Hét képeslap
Valahol Európában, ahová az alsó középosztály jár nyaralni az ókontinensen – sokan még Kelet-Európából is megengedhetik maguknak –, a patinás városkát széles folyó keresztezi, mely itt ömlik a tengerbe. Mennyei látvány, amint a lágyan fodrozódó víz késvágásszerű határvonallal adja át a helyét a háborgó hullámverésnek, azaz az óceánnak, gondolta a lány, akit már inkább nőnek kéne neveznünk. Ballagott a partot végigkísérő keskeny mellvéden, ahol a vendéglők teraszai szinte összeértek. Természetesen mindenki errefelé akart vacsorázni, nemcsak a lélegzetszakasztó panoráma miatt, hanem azért is, mert innen volt a legszebb a városbéli naplemente, amelyről több helybéli költő írt népszerűvé vált verset, mint ahány nem.
A lány kis termetű, alakja jelzi, hogy sokat sportolt, a top és a latex halásznadrág között szabadon maradó testsáv irigylendően izmos. A férfiak tekintete a dekoltázs után rögtön odasiklik. Majd tovább, a lábak közéhez, ahol a gumírozott fekete anyag alatt tisztán kirajzolódik az a testrész. Tudta a lány, hogy okosabb, ha lazább nyári ruhába burkolódzik, ám úgy érezte, szabadsága utolsó napján nem alkalmazkodik.
Ketten jöttek erre a hétnapos őszölésre, ő és a szerelmi csalódás. Pedig éppen azt szerette volna otthon hagyni. Olyan sokszor vélte szembejönni a szűk utcákon, a folyó és az óceán partján azt a férfit, aki rútul cserben hagyta, hogy már mérlegelte, odahaza pszichológushoz fog járni, mint hasonló sorsú barátnőinek zöme. Az élet szép, de nem vajaskalács, énekli az egyik csereszabatos tinisztár. Így is lehet mondani.
A lányt, aki az okmányai szerint Diána, apró gyerek kora óta mindenki Diónak hívta. Kemény dió vagy, mondta a férfi, mielőtt tétova szavakkal körvonalazni kezdte, hogy az ő életében most olyan korszak kezdődött, amikor több időt szeretne tölteni egyedül, meg akarja találni önmagát és a saját útját. Hosszabban kerülgette volna, de Dió közbeszólt: Szakítani akarsz, vagy mi? A férfi lehajtotta a fejét, ahhoz se volt bátorsága, hogy bólogasson. A lány erre kifakadt: Még szakítani is nekem kell, helyetted… jól van, ne izgassad magadat, tűnj el a szemem elől, míg föl nem pofozlak!
A férfi sietve kotródott, tudta, Dia erősebb nála. Legalábbis fizikailag. Ráadásul tanult önvédelmet a sportegyesületében, néhány fogást megmutatott a szerelmének, mert az viszont olyan nyüzüge, hogy szüksége lehet rá. Mindegy, ez is mindegy most már.
Diának sose volt elég pénze, ezt az utazást az apja nagylelkű kölcsönéből tudta kifizetni. Mindketten sejtették, hogy ezt az összeget sem fogja visszakérni. A lány szilárdan hitte, hogy többet fog dolgozni, és elegáns mozdulattal nyújtja majd át a pénzt, hófehér borítékban. Ami azt illeti, az apabank minden eddigi hitelénél is erre készült, aztán valahogyan mégsem… Az élet nemcsak szép, hanem túl bonyolult is. Az apja mindig úgy tett, mint aki már megfeledkezett az adott tartozásról. Pedig őneki se könnyű, mióta megözvegyült, állandósult a feje körül a mélabú baljós fényű glóriája.
Érzelmes és személyes ajándékot szeretett volna venni az apjának, valamennyi kirakatnál és utcai árusnál eszébe jutott. Nem könnyű. Apa kosárlabdázott, leghőbb vágya, hogy a nemzeti színekben is játszhasson, azért nem teljesült, mert tíz centi hiányzott a magasságából. Később sportújságíró lett. Sporttárgyú albumoknak örült. Most viszont már semmi nem érdekli. Dia végül ma délelőtt egy vicces föliratú póló mellett döntött. Gömbölyded emberke állt négykézláb füves sportpályán, a felirat körötte: SPORTOLJ, ÉS MEGJÖN AZ ÉTVÁGYAD!
