Eső - irodalmi lap impresszum

Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek

regényrészlet
 
A nevekről még annyit, hogy eredetileg nem is Zsombor lettem volna. Anyámból már akkor is ömlöttek a vadabbnál vadabb ötletek, nem volt egyszerű lebeszélni a Mátéról se, nemhogy a Hubáról, apám így meséli, anyám meg pont fordítva, én akartalak Zsombornak nyilván, apád meg jött a Mátéval meg a Töhötömmel, micsoda idétlen nevek, de komolyan. Ha az életük múlna rajta, akkor sem ismernék be, hogy esetleg a másiknak lehet igaza, ez van, amikor két boomer beoffolja egymást, az öcsém így szokta összefoglalni őket, és a közös karácsonyi vitákból rendre kivonja magát, nem hajlandó beleszólni az itthoni konfliktusokba, dániai híreket olvas, amíg mi lejátsszuk a meccseinket, vagy a koppenhágai lakótársával csetel, és legfeljebb a végén súgja oda nekem, hogy szerinte ezek ketten még mindig crusholják egymást egy kicsit, azért kell nekik átkölteni utólag a saját emlékeiket. És tényleg így van ez nálunk, nincsenek közös történetek a családban, a gyerekkorom több tucat párhuzamos narratívából áll, ezek között az igazságot nem is érdemes keresni, mert abból is csak újabb viták és újabb verziók lesznek. Hiába látom magam előtt tisztán, ahogy hóembert építünk apámmal az olajfák alatt, anyám szerint ilyen emlékem nekem nem lehet Szicíliából, mert Rómától délre évszázadok óta nem esik hó, apám meg nyilván csak az uszodára emlékszik azokból az évekből is, de azért reflexből mellém áll, hogy kontrázhasson kicsit, igen-igen, szerintem az a kétezeregyes tél lehetett, fügéből volt a gombja, és úszógumit tettünk a fejére kalapnak, hát nem hiszem el, hogy nincsen erről valami fotó valahol, elkavarta ezt is anyátok. Egy délután felhívom, hogy meséljen nekem a házasságukról, na, megint valami novellához kellek, mi, kérdez vissza azonnal, akkor most már elég lesz lassan ebből, írjál inkább a saját szakításodról, azzal foglalkozzál, vagy használd a fantáziádat szépen, mintha író lennél, és találj ki valamit magadtól, ne csak belőlünk csináljál balfaszt mindig. Anyámmal egyszerűbb a dolgom, ő akkor is a múltról beszél, ha nem kérdezem, és van is érzéke a történetmeséléshez, ott a génjeiben a háromfelvonásos narratív szerkezet, még az okkult igazságokat is úgy tűzdeli bele a sztorijaiba, hogy kis híján engem is megtérít, hosszasan magyarázza, milyen hatással van a személyiségemre az ő Vénusz–Szaturnusz-kvadrátja, vagy csuklóból kiráz egy-egy örök érvényű bölcsességet, egy életen át tanulunk meghalni, Zsomborka, na, hát ezen apátok csak nevetgélt mindig, de majd meglátjuk, ki fog nevetni, amikor ott áll az anyagtalan semmiben, és azt se tudja, melyik szféra mi fán terem. Öncenzúra nélkül mesél nekem a szexuális életükről meg a tányértörésig fajuló ordítozásokról, nála még az se tabu, hogy hol, mikor és milyen gyakran csalta apámat azzal a langaléta, szemüveges bankigazgatóval, aki tíz év házasság után kigyógyította őt a magányból. Apámból ezeket a történeteket harapófogóval se lehetne kihúzni, ő már tudja, hogy amit elmond nekem, annak a letisztázott verzióját egyszer olvasni fogja valamilyen folyóiratban. Anyáddal kihűlt egy kicsit a sztori, aztán tudod, hogy megy ez, a hűtlenség csak addig zavarja az embert, amíg van kiért hűségesnek lenni, az ő szájából így hangzik a közös életünk vége, nem mond ő erről az egészről semmi többet, mert nincs mit mondani, és ha lenne is, az nem rám tartozna. Hallgatom az elégedett szuszogását a telefonban, amivel pontot szokott