Himnusz
Egy véráztatta templomról álmodom.
Melyikünk mocskolta össze? Talán én,
aki mindössze álmodom, vagy talán te,
aki immár háromszázezer éve képtelen
vagy kimondani, hogy szeretsz engem?
Ki vagy te? És még egyszer kérdem:
ki vagy te, hogy legnagyobb uralmad
akkor van felettem, ha gyáva és gyarló
és gyenge vagyok, de tenmagad felett
már fenséges hatalmad teljében sem?
Tegnap még tisztán emlékeztem,
ahogy a koponyámat meglékelted,
ahogy a csonkolást rajtam elvégezted,
amióta az agyamon trónolsz önfeledten.
Tegnap még azt hittem, tönkrementem.
Egy véráztatta templomról álmodom,
és ez a templom az én fejem. Dicsőség
hát az én fejemnek, amióta benne élsz,
amióta itt élősködsz, amióta pusztítod.
Tiéd vagyok a pusztulásban, te idióta.
Ideje ezért, hogy könyörülj rajtam.
Módodban áll, hiszen én kérem tőled,
akinek a torka már csak iszapot öklend,
akinek a szíve alá penészgombák nőttek,
akinek a jobb kezében tombol a libidója.
És módodban áll, hiszen tőled kérem,
kívüled pedig nincsen más. Ugyancsak
nincsen egy hozzád csak hasonló, hogy
felettem lehetne tulajdonjoga, hogy erőt
vehetne esendő velőmön, akár a méreg.
És nem is lesz soha. Füleimből kivájtad
a karcsú szörnyek szirénáját, kivégezted
dédelgetett démonaim, eleven voltukban
koncoltad fel őket, ott bomlanak most,
ott bűzölögnek tudatom lezárt partjain.
Nem kérkedtél tetteiddel. Azzal sem,
hogy magadévá pecsételtél, azzal sem,
hogy mámoros kedvedben megaláztál,
mikor én már elvakultam a szégyenben,
mikor én már epét nyeltem, azzal sem.
Egy véráztatta templomról álmodom,
a templomban oltár, az oltáron lepedő.
Mi fekszünk rajta, és fogytán a levegő.
Holtában leplezem némelyik bánatom.
Hegek könnyeznek harmatos hátadon.
Lehetnél az oltalmam, a menedékem.
Vagy lehetnél az enyészetig ágyasom,
hogy holnapra már ismerjelek egészen.
Kegyelmed se legyen kisebb a keresztnél:
szeress csak úgy, ahogy mást szeretnél!
Fedjed fel előttem balzsamos bájaid!
Mutasd be ínyemnek szaglatos szájaid!
Pillantásod látom: kerülget még a kétely.
Pupilládba nézek: tizenegyezer méter.
Én legyek, akit ma ágyba hív hajlamod!
Ha nevem szerint szólítasz engem,
a tarkómig reccsen a szédítő rettenet,
s a halántékomat gleccserek szántják
egy láthatatlan jégkorszakban. Ha rád
gondolok, állandóan légszomjam van.
Tedd be a lábad a számba! Éreznem
kell lenyűgöző lábujjaid, hogy fogaim
közt fürdenek. Éreznem kell az alázatos
ízeket, az odaadó zamatokat lábtájékon.
Légy, ami lennél: mennyei táplálékom.
Ülj rá az arcomra! Szirmot bonts rajtam,
édesded nektárral kényeztesd az ajkam!
Hónaljadba nyalnék, óhajtsad a nyelvem,
engedd a testedet hajnalig vedelnem,
cserébe méltatlan életem levedlem.
Csontjaimra vetkőzöm most is előtted.
Kóstold meg őket: feketék és szárazak
és kékek. Ez már a vég, ez már az ítélet.
Néma tüdőm a bűneid, bordáim a börtön.
Közelebb vagy hozzám, mint a bőröm.
Nem kérnélek, ha vágyaink ráérnének,
de már késő. Nincs idő a hozsannára,
fölhabzott a lovak szája, s mögöttünk
mind üvölt a sok üres gyomrú dögevő.
Pofájukból kénszag és tűz gomolyog.
Kilencezer méteres lángok, vérsárgák
és végtelen nagyok. Eljött hát az utolsó
perced, hogy könyörülj. Nézz most rám,
amint magadra néznél, mert enyém az
arcod: féktelen vagyok és gyönyörű.
Vissza a tetejére