként négy négyes jambusi sorból, párrímekkel épülő klasszikus lírai alkotás, vers a versben, melynek a címe ismétli a kötet címét (Üresség). Mondhatnánk, címadó költemény, ha egy hagyományos verseskötetről beszélnénk.
A könyv négy részből, tételből áll, s mind a négy tétel élén egy-egy „címlap”, melyek a borító grafikáját, elrendezését ismétlik, bizonyos módosításokkal. Az első tétel „címlapján” az első vonal fekete, a többi világosabb szürke, a második rész élén az első két vonal fekete, a maradék kettő szürke, és így tovább. Ez a megoldás azt mutatja, amit a szövegmű egésze is teljes mértékben alátámaszt: átgondolt, geometriai pontosságú, és a részleteket is a helyükre illesztő, hosszasan munkált kötetkompozícióval van dolgunk. Az egyes tételek címei olasz nyelvű zenei szakkifejezések, melyeket értelmezhetünk a szöveg kvázi tempójelzéseiként, vagy a befogadásra vonatkozó javaslatokként is: a prima vista (első pillantásra, lapról játszani) a hajnal tétele, a sostenuto (kitartva, visszatartva) a reggelé és a délelőtté, a capriccioso (szeszélyesen, csapongva) a délutáné, a con moto (nyugtalanul) az éjszakáé és az új nap hajnaláé. A kötet számos verbális és grafikai eleme azt hangsúlyozza tehát, hogy a Turczi-életmű lírai főműveként aposztrofált elégia lényegi vonása a zeneisége, azaz a hangzása. A versopusz pretextusként mozgatja, idézi a magyar és a világirodalom emblematikus elégiáit: az ógörög gyászdalokat, Rilke Duinói elégiáit, Vas István Cambridge-i elégiáját, Tóth Árpád Elégia egy rekettyebokorhoz című versét és József Attila Elégiáját, hogy csak a leginkább nyilvánvalókat említsük. Hiszen a szövegben a számtalan, s több művészeti ágat érintő utalás, rájátszás, reminiszcencia mellett szó szerinti irodalmi idézetek, köztük Paul Celan német nyelvű vendégszövegei is megtalálhatók (kurzív jelöléssel kiemelve), s a kötet végén egy filológiai gondosságot sugalló katalógus, mely a könyvben szereplő idézetek alkotóit veszi számba. Az Üresség tehát olyan műalkotás, mely önmagát egyszerre határozza meg szövegként és zeneként, sőt, olvasása közben az a benyomásunk támadhat, hogy legalább annyira festmény is, mint amennyire szimfónia. Központi szerep jut ugyanis a színeknek, formáknak, a hajnaltól hajnalig tartó nap változó fényeinek, s a vers témává emel, szóvá tesz több képzőművészeti, sőt építészeti alkotást is. Az Üresség úgy áll be a magyar költészet hajnalverseinek sorába, s írja tovább azok motívumait, beszédhelyzeteit, sőt költői eszközeit (gondoljunk csak például Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Radnóti vagy Petri verseire), hogy mindeközben új tartalmakkal, új színekkel és megoldásokkal gazdagítja ezt a hagyományosan a lét és alkotás határhelyzeteit tematizáló tradíciót.
Zsille Gábor Kitölteni az űrt című kritikájában trouvaille-nak, leleménynek nevezi azt a tényt, hogy Turczi az ürességet teszi meg e könyv-vers témájának. És valóban, a vers fő témája első pillantásra az üresség – az idő és tér, az ember, az ember világának üressége. De talán éppen ennyire szól a szavak hiábavalóságáról, hiányról, némaságról, várakozásról, s arról, hogy mindennek ellenére az új nappal észrevétlenül és megállíthatatlanul indul a reggeli rutin, hogy sípol a „teafőző a gázrezsón”, hogy „surrog a fény szövőszéke”, hogy az udvaron álló fenyő „szavalja / megállás nélkül hőskölteményeit”.
Turczi több alkalommal is elmondta a könyv kapcsán, hogy rendkívül nagy gyötrődés volt számára a mű befejezése, mégsem szánja gyászkönyvnek. Nem tagadható el azonban, hogy bizonyos mértékig mégiscsak komoly gyászmunka eredménye a kötet („Hosszú lesz, tudom, amíg lépésenként / visszakerül a helyére minden bennem” – 23.), de nem vigasztalhatatlanságból, hanem valamiféle ,,mégiscsak” érzésből („maradt még bőven álmodnivaló” – 38.) keletkezett alkotás. Hiszen a mű kicsengése olyan bizakodó, várakozással teli csendes katarzis, mely visszamenőleg is felerősíti a versnek ezt a szólamát: „Reggel van Más nap / Szél csapkodja a lengőajtót a verandán / Valahol egy biciklicsengő / Madárfütty Rádió / Kotyog a kávé / Ez az én reggelem / Egyszerre nyílik ég és konzerv / A mozdulat fénnyé élezi a kontúrokat / Aki szeretni készül / keressen tágasabb csöndet a hallgatásnál / Aki szeretni készül, / hallgasson boldog zenét” (68.). Költészet ez a javából. Sűrítmény, s mint ilyen, cseppenként fogyasztandó.

Vissza a tetejére