tenni az ilyen egymondatos összefoglalók végére, azt hiszi, ebből még egy tárcanovellát se lehet kihozni, kisregényt meg pláne. Egyébként igaza van, tényleg nem túl különleges a családom, átlagos, felső középosztálybeli emberek vagyunk, Birók, Kovácsok, Magyarok és Vargák, semmi jól hangzó szlávos név, ami leugrana a boltban a könyvespolcról, sehol egy ötvenhatos szabadságharcos vagy egy Don-kanyarban megfagyott hősi halott, akinek a vállára fel lehetne húzni a következő Sorstalanságot. De én mégis egyfolytában róluk beszélek, az ágy alá is benézek otthon egy jó történetért, mindenféle ösztöndíjakon piócáskodom valami rendes munka elvégzése helyett, és gyűjtögetem az anyagot a nagyapám temetésén, meg akkor is, amikor még el-eltotyog a járókerettel, és rá kell szólnom, hogy ne pisiljen a sarokba, szedegetem a szart utána a földről, gumikesztyűben fogalmazom a mondatot, szenvedni se tudok csak úgy önmagamért, minden fájdalmat elteszek későbbre, jó lesz az még valamikor valahova, egy írónak kell a tartalék.
 
Apám eltűnik. Sakálrészegen énekli zárás után a székely himnuszt egy cataniai diszkóban, vagy nem is, két hányás között tömi a szájába a spigolás szendvicset a tengerparton a Robertóval, esetleg kihajózott az öbölbe egy hajnali szabadtüdős merülésre, de még az is lehet, hogy abba a töltött szájú digó kurvába mártogatja a faszát. Ezerféleképpen lehetne ezt mesélni, rengeteg verzió létezik arról, hogy apám hogyan szívódik fel, kivel csavarog, épp hová kellett benéznie a városban, és kibe akadt bele egy sörre csak azért, hogy elfelejthessen hazajönni, sokszor napokig gyártjuk a történeteket, hogy hol lehet, ha pedig itthon van, folyamatosan attól rettegünk, mikor fog megint elveszni. Állítólag a születésemet is így késte le, futni ment aznap délután, hiába könyörgött neki anyám, hogy hagyja ki most az egyszer a kötelező tízest, de nekem ez munka, Évike, mondta, tőlem ezt a klubnál elvárják, és már kocogott is le a lépcsőn, végül taxi vitt be minket a kórházba, amikor elfolyt a magzatvíz, miközben apám a kilométereket falta, és már meg is mosdattak a nővérek, mire beállított tréninggatyában, futócipőben, lihegve, nincsen valakinél véletlenül egy pohár víz? Nem tudom, mennyi az igazság ezekben a sztorikban, a gyerekkoromból nekem nem maradt meg semmi, háromalbumnyi alulexponált fényképet meg egy-két karácsonyi videófelvételt leszámítva, anyám írja vissza később azokat az olaszországi éveket a fejembe, és ő aztán tényleg elfogult mesélő, a megbízhatatlan narrátor mintapéldája. Mindig ugyanott kezdődnek a történetei, hogy odáig meg vissza van apámért, és ugyanúgy végződnek, hogy rángatja a testét a pánikroham a tengerre néző erkélyen, mert a négy hónapos gyerek nem hajlandó bekapni a mellét, csak sivít, mintha nyúznák a bőrét, ő pedig egy árva szót sem beszél olaszul, és nem ismer senkit ebben a cigány országban, az az egy, akit meg ismer, aki miatt egyáltalán idejött, az nincs sehol. Volt egy kis vér a tejében, állítólag ezért nem ettem belőle, le kellett fejni kézzel, és megvárni, hogy elmúljon a gyulladás, de anyám ezt akkor még nem tudja, órákkal később éri csak el a mamát telefonon, addigra már a sírást is abbahagytam, szinte meg se moccanok, kész csoda, hogy megúsztuk ezt is, így zárul a történet, résen volt a védőangyalod. Apám két nappal később állít be, ki van szakadva a pólója, a haja meg olyan zsíros, mint a szalonna, de ott a kezében egy szál fonnyadt rózsa, a Francescóéknál szedtem, mondja szelíden, decemberben ennél szebbet