Dia úszott, aztán focizott, végül jéghokizott, egyik se ment eléggé, de annyira igen, hogy miattuk elmulassza az eredményes érettségit, azaz egyik egyetemre se juthatott be. Az anyja valamelyik barátnője helyezte el a nagyvállalatnál, amelyik garázskapukat értékesített. A munka egyhangúnak bizonyult, a kollégák érdektelennek. Váltani kéne. Ötlete se volt, hogyan. Annyian keresnek állást mostanában. Hagyjuk. Ez az utolsó estém, jár nekem egy igazán jó vacsora a naplementével megkoronázva.
Az egyik szuvenírboltban hét képeslapot vett, az átlagosnál drágábbakat. A négyszögletes kartonokon a fényképek mindegyike a folyó és az óceán egyesülését ábrázolta, festői színekkel, különböző szemszögekből. Bélyeget is szeretett volna, kézzel-lábbal eltáncolták neki, hogy azt a postahivatalban talál. Keresett egyet a telefonján. Szokatlanul keveset talált a Google, a város közepén csak kettőt. Sikeresen odatalált. Fölnyálazta őket a helyüket jelző négyzetre.
A part menti mellvéd keskenynek bizonyult ahhoz, hogy a két sorban kirakott asztalok mellett a sétálók kényelmesen haladhassanak, gyakran egymáshoz értek a két irányban haladók, többségük nem a helyi nyelvet beszélte. Dia kezdett kétségbeesni, mert úgy tetszett, mások is a naplementés vacsorát tervezték elkölteni itt, nincsenek szabad helyek, ahol mégis, ott pici tábla jelezte: RESERVED, szóval, foglalni kellett volna, a fene egye meg.
A hangulatosabb éttermeknél társaságok állva várták, hogy megürüljön egy-egy asztal. De a vendégek szemlátomást a naplementét várták. A végén erről is lecsúszom, gondolta fancsalodó szívvel. Mint mindenről, fűzte hozzá búsan. Nagyon sajnálta magát.
A körülbelül huszadik vendéglőnél egy kakaóbőrű fiatalember rámosolygott, és széles karmozdulattal jelezte, telepedjék le a másik székre. Dia megtorpant, föl akar szedni, vagy mi a szösz… ez így megy itten? Éppenséggel… nem volna baj, szingli vagyok, és… kijelölhetem a határaimat! – vállat vont, odanyomakodott. Csak oldalvást fért át az első sorban lévő asztalok székei között. Lehuppant, szemközt a kakaósráccal, akinek legalább negyven hófehér fog világított a szájában, és hadart valamit. Dia a kezével mutatta, hogy nem érti, de köszöni. A fiatalembert ez mintha még jobb kedvre derítette volna, erős színészi képességekkel játszotta el, hogy itt finom az étel, az ital, és a panoráma is fölséges, kiváltképp amikor a nap belesiklik majd az óceán kék végtelenségébe.
Dia ezt tisztán érteni vélte. Az asztalra pillantott, az üres kistányéron csokihab maradványai, igen, a srác már a desszertet is befejezte, s most valami sárgás utóitalt iszogat, érdekes módon három kupica állta körül a miniatűr hasas üveget. A férfi ismételgetett egy szót, Dia úgy hallotta, Csoké. Talán az édesség neve? Nem, az övé, a mellkasára mutogat. Inkább Dzsoszé. Dia, mondta erre ő. Gyia, Gyia! – így a kakaóbőrű fiatalember, őszinte örömmel.
Hozta a pincér az étlapot, ő is kakaóbőrű volt, és hasonlított Dzsoszéra vagy Csokéra. Nyomban beszédbe is elegyedtek a különös nyelven, mely mintha a francia és az orosz turmixa volna, nevetgéltek, vigyorogtak, kacsingattak. Dia gyanította, hogy valamiképpen róla cserélnek eszmét, csakhogy nem pillantottak rá, és semmi jelét nem adták ennek. Ő angolul kérdezte a pincér kakaót, nincs-e étlap in inglis, amaz sajnálkozott, s mutogatta, hogy majd ő segít. Helyette azonban a vendég kakaó kezdte a színjátszást, amibe a fölszolgáló is bekapcsolódott, mindenekelőtt hallá változva tátogtak, utána disznóként röfögtek, szarvasmarha módjára bőgtek, birkaként bégettek, végül baromfiként szárnycsapkodtak a könyökükkel, csipogva és gágogva. Dia ezt ellenállhatatlanul viccesnek találta, dallamosan kacagott, az arrafelé ülő vacsorázók pedig megtapsolták a produkciót. A vendég kakaó ültében, a pincér álltában hajlongott.
Dia ugyanígy választott, s legnagyobb csodálkozására tényleg azt kapta, amit rendelt, a helybeliek gazdag zöldséglevesét, másodiknak grillezett polipot, kardamommal fűszerezett krumplipürével. Utóbbit nem is mondta, de örült neki. Az apja szerint azért választja mindig e lágy köretet, hogy ne kelljen rágnia.
