Eső - irodalmi lap impresszum

Egy padon ülő hölgy


Barna rajta felejtette a szemét az idős hölgyön. Pontosabban szólva: már hosszú percek óta bámulta, mire rádöbbent, hogy ez a rezzenéstelen fixírozás mennyire tolakodó. Vircsaftra azonban nem kellett vigyáznia: az öreg tacskó öt lépés után általában elfáradt, megállt, és csak bámulta a Flórián téri park csemetefái között ész nélkül rohangáló többi kutyát. Régen nem volt már benne semmi, ami a nyolchetesen kapott nevére emlékeztette volna. Barnának nem akadt vele dolga: tudta, úgysem bóklászik el messzire. Másfele is nézelődhetett.
Az idős hölgy egy padon ült, és a telefonját nyomkodta, majd egyszer csak felemelte, és a magasba tartotta, mint valami áldozati ajándékot. Már majdnem sírt, láthatóan nem tudott mit kezdeni a modern világ csodájával. Barnának is ilyen mobilja volt: egy sötétszürke-ezüst Sony Ericsson T200-as. A fiú végül megszánta a nénit, az ölébe vette Vircsaftot – könnyebb volt így, mint szólogatni, vagy pórázra venni –, és odasétált vele a padhoz.
– Leülhetek? – kérdezte aztán udvariasan. Talán kicsit túlspilázta a kedvességet, mintegy a frissen támadt lelkiismeret-furdalás ellentételezéseként.
Az idős hölgy bólintott. A kezét az ölébe ejtette, mintha feladta volna a küzdelmet a telefonnal.
– Nem zavarni akarok – fordult hozzá Barna, miután letette a tacskót a pad mellé. –  Segíteni szeretnék. Láttam, hogy a mobillal tetszik bajlódni.
Az idős hölgy egy pár másodpercig úgy nézett a fiúra, mint a készülékre, aztán elmosolyodott, amitől ezerfelé szaladtak a ráncok az arcán. Huncut szürkéskék tekintete volt, tele élettel.
– Nem tetszem – sóhajtotta teátrálisan. – Tegnap kaptam az unokámtól ezt a telefont. Azt mondta, nagymama, ezen bármikor elérhetjük egymást, és szaladt is tovább… Nem avatott be a titokba.
– Miféle titokba?
– Hogyan lehet használni.
– Nem titok az – nevetett Barna, és kinyújtotta kezét a Sony Ericsson után. – Tessék csak ideadni, elmagyarázom. Hol tetszett elakadni?
– Bekapcsolni már be tudom – mondta büszkén az idős hölgy.
– Remek! – felelte Barna rutinosan. – Az mindennek a kezdete.
– Persze. Legyen világosság. Így bikázták be a világot, ahogy elhunyt férjem mondogatta, miért indulna másképpen a telefon?
Barna rájött, hogy az idős hölgynek van humora, és ettől valahogy elszállt a feszültség, amit eddig érzett. Leült ő is a padra.
– Nos hát – kezdett bele a mondanivalójába. – Tetszik látni a billentyűkön a kis rajzokat. Mindegyiknek megvan az értelme, csak rá kell jönni… Kezdjük a legegyszerűbbel, a hívásfogadással. Ha megszólal a telefon, a hívást lehet fogadni és elutasítani. Értelemszerűen itt balra a kis telefonikont ha meg tetszik nyomni, akkor az olyan, mintha otthon felvenné a készüléket. Ide is van írva angolul: Yes. Azt jelenti, igen. A jobb oldali, áthúzott telefonikon meg az elutasítás. A No. Nem. Yes: rendben. No, az áthúzott, köszönöm, most nem. Ez egyszerű, ugye?
– Fiam, öreg vagyok, nem buggyant.
– Buggyant.
– Igen.
– Mármint nem úgy értettem – dadogta Barna –, hanem ez egy fura szó. Hirtelen a fülemnek… Izé… A tojásra mondják. –  Az öreg hölgy szúrósan nézett. Barna rájött. – Ja, hát ezért… Tényleg, van értelme.