nem találsz sehol. Anyám az edényeket súrolja éppen, fröcsköl a habos víz a kezéről, ahogy elkezdi dobálni apámat az evőeszközökkel, de ő csak áll az ajtóban, és fél kézzel kapja el a villákat, ahogy egy kétszeres magyar bajnok kapás hátsóhoz illik, még a virágot sem ejti el közben, egyetlenegy dolgot kértem tőled, te rohadt geci, üvölti anyám, hogy ha otthagyok érted mindent, akkor ne csak ezt a kurva gyűrűt húzzad rá az ujjamra, hanem viselkedjél is úgy, mintha a feleséged lennék, mert előbb-utóbb el fogok fogyni, én szóltam, csak mondom, és akkor aztán nézhetsz!
 
Bárcsak vissza lehetne csinálni mindent, gondolja anyám, miközben az erkélyről bámulja a dagályt, és a gyűrűt piszkálja az ujján, de az is lehet, hogy nem gondol akkor semmi ilyesmit, csak utólag teszi hozzá a történethez. Az öcsémet ringatja az ölében, én meg a parton szedegetem a kagylókat, szitálja a sóillatot a szél, rázza le a fákról a túlérett citromokat, a távolban ott az Etna, beleveszik a szürke ködbe a hegycsúcs, olyan világ ez, ahol könnyű boldognak lenni, de ha véletlenül nem vagy az, a magány erősebb lesz mindennél, és lassan vánszorog az idő. Öt szezont húzunk le Olaszországban, és a mama már a válóperes ügyvédet intézi Budapesten, amikor apám végre belátja, hogy nem mehet ez így tovább, a teste se bírja, a házassága is recseg, itt az ideje kicsavarni a vizet a fürdőgatyából. Egy július végi szombaton búcsúzunk el a fügekaktuszoktól, odafelé még a nagyapám Mitsubishi terepjárójával jöttünk Bécsen, Rómán és Nápolyon át, ezt anyám meséli nekem, de a Magyarországra tartó repülőútra már én is emlékszem, vagy ha az útra nem is, arra biztosan, hogy várjuk apámmal a bőröndöket Ferihegyen, a nyakában ücsörgök, szorítom a fülét, nézem a futószalagot. A Fradinál kezdi az edzői karrierjét, és hamar kénytelen szembesülni vele, hogy magyar fizetésből nem olyan könnyű eltartani egy családot, főleg, ha a hercegnő még a kedvezményes albérletre is húzza a száját, mert nem jó neki a kilencedik kerület, nagy visszalépés a kikötőváros után a Mester utca, anyám nem hajlandó harminc felett olyan helyen lakni, ahol ennyi a proli meg a kutyaszar. Combos hitelt vesz fel a család, csak így tudjuk megszerezni azt a lakást az óbudai lakópark közepén, még nyugdíjasan is a törlesztőrészletet fogják fizetni a szüleim, de akkor ezzel nem foglalkozik senki, anyám elégedetten hordja fel a dobozokat a másodikra, ez a környék már valami, persze nem egy Pasarét, de legalább hetente nyírják a füvet, és a Makovecz tervezte az iskolát, ahova járni fognak a gyerekek, a teraszunk pedig a Hármashatár-hegyre néz, a szemünk előtt megy le minden este a nap, nyáron ejtőernyősök hintáznak az égen. Még javában épül a lakópark, amikor odaköltözünk, valami kőgazdag csókos telerakja társasházakkal az egész Harsánylejtőt, mi meg a darukat bámuljuk reggeltől estig az öcsémmel, heverünk a fűben, és veri a port a szemünkbe a kotrógép, aztán este hazamennek a munkások, csend lesz a félkész betonvázak közt, a sötétben nem tűnik fel senkinek, hogy két hülyegyerek átmászik a kordonokon fémrudakat lopni. Táskákba gyűjtjük a vasat, és bicskával vagdossuk le a műanyag borítást a rézvezetékekről, ezer forintot fizetnek a nyúzott kábel kilójáért a MÉH-telepen, de a postaládákat is kifosztjuk, teljes HVG- és Magyar Narancs-előfizetéseket számolunk fel, zsákszámra hordjuk el a lakóparkból a papírt meg a fémet, mert válság van, a csapból is a csődvédelem és a dekonjunktúra folyik. Nem tudjuk még akkor, hogy mit jelentenek ezek a szavak, de minden este kiabálja őket a híradó, és anyánk is állandóan ilyeneket magyaráz, miközben beleszórja a fritőzbe a bepanírozott csirkemellszeleteket, muszáj lesz most már apátoknak elővarázsolni valahonnan valami kis pénzt, így mondja mindig, különben el fog jönni értünk is a bank.
 