Míg a levest kanalazta, a vendég kakaó fölállt, s a spanyol grandok főhajtásával búcsúzott. Szóval, csak át akarta adni az asztalt, állapította meg Dia. Maga sem értette, miért olyan csalódott. Kevés az esélye, hogy az utolsó estéjén történhet valami egy ismeretlen, barna bőrű férfival. Ettől függetlenül jólesett, hogy valakinek kell… kellene. Pedig az csak nyájas és udvarias volt. Nem baj.
A két fogás közötti szünetben megírta a képeslapokat. Apjának. Nagyanyjának. Két barátnőjének. Főnökének. Munkatársának. És annak a nyámnyila alaknak, aki még szakítani se bírt rendesen. Ezt azonban nem fogja föladni, hanem majd bedobja az óceánba. Hátha eljut Amerikába.
Mire a polipot is megette, a kakaófiú visszaült a helyére, beszédes mozdulattal érdeklődött, hogy ízlett-e. Erre könnyű a válasz, hüvelykujjal. A férfi is emelgette a sajátját, mosolygott, mint az érett vadalma. Hosszú mutatóujját a naplemente felé emelte. A földi lényeknek meleget sugárzó égitest félbevágott vérnarancsként úszott lefelé az ezüstös égen, lassan merülve a víztömeg mögé, mely emeletes hullámokat hajtott a part felé. Ezernyi gyöngyszemre törte őket a sziklasor. A pincér is ezt bámulta, elvarázsolva, pedig ő ugye mindennap láthatja. Valamiféle közös boldogság búrája borult hármójukra. Létezik ilyen? Két ismeretlennel?
Amikor a vérvörös napkorong utolsó csíkja is eltűnt, s csupán a víz horizontján lebegett némi bíborpír, az étterem teraszának közönsége ujjongott és bravózott. Sikere van a napnak, gondolta Dió. Érzéseitől fölhevült. A megcímzett és teleírt képeslapokat fölemelte, legyező módjára rendezte el, s velük hűsítette az arcbőrét. A kakaóvendégnek ez is nagyon tetszett. Dió érdeklődött, merre talál postaládát. Ez nehezebbnek bizonyult, mint az eddigiek. Rémlett neki, hogy egyet látott már, kerek fémtárgy volt, pirosra zománcfestve, amilyenek Angliában vannak. Hiába minden ügyeskedése, a férfi nem értette. A pincér lépett oda, őneki leesett, hogy mit szeretne ez a lány, bonyolult mozgásokkal magyarázta, hogy e tájon már nincsenek ládák, a postahivatalban kell leadni a küldeményeket.
Dia úgy érezte, most van szüksége a legösszetettebb koreográfiára, amin valószínűleg nevetni fognak. Ekkor azonban odajött egy harmadik kakaófiú, aki egy kakaólánnyal várakozott megürülő asztalra. Ő beszélt kicsit angolul, humoros kiejtéssel. Botcsinálta tolmácsként fordította, hogy a leány holnap hajnalban visszautazik a hazájába, Budapestre, tehát nem lesz módja postahivatalba menni. A pincér bólogatott, hogy érti, fölajánlotta, majd ő elintézi holnap, ebédszünetben.
Oda merjem adni neki? Mi van, ha… de miért ne intézné el?
Bízni kell az emberekben, szokta mondani Dia barátnője. Hát… rendben van, oké, köszönöm! (Ezt az egy szót tudta a helyiek nyelvén.)
Újra kitört az általános boldogság. A pincér átvette a képeslapokat, és biztatóan kacsingatott. Dia átadta az asztalát az ifjú párnak. A vendég kakaó pedig követte, elkísérte az Airbnb-lakás házának kapujáig. Ott feléje hajolt, a lány azt hitte, meg akarja csókolni, ám csak a keze fejére lehelt egy könnyed puszit, majd tisztelgett, s távozott.
Minden megoldódik, gondolta Dia. Ez az érzés fokozódott, amikor néhány nap múltán kiderült, hogy valamennyi képeslap szerencsésen landolt a címzettnél. Pindurka üröm az örömben, hogy a nyámnyila alakét elfelejtette kivenni a pakliból, így az az ember is megkapta. Elolvashatta, hogy: Nem gondolok rád szeretettel, és nem bánnám, ha sündisznót szarnál.
Az illető volt az egyetlen, aki nem jelentkezett, hogy megkapta. Így még az se kizárt, hogy a sors nevű igazságtevő máshová sodorta azt a négyzet alakú kartont.
Vissza a tetejére