Az öreg hölgy végre megengedőn megint elmosolyodott, s ezzel megadta a feloldozást. Bátorításként megpaskolta Barna térdét. Erőtlen, könnyű keze volt, akár egy kismadár.
– Nem haragszom, fiam. Hogy is hívnak?
– Barna.
– Barna, én Ica néni vagyok.
– Rendben. Akkor mondom tovább, Ica néni.
– Tedd azt! Tudni akarom, én hogyan telefonálhatok.
– Hát az a jó, hogy ez a készülék már nemcsak telefonálásra jó, hanem sokkal többféle kapcsolattartásra… De kezdjük a hívással! Ez a nagy fura… deformált tojás itt középen négy gombnak felel meg. Le, fel, jobbra, balra. – Barna a néni kezébe adta a készüléket. – Tessék csak megpróbálni! Meg lehet nyomni… Érezni kell az ujjakkal. Ehhez hozzá kell szokni. Hunyja le a szemét, Ica néni, és az ujjaira figyeljen! Csak az ujjaira! Elsőre szokatlan lesz, de tényleg csak érezni kell.
Az öreg hölgy becsukta a szemét, és nyomkodni kezdte a billentyűt. Néhány másodperc elteltével az arcára földöntúli mosoly ült ki.
– Érzem!
– Az nagyon jó, mert ezzel a gombbal tetszik ugrálni a sorok között a kijelzőn.
– Na, azt nem látom. – Ica néni messzire tartotta a mobilt. – Rövid a karom.
– Vagy szemüveg kell a telefonáláshoz. Bizony, ez már csak ilyen. Minden egyre kisebb lesz, hozzá kell szokni. – Úgy érezte, megint mondania kell valami bátorítót: – Néha nekem se megy.
A hölgy ekkor maga elé húzta a retiküljét, elővett belőle egy elegáns, fémkeretes szemüveget, és az orra hegyére ültette. Várakozóan nézett Barnára, mint aki dicséretet vár.
– Jól áll – nyögte ki Barna, érezve a kényszerítő erőt.
– Na, lépjünk tovább! – sürgette Ica néni, és visszaadta a telefont. – Pittyegetni már tudok. Most beszélj arról a kis izéről, amin az a sok információ van.
Barna bólintott, majd aprólékosan végigmutogatta a menüsor minden elemét. Időközben csiszolt a szerepén: jó pedagógusként visszakérdezte az információkat. Vircsaft a pad mellől előbb érdeklődve nézte őket, majd elunta az egészet, és tétován bóklászni kezdett. Pár lépés után azonban elfáradt, és pihent kicsit, aztán visszatért Barna lába mellé. A fiú eközben mesélt és ellenőrzött, az öreg hölgy pedig készségesen felmondta a leckét. A mellettük elhaladók mind megbámulták őket, talán úgy hitték, Barna a néni unokája.
Ica néni jó tanítvány volt, és bátor: ha nem értett valamit, kérdezett. Néha felkuncogott, többnyire a saját értetlenségén, néha humorizált, kedvesen, még Barna kárára is, mesélt az unokájáról, és összehasonlította ügyetlenkedését hajdani férje Ladájukhoz való viszonyával. A végén pedig, amikor minden funkció kitárgyalásán túl voltak, megkérte a fiút, hogy írja bele a nevét és a telefonszámát a mobiljába. Volt ott már pár név.
– A lányom a főbb ismerősöket mind bejegyezte – magyarázkodott a néni. – És most már tudom is használni. Fiatalember, ha felhívlak egy süteményezésre valamikor a jövő héten, elfogadod a meghívásomat? Itt lakom a Szőlő utcában…
– Természetesen – mosolygott Barna, bár nem hitte, hogy erre valaha is sor kerül.