Anyám finoman belecsíp apám fülébe, és kiengedi a kéziféket, két gól, na, hát van ilyen. Végigdumálja az egész hazautat, hogy ne a vereségszagú csendben kelljen ücsörögni, nem is a meccset analizálja, csak elszántan próbálja kibeszélni a férjéből a csalódottságot, a bírókat szidja meg a Honvédnak azt a gecifejű edzőjét, aki nem volt hajlandó kezet fogni a hármas sípszó után, de hiába, apámat nem lehet összekaparni, olyan üres tekintettel bámul ki a szélvédőn, mintha az első forduló után vége is lenne a bajnokságnak. Anyám nem érti, minek egy kétgólos különbség miatt eljátszani a hattyú halálát, szerinte ez műbalhé, és meg is mondja apámnak, hogy hova dugja fel az önsajnálatát, nem is hajlandó többé kijárni a meccseire, mindig úgy alakul, hogy ütközik a bajnoki időpontjával a szülői est, a pszichodráma, a családállítás. Apám egyedül marad a vereségeivel, nem várja senki a kanapén az ötgólos zakók után, egy sötét lakásba cipeli be a vállán a kudarcot, és a vigaszsöröket is csendben kell elkortyolgatnia a teraszon, mert ha zenét hallgat vagy telefonál, felébrednek a gyerekek, nemcsak azt tanulja meg ezeken az estéken, hogy hogyan kell tűrni, amikor felmossák veled a padlót, hanem azt is, hogy az életet a győzteseknek találták ki, egy férfi nem veszíthet, különben magára hagyják. A kétezres években mondjuk a dobogó tetejéről se túl szép a kilátás, rohadnak az uszodák az egész országban, és a szponzorokat is lasszóval kell fogdosni, egy középmezőnyben dagonyázó csapat vezetőedzője nemhogy a családját nem képes eltartani, még a fizetését se tudja minden hónapban elővarázsolni, hiába van beleírva a szerződésébe, mi pedig nem kapunk többé gumicukrot az edzések után az öcsémmel, mert a gumicukor hirtelen már nem a kemény munkáért járó jutalom, csak egy egészségtelen hülyeség, ami tönkreteszi a fogakat, és megfosat. Szegények vagyunk, ez a családunk képe önmagáról, és én elfogadom akkor ezt, nem kérdőjelezem meg, hogy miért jár apám BMW motorral, ha mindjárt eljön értünk a bank, csak évekkel később rakom össze, hogy a mi szegénységünk olyan szegénység, amihez plazmatévé meg magániskola, de néha még horvátországi nyaralás is jár. Nem is a miénk ez az identitás, hanem a győri nagyszülőké, anyám hozza magával a lakótelep negyedik emeletéről a papa kockás füzetben vezetett szorongásait, listázza ő is a költéseket meg a bevételt, levagdossa a penészt a sajtról, vizes rongyba csomagolva puhítja a betonkemény kenyeret, és a pesztós üveget is kihalássza a szemétből, van abban még, fiúk. Nyomorúságban élünk, mondogatja, de nem akar elmenni dolgozni, mert túl jó nőnek tartja magát minden polgári foglalkozáshoz, és a pénzt se hajlandó megvágni, felette áll ő annak, hogy számolgassa a boltban a százforintosokat, parmezánt vesz a szószhoz, és olívaolajjal főz a válság közepén is, ezzel akarja kompenzálni, hogy nem jön neki ösztönből az anyaság. Egyedül olyankor tudja igazán nekünk adni a figyelmét, ha kibömböljük magunknak a törődést, vagy harminckilencet mutat valamelyikünknél a lázmérő, közben viszont ég benne a bizonyítási vágy, jobban akar szeretni minket, mint ahogy őt szerette az anyja, csak hát hercegnőnek született, így alakult, nem tehet róla, ez van.
 
Adjál már egy húszast, légy szíves, nem érted, hogy be kell fizetni a sulit, kulcsolja össze a kezét anyám, most komolyan attól érzed magad férfinak, hogy könyörögnöm kell itt neked? Apám a vállát vonogatja, és a szék támlájáról lógó farmernadrágra mutat, aztán vagy lesz a hátsó zsebben húszezer forint, vagy nem, őt az ilyen anyagi jellegű dolgok nem izgatják, szerinte annyi úgyis akad, amennyi kell, ebből pedig logikusan következik, hogy valójában gazdagok vagyunk. Ő még azokban az években is azt gondolja, hogy a felső tízezerhez tartozunk, amikor tényleg csak a mamáék havi utalásai mentik meg a családot az utcára kerüléstől, a Birót pedig nemesi névnek tartja, az orrotok is azért ilyen nagy, mondogatja nekem, különleges, nemesi csontozat az is. Egy kicsit talán még a bankkártyájától is undorodik, de a készpénztől egész biztosan, büdös lesz tőle a tenyere, nem is hajlandó hozzányúlni, csak ha fizetni kell valahol, és olyankor is inkább engem kér meg, nyúlj már be a zsebembe, Zsombika, és vidd oda szépen azt az ötöst a pincér bácsinak. Anyámat a sírba kergeti ezzel, szerinte ugyanis nem fogunk így meggazdagodni soha, nem lehet mást bevonzani, csak azt, amit szeretünk, ezt kellene valahogyan megértened, ismételgeti apámnak, most őszintén, életem, ha pénz lennél, te áramlanál magadhoz? Utólag aztán még ezért is külön haragszik rá a sok ezer másik sérelem mellett, a mai napig felemlegeti, hogy a kétezres években, amikor apám csapatai vért izzadtak minden egyes pontért a bajnokságban, ő volt az egyetlen az egész világon, aki látta benne a szupersztárt, és bár soha nem vallaná be, tudom, azóta is emészti magát, amiért nem tudta kihozni belőle a győztes alfa-hímet, és hogy a tízmilliós Volvót meg az olimpiai érmet már egy másik nővel az oldalán szerezte meg. Együtt nézzük kétezerhuszonegyben a tokiói bronzmeccset, kettővel verik apámék az oroszokat, az utolsó gólt a kapusunk lövi négy másodperccel a vége előtt, és én kórusban üvöltök a Hajdú B.-vel, akkor érzem életemben először és utoljára, hogy tényleg jó magyarnak lenni. Még az öcsém is rázza az öklét, szorosan öleljük egymást, de anyám nem tud örülni, csak mosolyog a kanapén karba tett kézzel, ő egy féléletnyi kudarcot lát a képernyőn a fényesen csillogó bronzérmek helyett.

Vissza a tetejére