A jól végzett munka elégedettségével állt fel. Megkedvelte Ica nénit. Felnyalábolta Vircsaftot, elbúcsúzott, majd hazament. A park széléről még visszanézett, s látta, hogy az öreg hölgy a füléhez emeli a mobilt. Hiába no, gondolta, nem volt felesleges ez az óra…
Két nap múlva Vircsaft délutáni megsétáltatása újra Barna feladata lett. Megint csak a park felé vette a kis tacskóval az irányt, és már messziről meglátta Ica nénit. Az öreg hölgy ugyanazon a padon üldögélt, és egy virágos szoknyás, fehér blúzos lány ült mellette: láthatóan a mobiltelefon használatát magyarázta a néninek. Barna megdöbbent. Ica néni telefonszédelgő!
Az öreg hölgy is észrevette, és előbb az arcára varázsolta bűbájos mosolyát, majd huncut módon Barnára kacsintott. A fiú olyan sietősen vonszolta Vircsaftot tovább, hogy szerencsétlen öreg tacskó szinte barázdákat szántott a betonba apró tappancsaival. Két hét múlva aztán Barna telefont kapott egy ismeretlen mobilszámról. Ica néni volt, aki a háláját szerette volna leróni a fiúnak, és meghívta magához egy kis közösségi sütizésre.
Vagy harmincan voltak az alkalmon, alig fértek el a két és fél szobás lakótelepi lakásban. Ica néni a harmadik tálca zserbó és kókuszos kocka körbekínálása után Barna mellé sodródott.
– Te mondtad, fiam, hogy a mobil jó a kapcsolattartásra! Én csak végiggondoltam. – Elégedetten nézett körbe a vendégseregen. – Hát nem aranyosak?
– Ica néni mindenkit azzal ugratott be, hogy nem ért a mobilhoz?
– Mind nagyon segítőkész, jó fiú. Meg aranyos lány. Sütizz, Barna, beszélgess, ismerkedj! Talán akad egy kislány, aki megtetszik…
A süteményezés a következő három-négy évben negyedévenkénti alkalommá vált. Sok ismerős arc és még több ismeretlen fordult meg Ica néninél. Barna gyanította, hogy az öreg hölgy baráti köre a megismerkedésük óta egyre csak bővül, aztán hallotta, hogy havonta sütizteti a segítőkész lelkeket, ám kicsi a lakás, nem tud egyszerre hívni mindenkit. Kialakultak barátságok, és lettek szerelmek is, amiket Ica néni mindig pajkos somolygással figyelt, és rettentő elégedettnek tűnt… Persze, ahogy múltak az évek, tűntek, illantak, szivárogtak el emberek. Barna is kikopott Ica néni mellől, kikopott Óbudáról, pár évig Debrecenben is élt.
De a temetésre elment. Mindenki, akire a sütizésekből emlékezett, ott volt, sőt többen, sokkal többen, először együtt. Barna felidézte kettejük csaknem húsz évvel korábbi történetét, amikor kiállt a tömeg elé.
– Mindig – mondta a végén, és nyomatékosan megismételte –, mindig, amikor előveszem az okostelefonom, Ica néni jut eszembe. Ott van előttem a kép, egy öreg hölgy a padon, a kezében a Sony Ericsson T200-as, amit rövidlátón hunyorogva a nap felé tart, mintha a megvilágítás segíthetne megfejteni a titkát. Mondjuk, általában ezt érzem én is, ha az új készüléket szinkronizálni akarom a fiókjaimmal…
A hallgatóság a komor esemény ellenére felkuncogott. Valaki közbekiáltott: – Engem Nokia 6220-assal vadászott le a Fő téren.
Mindenkinek megvolt az első emléke Ica néniről.
– Engem a Rómain. Szintén a Nokia 6220-assal. Kopott volt már, azt mondta, használtan kapta…
– Utána válthatott Nokia 105-ösre… Velem annak a használatát magyaráztatta el!
Röpködtek a bekiabált emlékek. Barna szolidan elmosolyodott. Egy öreg hölgy mobillal és isteni süteményekkel.
– Isten veled, Ica néni – mondta. – Talán egyszer odafent is lesz térerő...

Vissza a tetejére